A magyar nép hajlamos kezet csókolni kiszipolyozóinak, de e nagybajuszú férfit nem csak azért szeretjük, mert megszaggatta a szociális hálót alattunk. Bokros a Pulp Fiction Mr. Wolfjához hasonlóan minden problémát megold, csak ő nem gyilkosságok feltakarításával, hanem elkúrt közép-európai költségvetések rendbetételével foglalkozik - a horvát és a lengyel állam is felbérelte, amikor gáz volt. Legendássá vált megszorító csomagját már a Fidesz is visszasírja. Mindösszesen egy évig ült bársonyszékben, a magyarok szemében mégis ő a Pénzügyminiszter. Nehéz megmondani, hogy pénzügyi zseni, vagy egyszerűen volt lehetősége és mersze leszarni a nyavalygó politikusokat, mindenesetre egy időre a Világbank is leszerződtette igazán fontos pozícióra, ami a színvonal biztos mércéjének tűnik. A bajsza tökéletes karaktert ad neki, bár több magyar politikus találna ki magának ilyen trademarkot. Sokkal jobb lenne nézni a parlamenti közvetítéseket, ha mindenkit azonnal és messziről felismernénk.

A Matula Magazin elérkezettnek látja az időt arra, hogy bevallja: nem ért a költészethez. Tandori Dezső szereplése a listán ennek ellenére nem tévedés. Számunkra ugyanis Tandori nem költő vagy műfordító, hanem az a lökött író, aki ideje nagy részét verebeivel és medvéivel tölti, megszervezi a Nagy Koala Kártyabajnokságot, hülye sapkát hord, és időnként rápörög olyan dolgokra, mint a lóverseny, a Tour de France, az MTV vagy a gombfoci. Elsősorban utóbbi miatt szeretjük: kizárt dolog, hogy lenne még ember a világirodalomban, aki három olvasmányos és szeretnivaló könyvet írt arról, hogy otthonában gombokkal lejátszotta az angol bajnokságot az Old Tandor stadionban, medvék és világsztárok képzelt társaságában, olyan múlhatatlan mondatokkal, mint hogy "valaki a pálya szélén izgalmában - fogat mosott". Ezek után még azt a szörnyű 4 Non Blondest és a profi bringáról írt ordas baromságait is elnézzük neki.

A szerb, a grúz és az ukrán forradalmak szponzora valószínűleg az egyetlen magyar, aki az elmúlt évezredben érdemben befolyásolta a világtörténelmet. Ha a hunokat és a zsidókat elfogadjuk magyarnak, akkor tehát összesen ketten vannak: Attila a társa, egy korábbi évezredből. Soros talán már önmagában azért is listánkra kerülne, mert ő a leggazdagabb magyar. Orbán Viktortól Demszky Gáborig sokakat utaztatott, eltartotta a teljes magyar folyóiratpiacot, film, színház, muzsika, könyv, ösztöndíj: milliárdok érkeztek a nyitott társadalomnak nevezett utópia megteremtéséért. A legszebb, hogy most azt mondja, itt már minden oké, inkább már innen keletre fektet a rendszer bomlasztásába és a szabadelvűség terjesztésébe. Aki eddig a csecsét szopta, az állja meg a helyét a piacon. Miközben pedig a globális pénzpiac dörzsölt dézsmálója, még könyvet is írt arról, hogy az őt gazdaggá tevő rendszer milyen rohadt igazságtalan.

Az ember, aki kimaradt, a magyar történelem állandó szereplője, leginkább talán azért, mert eleve a magyar nép is mindenből éppen kimaradt, a Nyugatból, Európából meg a jóból úgy általában. Sándor Csikar a kispadról nézte végig a londoni 6:3-at, egy évvel később pedig a világbajnokság döntőjét. Hogy azért nem fért be az Aranycsapatba, mert Sebes Gusztáv utálta, vagy csak mert nem lehetett sehogy sem beilleszteni a másik tizenegy zseni közé, örökké vita tárgya marad, mert hogy Garrinchán kívül e világ nem hordott a hátán nála nagyobb jobbszélsőt, abban nagyjából mindenki egyetért. Gyerekkorában szegényebb volt, mint a templom legszegényebb egere, mégsem - vagy talán éppen ezért - akkor sem ment el a Real Madridba, amikor térden állva könyörögtek neki. Megmaradt inkább az MTK Baráti Körének, és a focinak örökké hálás, kedves öreg bácsinak.

Szörényi a legszebb példája a rock hatalmának: másként egy hozzá hasonlóan csúnyácska, alacsony fiúból sosem lehetett volna a legmenőbb srác a városban, akinek a legjobb csajok keresték a pillantását hétről-hétre. Ettől persze lehetett volna egy üresfejű pozőr is, de nem. A helyzet az, hogy itthon senki nem tudott olyan tökéletes dallamokat írni, mint amilyeneket a Levi írt, legyenek azok az Illés korszakalkotó slágerei, a Fonográf fineszes popdalai, az István a király tömegénekeltető kórusai, vagy éppen a szólólemezeinek gitáros kalandozásai. Szörényi felett azóta persze elszállt az idő, viszont az is túlzás, ahogyan a média hajlamos valamiféle futóbolondnak beállítani, csak mert az ősmagyar miszticizmus a hobbija. Szörényi Levente ugyanis a kattanása ellenére egy nagyon kedves ember, és különben is, írhat évente három Árpád népét is, nála fontosabb alakja akkor sem lesz a hazai rockzenének, egyszerűen azért, mert ezt itt ő találta ki.

A Nagy-Budapesti Központi Munkástanács '56-os elnöke faszagyerekségben utolérte Cinka Pannát, politikai helytállásban meg Bibó Istvánt, hogy csak a harcoló és a jogkövető makacsság két néhai ikonját emlegessük a vérzivataros időkből. Rácz Sándor hősiessége akkor kezdődött, amikor az oroszok és Kádár már térdig álltak a vérben. Ő vezette a novemberi és a decemberi Kádár-ellenes sztrájkokat. A proletár-fetisiszta komcsik igyekeztek volna a sztrájkoló munkásokkal egyezkedni, Apró Antal, Dobrev Klára nagypapája például háromszor is kísértette Rácz urat: ennyiszer ígért neki miniszteri bársonyszéket, ha átáll. Aztán megunták a könyörgést, és tőrbe csalták. Tárgyalni hívták a Parlamentbe, de lecsukták inkább. '58-ban, viccesen épp a 25. szülinapján, életfogytiglanra ítélték, és pont olyan cellát adtak neki, amelynek ablaka a vesztőhelyre nézett. Miután '63-ban kiengedték, kussolás helyett tovább pattogott. '72 október 23-án ezért a magyar titkosszolgálat megpróbálta kinyírni, de a balesetnek álcázott támadást túlélte. Napra egy évre rá az esküvője olyan felvonulást hozott a Várban, hogy Kádár János is hisztizett miatta a következő KB-ülésen. Aztán húsz évig járta az országot, hogy titkos repülő egyetemeken mondja el, hogy volt az akkor. A rendszerváltás után barátkozott majd összeveszett a Fideszzel és a kisgazdákkal, mostanában pedig a Jobbik és az Magyarok Vilgászövetsége nyal neki, és hagyja is magát.

Vannak emberek, akik egyszerűen képtelenek hibázni. Nem állítjuk, hogy minden, amit Nagy Feró csinált tökéletes lett volna, hiszen voltak gyengébb Beatrice-dalok ugyanúgy, mint ahogy az se válik dicsőségére, hogy hagyta magát megvezetni néhány politikustól és dáridózott Lajcsival. Mindezek ellenére Feróra nem lehet haragudni, már csak a stílusa miatt sem: a legunalmasabb tévés talkshow-t vagy dokumentumfilmet is képes pillanatok alatt feldobni, egyszerűen az egyik legviccesebb élő magyar ember, na. És akkor még nem is beszéltünk a lényegről, a '78-'81 közötti Ricéről vagy az Ős-Bikiniről, melyek ékes tanúbizonyságai annak, hogy Feró nem csupán jó fej, de a magyar rocktörténelem egyik legnagyobbja is. A zenei pályafutását itt már méltattuk, ezért inkább említsük meg még minden idők egyik legjobb magyar rádióműsorát, a Garázst, aztán a Rockkalapácsot, Ford Fairlane magyar hangját, vagy akár a bajuszát, egytől-egyik hibátlan alkotás mindegyik. Ezúton küldünk is neki egy nagyrabecsülésünket kifejező yeah-t.

Ha most azt írnánk, hogy azért szeretjük, mert nemzetközileg is elismert, sikeres magyar író, akkor nem mondanánk igazat, ilyen alapon a savanyúbéla Kertész Imrét is kaserolhatnánk. Esterházy mint a magyar nyelv Kazinczy óta legnagyobb újítója került ide, ha ő nincs, még ma is úgy beszélnénk, mint egy 1982-es Népszabadság. Hatása a beszélt és írott magyar nyelvre elképesztő, nélküle a Matula Magazin sem jöhetett volna létre. Arisztokrata neveltetése okán a legkozmopolitább magyar ember, a pinceborozóban alkoholizáló magyar író tökéletes ellentéte. Szereti a focit, és még szórakoztatóan is tud írni róla, ráadásul neki jól is állnak az olyan kijelentések, hogy "a rendes magyar ember, az Fradi-drukker", pedig ezért még a saját nagyapánkat is kiröhögtük annak idején. Egyúttal ő a legnagyobb magyar publicista is, és ha igaz, amit állít, nevezetesen hogy szép kerek mondatokat fogalmaz meg a fejében, majd azokat úgy veti papírra, hogy utólag nem javít, akkor arra nem találunk szót. Szavat.

Egyetlen magyar ember él ma a földön, aki nélkül a modern nyugati kultúra nem lett volna az, ami. Erdélyi Tamás lelakott tornacipőben, szakadt farmernadrágban és bőrdzsekiben, a New York-i CBGB's klub előtt lekapva ma a világ több tinédzserszobájának a faláról néz le bambán, mint a másik tízmillió magyar együttvéve. Tommy Ramone-ként ő dobolt az első három Ramones-lemezen, ő volt a producere az első négynek, valamint ő írta meg a Blitzkrieg Bop-ot, az együttes harci indulóját, a rockzene tíz csúcsművének egyikét. Az általa költött Hey Ho, Let's Go csatakiáltás a magyar költészet világszerte messze legismertebb alkotása. E négy szótag mozgósító ereje lényegesen elsöprőbb, mint a szintén négyes Talpra magyaré. Persze, Petőfi is rendes gyerek volt, na de azért a punkot mégsem ő találta ki… Ha John Lennon élne és magyar lenne, ezen a listán akkor is maximum a harmadik helyig mászhatna.

Meglehetősen nagy volt a kísértés, de végül mégsem adtuk oda a lista első három helyét az Aranycsapat még élő három tagjának. Azon viszont csak magyarok lennének képesek vitatkozni, hogy az első hely megérdemelten Puskásé-e. Az egész világ pontosan tudja, hogy a legnagyobb élő magyar Puskás Ferenc.

Kezdjük a kontextussal. Az Aranycsapat minden bizonnyal minden idők egyik legnagyobb sportteljesítményét vitte végbe. Egy-egy klasszist kinevelni, súlylökőnőt férfivá doppingolni, a világon senkit nem érdeklő sportágakban olimpiai aranyak tucatjait nyerni, arra még egy kommunista törpeország is képes. Egy olyan sportban istennek lenni, amit az egész világ űz, na, az már egy fokkal bonyolultabb feladat. Ráadásul egy jó csapat összerakásához kiváló játékosokon kívül még valami megfoghatatlan varázslat is kell. Nem is sikerült a magyarokon kívül soha senkinek. A hatvanas évek brazil válogatottja és a hetvenesek hollandjai mellett az Aranycsapat volt a harmadik olyan fociválogatott, amelyik valami igazán korszakalkotót tudott letenni a gyepre. Egy háborúban szétlőtt, undorító diktatúrában döglődő országból indulva, alig néhány millió férfi közül kellett kiválasztani a legjobbakat. Tulajdonképpen az is csoda, hogy Bozsik Cucu meg a többiek egyáltalán túlélték a II. világháborút. A világbajnoki döntőt persze elvesztették, és mai fejjel csak csodálkozni lehet, hogy miért nem követett el az ország kollektív öngyilkosságot: nekünk ekkora csalódástól megállna a szívünk.

Puskás ennek a csapatnak lehetett a vezéregyénisége, és nem csak azért, mert ő volt még ebben a tizenegyben is a legjobb. Talán ennél is fontosabb, hogy ő volt, akit a legkevésbé tudtak megtörni az ötvenes évek eleji Magyarország borzalmai. Szegény Bozsik, az ablakon kizuhanó Kocsis, az alkoholista, futóbolond Czibor nem voltak se elég intelligensek, se elég vagányak ahhoz, hogy felül tudjanak emelkedni a magyar történelem e kevéssé dicsőséges korszakán. Megtörte őket a körülöttük zajló mocsok, meg egy kicsit az elvesztett döntő is, sokan igazi lecsúszott, klasszikusan magyar lúzerként végezték. Puskás viszont - aki nem is magyar volt, hanem sváb… - mindannyiuk felett állt és örökké győztes maradt. Talán ha teljesen felépül a sérüléséből, az '54-es döntőt is megnyerhettük volna.

Soha nem lett kommunista, lelkesen csempészett bármit, a válogatottat kísérő ÁVÓ-sokat pedig hobbiból szívatta. Az első adandó alkalommal elhúzott innét jó messzire, és ő lett az Aranycsapat külföldön is legsikeresebb tagja. Négy gólt rúgott az 1960-as BEK-döntőn, ez olyan rekord, hogy nyugodtan megígérhetjük, amint egy magyar focista megdönti, ismét betesszük a lábunkat egy magyar stadionba. Edzői karrierjét a hazai kudarcok miatt le szokás nézni, pedig 1971-ben egy Panathinaikos szintű csapatot volt képes bejuttatni a BEK döntőjébe.

Hogy minden idők ötödik, hatodik vagy hetedik legjobb focistája volt, azt most nem fogjuk tudni eldönteni. Amikor ő vezetett minket, nagyon megvertük a világot.