Egy vébén egy kivételével tulajdonképpen minden kapitány köcsög legalább egy kicsit. A kemény bánásmód azonban csak a nagyot bukó kapitányoknak jár. Így joggal kapja meg a magáét az argentin Pekerman, a brazil Parreira, a holland Van Basten vagy a spanyol Aragonés - valamennyien hoztak jónéhány hibás döntést, vállalniuk kell hát a következményeket. Sven-Göran Eriksson viszont a számos rossz döntése mellett azzal nyerte a köcsögkapitányok versenyét, hogy nem volt még csapata sem: egy vitathatatlanul erõs keretbõl sikerült összeraknia minden idõk egyik legrosszabb angol válogatottját. A svéd ráadásul iszonyatos pénzeket vett fel azért, hogy gyakorlatilag ne csináljon semmit - még a meccseken is csak annyira futotta neki, hogy bólogatott a másodedzõjének, a taktikai utasítások meg a "Come On, Come On!" kiabálásában merültek ki. Eriksson a nemzetközi labdarúgás Verebes Józsefje: a népszerû szakkommentátorhoz hasonlóan õ is a nyolcvanas években elért sikereibõl él, és valahogy mindig talál munkát, nem kell érte aggódni. Igaz, azt már most kikötötte: csak olyan csapathoz megy, ahol van pénz. Persze az nem neki kell, hanem "a komoly erõsítésekre". Értjük, értjük.

Ez a vébé nem a nagy kapushibák világbajnoksága volt. A japánok hálóját õrzõje sem védett annyira rosszul, de a négy évvel ezelõtti események óta nem tudunk mosolyogni, ha ferdeszemûeket látunk focizni, és most a koreai csapatból senkinek nem jegyeztük meg a nevét, úgyhogy õ a köcsögválogatott kapusa. Persze a származásán kívül is rászolgált azért erre a posztra: az ausztrálok ellen például minden egyes védése után nagyképûen pacsizott a csapattársaival, aztán hibázott egy röhejesen nagyot, és kapott három gólt hat perc alatt. Ez nagyjából el is döntötte a japánok sorsát, és hiába védett egy tizenegyest Horvátország ellen, simán kiestek. Utolsó meccsükön lett volna esélyük szépen búcsúzni, ám helyette hagyták a brazilokat fiesztázni, Kavagucsi meg hiába mutatott be vagy féltucat bravúrt, az utókor csak arra fog emlékezni, hogy egy igazából nem túl meggyõzõ brazil csapat rúgott Japánnak négy gólt.

Az argentin hátvéd egyetlen meccset kapott: a pihenõ Heinze helyén játszott a hollandok ellen. Ez a szereplése senkiben sem hagyott mély nyomokat, õ viszont tett róla, hogy végül ne így legyen: miután az argentin csapat javarészt a saját hülyesége miatt elveszítette a Németország elleni negyeddöntõt, a tizenegyesek okozta stresszt úgy vezette le, hogy nemes egyszerûséggel tökön rúgta a németek egyik védõjét, komoly szerepet vállalva ezzel a mérkõzés utáni balhé kitörésében. Cufre - aki egy percet se játszott a meccsen - nagyon rosszkor jött most az argentinoknak, hiszen végre volt egy csapatuk, amely nem gyilkolta, hanem játszotta a futballt, és már-már elhitette a világgal, hogy a Diego Simeone és Aldo Duscher fémjelezte bérgyilkos-vonal csak rossz emlék, így viszont nem sajnálta õket a kutya sem.

A 2006-os vébé egyik legnagyobb blöffje szerint a szerb hátvédsor "Európa legjobb védelme". Nos, a tíz kapott gól önmagáért beszél. Sem erre, sem a tipikusan balkáni csapatot idézõ szerencsétlenkedésre nincs mentség, még az sem, hogy a legjobb védõjük, Nemanja Vidics sérült volt. Így került a mélyvízbe Dudics, a Crvena Zvezda középhátvédje, aki az argentin meccsen még csak egy volt a szánni valóan béna szerb védõk közül, Elefántcsontpart ellen viszont már fõszerepet igényelt magának, és kétszer is büntetõt érõen kezezett a tizenhatoson belül, így magyar módra, kettõ-nullás vezetésrõl sikerült elbukni azt a meccset is. Látva a mentálisan szétesett, megalázott szerbeket, hajlamosak lettünk volna ezt a dekoncentráltságot a Montenegró elszakadása felett érzett honfibúnak tulajdonítani, ám röviddel késõbb kiderült, hogy valójában a délszláv futball mítosza veszett oda: ugyanezt a bravúrt vihette volna véghez a horvát Tomas is az ausztrálok ellen, de a sasszemû Graham Poll csak az egyik kezezését vette észre. Szerb és horvát barátaink, most az egyszer vegyetek példát rólunk: maradjatok ti is a vízilabdánál, az legalább ezen a három országon kívül nem érdekel senkit.

Ha már a magyarokat hoztuk szóba: még mindig érthetetlenül sok honfitársunkat hallottuk arról ábrándozni, hogy "bárcsak mi is ott lehetnénk". Látva a lengyelek teljesítményét, egyáltalán nem vagyunk biztosak abban, hogy ez annyira jó lenne. Hát hiányzik az nekünk, hogy - fiaink korszerûtlen és gyengécske futballja, szomorú drukkerei és reménytelenül tehetségtelen labdarúgói okán - újabb okot adjunk a világnak a sajnálkozásra: "Mivé lett ez a szép hagyományokkal bíró futballnemzet?!" Na ugye, hogy nem. Pedig a lengyelek legalább a selejtezõkben villognak néha, négy éve például elsõként jutottak ki Európából és nagyjából az elsõként is utazhattak haza. Most is hasonló volt a helyzet, és bár a németek ellen hõsiesebben védekeztek, mint a Honi Hadsereg a varsói felkelés idején, Radoslav Sobolewski két felesleges és ostoba szabálytalansággal tett róla, hogy az utolsó negyedórára még emberhátrányba is kerüljenek az amúgy is félelmetes erõvel rohamozó germánokkal szemben. Mindez kiválóan példázza a kelet-európai futball sorsszerû bukását: ha esetleg a csapat véletlenül jól teljesítene, akkor úgyis jön egy köcsög, aki értéktelenné teszi a többiek erõfeszítéseit is. Viszlát négy év múlva, három meccs Dél-Afrikában egész jó mesélnivaló lesz az unokáknak.

Ha õszinték akarnak lenni, még RC legnagyobb rajongói is be kell, hogy lássák: kedvencük még pályafutása zenitjén sem hibátlan védõmunkájáról volt híres, viszont gyorsaságával, veszélyes felfutásaival és félelmetes bal lábával kompenzálni tudta hiányosságait. Ahogy telt az idõ, a gyorsaság megkopott, a felfutások megritkultak, az a bal láb pedig már korántsem volt olyan félelmetes. Ilyenkor egy értelmes kapitány leül beszélgetni a korosodó sztárral, szervez neki egy búcsúmeccset és keresi az utódot. Nem úgy Carlos Alberto Parreira, aki vakon bízott öregecske szélsõhátvédeiben (Cafú is csak hajszállal volt jobb), és a világ közvéleményével ellentétben õ valószínûleg meg is lepõdött, amikor a franciák ellen Roberto Carlos egy veszélyes szabadrúgásnál úgy döntött, hogy hülye lesz Henry után rohangálni, inkább kipiheni az addigi 57 perc fáradalmait. A Pepsi reklámembere a vébé elõtt még azt híresztelte magáról, hogy a Chelsea érdeklõdik iránta, most viszont Capello törheti a fejét, hogyan szabaduljon meg ettõl a ballaszttól - nem lesz könnyû menet.

Egyre jobban furdalja az oldalunkat a kíváncsiság: tényleg ilyen gyenge lenne az ázsiai futball, hogy sorozatban negyedszer is ezek a szerencsétlen sivatagi gnómok képviselik a földrészt? A négy szereplésbõl egyedül az elsõn igazolták, hogy helyük van a világ legjobb válogatottjai között, azóta csak középszerû csapatok gólparádéjához asszisztálnak - négy éve egy siralmas német válogatott döntötte meg majdnem ellenük a mi Salvador elleni gólcsúcsunkat, most pedig egy reménytelen ukrán csapatott sikerült továbbjuttatniuk. Ugyan Tunézia ellen majdnem sikerült egy gyõzelmet begyûjteniük, de valójában az is csak a '94-es csapat veteránja, Szami Al-Dzsaber helyzetfelismerésének lett volna köszönhetõ. Négy év múlva már õ sem lesz, Szaúd-Arábia viszont akkor is kijut a vébére - hacsak addig a svédek ki nem fejlesztik a cukornádból nyerhetõ üzemanyagot, van egy olyan sanszunk, hogy a szaúdiak állandó jelenléte a nemzetközi tornákon egyszerûen annak köszönhetõ, hogy at sok pénzükkel megveszik az ázsiai szövetséget. Mohamed Amint mi sem tudjuk pontosan, miért pécéztünk ki, de az biztos, hogy õ is köcsög volt.

Ugyan Sexy Svent nem véletlenül választottuk köcsögkapitánynak, mégsem ildomos csak rajta elverni a port. A portugálok elleni meccs például tökéletesen mutatta, hogy az angolok motiválatlansága nemcsak az edzõ sara: Rooney kiállítása után észrevehetõen pörögni kezdtek, ám ekkor már égett a ház, és mindez csak a szokásos hõsies búcsúhoz volt elég. Frank Lampard ezen a meccsen is ugyanúgy játszott, mint az egész vébén: kilátástalanul. Nem volt ember a Földön, aki komolyan gondolhatta volna, hogy belövi a tizenegyesét. Õ a meccs után azt mondta, hogy megérdemelték volna a továbbjutást, és "tekintve, hogy az utóbbi néhány hétben milyen kemény munkát" végeztek, mennyire nehéz tudomásul venni a búcsút. Mit mondjunk, kívülrõl nézve egyáltalán nem volt olyan nehéz búcsút venni ettõl az angol válogatottól, fõleg Lampardtól, aki az ött meccsükön 3548-szor próbálkozott kapuralövéssel, de még egy igazi kapusbravúrra sem volt szükség ezek hárításához (már amikor a labda elérte a kaput). Szóval, Frank, ilyen teljesítmény után nem kéne továbbjutásról és kemény munkáról beszélni, hanem kussban kéne maradni és az üres öltözõben szégyenkezni. Majd ha Abramovics megveszi az angol szövetséget is és szerez nektek egy rendes kapitányt, akkor, talán.

Semmi bajunk Niko Kranjcarral, hiszen nem ügyetlen srác, a horvátok meccseit nézve például többször is eszünkbe jutott, milyen jól elirányíthatna a Csõszer FC Tatabányában, ott nem is nagyon támadná meg senki, futni se kéne sokat. Ezzel szemben már jó egy éve mást sem hallani róla, mint hogy õ az Aszanovicsba oltott Proszinecski, és a világfutball egyik legnagyobb tehetsége. Ezt már akkor is kétségbe lehetett vonni, amikor klubcsapatával, a Hajduk Splittel olyan verést kaptak a Debrecentõl, hogy egész Szerbia ünnepelt. Most a horvát csapat alapvetõen nem volt rossz, csak támadójátékuk nem volt, és ez nem kis részben a kis karmester sara. Külön pikánssá teszi a helyzetet, hogy a horvátok szövetségi kapitányát is Kranjcarnak hívják, egyébként biztosan nem lehetett volna háromszor is kezdõ, fõleg ilyen halovány játék után nem. Mivel valószínûleg a papa sem vak, nem szívesen lennénk Niko helyében a vébé utáni elsõ közös családi ebéden.

Június 9. elõtt még maguk a németek sem gondolták komolyan, hogy szedett-vedett csapatuk az elõdöntõig juthat, ezért hát a nem túl meggyõzõ Klinsmann helyett minden reményüket egyetlen nemzetközi klasszisnak tartott mezõnyjátékosukba, Michael Ballackba helyezték. Utólag már be kell látnunk, hogy õ volt a csapat kerékkötõje, és ez a megállapítás még úgy is megállja a helyét, hogy Ballack végig sérülésekkel küzdött. Igen, láttuk mi is, ahogy bicegve is bebikázta a büntetõt az argentinok ellen, és értékeljük is a hõsiességet, de ez az ember ezt leszámítva semmivel sem igazolta a hírét. Lehet, hogy a Bayernnel minden létezõ német címet elnyert, nemzetközi szinten azonban csak lúzer csapatokban játszott, legyen az a válogatott, az örök vesztes Leverkusen vagy éppen a bajor bõrnadrágosok. A nagy számok törvénye és az elköltött pénz alapján lassan kinéz egy BL gyõzelem a Chelsea-nek is, de hogy ebben Ballacknak lesz-e egyáltalán szerepe, az legalábbis kérdéses.

Két évvel ezelõtti köcsögválogatottunkból csak õ mentette át magát, és ez azért szomorú, mert akár egy az egyben át is másolhatnánk az akkor írottakat: "... a nagyjából két éve formán kívül játszó Raúl, aki most már valószínûleg érzi, hogy neki is ugyanaz fog jutni a nemzetközi porondon, mint a többi, klubszinten sikeres spanyol játékosnak Gentóék óta: semmi. (...) Mivel gyakorlatilag életre szóló szerzõdés köti a világ leggusztustalanabb klubjához, így a máshova igazolás szóba sem jöhet. Csendes, békés elmúlást kívánunk neki." Mivel egyrészt imádjuk, ha beigazolódnak jóslataink, másrészt semmi mást nem tudunk ehhez hozzátenni, itt meg is állnánk, a döglött oroszlánt még mi sem szeretjük túl sokáig rugdosni.

A portugálokat látványos színészkedéseik mellett a felháborítóan impotens csatárjátékuk miatt is utálhattuk. A vébé leggyengébb csoportjából még könnyedén továbbmentek, de ezután a kieséses szakaszban három meccsen egy gólra voltak képesek. Több akciógólt nem is nagyon akartak lõni, megelégedtek volna néhány tizenegyessel, de a játékvezetõk - talán nem véletlenül - csak akkor ítéltek volna büntetõt nekik, ha valamelyik játékosukat agyonverik a tizenhatoson belül. Erre nem került sor, de talán még a portugál drukkerek sem bánták volna, ha Pauleta erre a sorsra jut. Az a csatár, aki a statisztikák és a hülyék szerint jobb, mint Eusebio, már két éve sem jelentett semmi veszélyt az ellenfél kapujára, Scolari azonban sokáig bízott benne. Most ugyan az elsõ meccsen értékesített egy százszázalékos ziccert Angola ellen, viszont utána megint szabadságra ment, és úgy elbújt az ellenfél védõi között, hogy csak amikor kiírták a cseréjét, akkor tûnt fel, hogy egyáltalán a pályán van. Ritkán szoktunk ilyet mondani, de most talán egyszer az életben hallgathatott volna a kapitány a lányokra, és játszathatta volna Nuno Gomest elöl. Õ legalább jó pasi.