Babyshambles: Down in Albion
Van ez a hülye mítosz, hogy a popzene milyen sokat köszönhet a kábítószereknek. Ha nagyon nagyvonalú akarok lenni, akkor is maximum csak annyit vagyok hajlandó elismerni, hogy a jamaikai popzene nagyon sokat köszönhet a kábítószerek közül egynek. Az ezen kívül esõ példák mind-mind a rombolásról szólnak, a Beatles is csak addig volt jó együttes, amíg fel nem fedezték az LSD-t, a konkrét haláleseteket meg most fel sem sorolnám. Én aztán tényleg támogatom, hogy legalább egyszer mindenki próbáljon ki mindent, de a mértéktelen politoxikománia támogatóinak nagyon tudom ajánlani a Babyshambles együttes bemutatkozó albumát, amelyen tökéletesen demonstrálva vagyon, hogyan vált a világ egyik legtehetségesebb dalszerzõjébõl és énekesébõl egy nyavalygó lúzer, akinek az egykori cellatársa rappel a lemezén. Ráadásul rosszul.
Az angol szaksajtót illetve a magyar bulvárt kerülõknek összefoglalnám, hogy a Babyshambles annak a Pete Dohertynek az együttese, aki egyrészt Kate Moss csávója, másrészt a Libertines tagjaként az utóbbi öt év legnagyobb brit könnyûzenei ígérete, két fantasztikusan jó lemez társzerzõje. Sajnos Pete az utóbbi néhány évet addikcióból addikcióba esve töltötte, legutóbbi hírek szerint egyszerre heroin- és crackfüggõ, bárt az is lehet, hogy már átállt valami még vagányabb cuccra. Idõnként elvonón van, idõnként börtönben, a legendához tehát minden adott, már csak produkálni kellett volna valamit az új együttesével.
A drogosok legidegesítõbb tulajdonsága az, hogy a világ legegyszerûbb dolgait képesek fantasztikus igazságaként tálalni. Hülyeségeken röhögnek, meg addig nézik a falat, amíg a repedések valamilyen érdekes alakzatot vesznek fel, és akkor azt képzelhetik, hogy ez még a senkinek nem jutott eszükbe, csak nekik, hiszen õket a cucc hiperszenzitívvé tette, amit õk látnak, azt a pórnép egyszerûen képtelen észrevenni. A nyilatkozatai alapján Doherty is valami ilyesmit képzel, õ a dekadens költõ, akinek zseniális vízióját a fejében élõ Angliáról (amit õ következetesen Albionnak hív) egyszerûen nem tudjuk megérteni.
A Doherty széttépett fején kívüli valóság azonban az, hogy ezen a lehangolóan középutas, vontatott, unalmas rocklemezen nincs is mit megérteni. Minden, ami a Libertinesben jó volt, az innét szinte teljesen hiányzik. Sehol az instant slágerek, sehol az a feszesség, ami a még Carl Barattal közös produkciót annyira elsöprõvé tette, hogy akár másfél perc alatti dalokat is tudtak kerekre és tökéletesre írni. A Down in Albionról a dalok mint olyanok tulajdonképpen teljesen hiányoznak, szétfolyik az egész, lassú, vontatott, tele béna drogos utalásokkal, a legtöbb számban csak Doherty egyre karcosabb, egyre inkább Joe Strummerre emlékeztetõ hangja értékelhetõ.
A lemez két legjobb dala, a Fuck Forever és a Killamangiro már viszonylag sok ideje letölthetõek a Föld népszerûbb fájlcserélõhálózatairól. Ezek viszonylag korrekten megírt és feljátszott darabok, az utóbbi talán még a második Libertines-lemezre is felférhetett volna. A többi szám, tehát az újabbak az igazán rosszak, Doherty nyilvánvalóan fokozatosan egyre lejjebb csúszik. Tudunk olyan esetrõl, aki innét szedte össze magát és lett újra ünnepelt zseni, bízzunk benne erõsen, mert ez a dobás tényleg annyira szar, hogy a legjobb lett volna jól becrackezni, aztán írni róla valami szétesett hülyeséget.
2,7 - Bede
Madonna: Confessions on a Dance Floor
Két dolgot tanultam Madonna tizenharmadik sorlemezébõl. Egyrészt, hogy el kellett volna menni megnézni Stuart Price-ot, amikor valami ezer évvel ezelõtti Tilos-partin, akkor éppen Jacques Lu Contként fellépett Budapesten. Másrészt pedig hogy rendkívül szórakoztató öregedõ és leépülõ sztárok karrierjének kurflijait figyelni. A 47 éves Madonna most ért el életének arra a pontjára, amikor a klimaxnak vagy ki tudja minek köszönhetõen vissaztért gyerekkora álomvilágába. A Michigan-külsõn felnövõ kislány biztos sokat álmodott arról, hogy õ bizony egyszer angol királykisasszony lesz, kastéllyal, komornyikkal meg sok pacival, és vénasszonyként, a mû-cockney Guy Ritchie feleségeként ezt sikerült is összehoznia. Ez a Confessions on a Dancefloor pedig egyértelmûen a 19 évesen New Yorkba költözõ, gyakorlatilag éhezõ Madonna vágyálmainak beteljesülése. Hogy szerette volna akkor, ha õt, a vidéki kis csuttót beengedik a Studio 54-be meg a többi csillogó diszkóba, de hát szegénykének persze esélye sem volt. Erre tessék, most aztán jól megmutathatja mindenkinek, hogy mekkora diszkódíva is õ.
Madonnát soha nem azért szerettük, mert különösebben tehetséges lett volna bármiben a márkaépítésen és a legjobb sameszok kiválasztásán kívül. Különösen az utóbbiban képtelen mellényúlni. Ezt az albumot majdnem teljes egészében az az ember írta és producerolta, aki ma - James Murphy engedelmével - a legtökéletesebb elektropop-futurodiszkó dalokat írja a világon: a már említett Stuart Price. Price elképesztõ életmûvet tud felmutatni, Les Rhytmes Digitales, Jacques Lu Cont, Zoot Woman és Paper Faces néven is egyaránt brillírozik, 2005 tíz legobb remixe közül legalább három például biztosan az övé.
Van egy olyan érzésem, hogy Price nem szakadt bele a melóba ezzel a lemezzel. Az például milyen, hogy az elsõ szám pont azzal az óraketyegéssel kezdõdik, mint Gwen Stefani tavalyi überslágere, a What You Waiting For? A fõnökasszony már úgyis szenilis, minek is pazarolja rá a legjobb ötleteit? Vannak még friss pipihúsú popdivák a világban Annietõl Julietig, velük sokkal izgalmasabb dolgokat lehet majd csinálni. Price tulajdonképpen csak egy számon brillírozik, éppen a már minden zenecsatornán ronggyá játszott Hung Up-on. Nem meglepõ: ezt a dobást csak Madonnával tudta véghez vinni, más kiadója biztosan nem fizette volna ki a nyilván horribilis összeget a felhasznált ABBA-részletért.
A lemez nagy része azonban borzasztóan mediokker, hogy nyelvújítsunk is egyet. A Jump még viszonylag rendben van, de vannak olyan elképesztõen borzalmas mélypontok is, mint a vénasszony kabbala-hülyeségének emlékét állító, lassú és röhejes Isaac. A szövegekért valószínûleg Madonna felelhetett helyenként, nyilván ennek köszönhetõ, hogy a lemez megajándékoz minket a feledhetetlen I don´t like cities / But I like New York / All other places / Make me feel like a dork versikével. Egy 47 éves nõtõl különösen hülyén hangzik.
Jöjjön már ki inkább egy Stuart Price-szólólemez, azt így látatlanban is zabálnám.
3,9 - Bede
Robbie Williams: Intensive Care
Robbie Williamsrõl már régóta lehet tudni, hogy jó arc. Én speciel a Millennium klipjében nyújtott Sean Connery-alakítása után jöttem rá erre, és bár a felvizezett Oasist idézõ addigi szólószámai nem gyõztek meg, azért még simán vállalható volt valamennyire. Aztán a Rock DJ-ben is elfogadhatóan hozta Ian Duryt, tehát nyilvánvaló volt, hogy oda kell rá figyelni, még ha nem is veszem meg a lemezeit.
Szép lassan el lehetett fogadni, hogy Robbie tökéletesen alkalmas a szórakoztatóipari showman szerepére, hangja is van tulajdonképpen, tõle aztán nem sajnáljuk a sztárságot. Õ meg köszönte szépen, és élt is a lehetõséggel. Az elsõ gondjai akkor jöttek, amikor összekülönbözött Guy Chambersszel, kitartó dalszerzõ partnerével, aztán meg párhuzamosan különbözõ, csak sztárokat elkapó krízisek is nehezítették az életét. Mindezek ellenére joggal lehetett bízni abban, hogy még jobb irányt vesz majd a folytatás, hiszen új alkotótársa Stephen Duffy lett, aki mind szólóban, mint pedig a Lilac Time vezetõjeként gyártott néhány tökéletes popdalt már a múltban.
Elsõ közös számuk, a Radio pedig szerintem Robbie eddigi pályafutásának csúcsa lett, úgyhogy várhattuk a nagy dobást az albumtól. Ez azonban sajnos nem az. Elsõsorban azért nem, mert Robbie most nem szórakoztatni akar, hanem a világ elé tárni a lelke minden gondját-baját, amivel a baj csak az, hogy egyáltalán nem tudja érdekesen elõadni. Nem feltétlenül arról van szó, hogy hiteles önsajnálathoz minimum Morrisseynek kellene lenni (na jó, arról is), de ezek a közhelyes filozofálásba fulladó szövegek jobbára egy érdektelen embert sejttetnek, aki ráadásul nem képes saját magán kívül bármi másra odafigyelni.
Persze még ezzel se lenne baj, ha a számok jók lennének. De sajnos Duffy is megöregedett egyrészt, másrészt idomult Robbie közönségének igényeihez, és egy-két kivétellel unalmas, biztonsági, rádióbarát popzenét hallhatunk, amely kábé annyira szórakoztató, mint egy Coldplay lemez. A kivételek közé tartozik a white reggae-kislemezsláger Tripping, az enyhén szintipopos Sin Sin Sin, vagy a tempósabb Your Gay Friend, de mindezektõl függetlenül ez sajnos egy feledhetõ lemez. Robbienak pedig kéne végre egy csaj. Vagy akár egy pasi, csak ezt az önboncolgatást fejezze be végre.
5,0 - Inkei
Wolf Parade: Apologies To Queen Mary
A helyzet az, hogy nekem már a Clap Your Hands Say Yeaht hallva is az volt az elsõ gondolatom, hogy elég lesz már ezekbõl a neurotikus énekesekbõl. Túl sok a David Byrne- és Andy Partridge-imitátor manapság (vagy ha így jobban tetszik: Talking Heads és XTC), vagyis ez a feszült, ideges, ugyanakkor nyavalygós, magas énekhang, ami mondjuk az Arcade Fire esetében még elment.
Egyszer mindenbõl sok lesz, és ez nemcsak a hisztis énekesekre, de a kanadai független csodákra is vonatkozik. Nekem már a Broken Social Scene se jött be nagyon, és bár az Arcade Fire vagy fõleg a New Pornographers például igen, valahogy szkeptikus voltam, amikor idén feltûntek az elsõ lelkendezõ kritikák az ügyeletes montreali felfedezettrõl. Aztán meghallgattam a lemezt, és rögtön az elsõ számnál ugye arra gondoltam, hogy elég lesz már ezekbõl a neurotikus énekesekbõl.
Meg úgy egyáltalán. Mi ez? Miért kell úgy szólnia a dobnak, mintha lábasok fedelét vernék? És hol vannak innét a dallamok? Szóval nem barátkoztunk össze, na. Aztán meggyõztem magam, hogy biztos rosszkor hallgattam, meg nem figyeltem eléggé, és tettem még egy próbát, de továbbra sem éreztem semmit a szívem környékén, ellenben határozottan idegesített a legtöbb szám.
Ekkor jutott szerephez a bennem lakó sznob. Annyira dicsõítette ugyanis minden hozzáértõ orgánum a lemezt, hogy nem voltam hajlandó belenyugodni, hogy rossz. Ez persze nem mindig válik be, de most az egyszer igen, ugyanis rájöttem, hogy a Dear Sons And Daughters Of Hungry Ghosts egy szívfájdítóan jó szám. És utána már jött a többi magától, a We Built Another World, a Shine A Light vagy a You Are A Runner And I Am My Father´s Son.
A zene sem poszt-punk/new wave-ismétlés - inkább korai Bowie, Pixies, meg persze Modest Mouse, utóbbiból Isaac Brock a producer. Ráadásul az Arcade Fire mindent átható érzelmessége is elönti a lemezt, de érzelmesség alatt semmi rosszra nem kell gondolni, egy nyers és viszonylag eredetien szóló rockalbum az eredmény. Egyre jobban tetszik a lemez minden hallgatásra, és ilyenkor hálát adok az égnek, hogy sznob vagyok.
8,3 - Inkei
