Razorlight: Up All Night
Mielõtt úgy tûnne, hogy mi itt a Matulánál minden brit gitárzenekartól el lennénk ájulva, hát megmutatjuk, hogy csakazértsem. A négytagú londoni Razorlight nem azért nem jó, mert van két svéd tagja is, hanem azért nem, mert legjobb esetben is átlagos zenét csinálnak. Pedig a zenekar vezetõje, Johnny Borrell egy interjúban még Bob Dylannél is jobb dalszerzõnek titulálta magát, de ettõl csak ellenszenves lett, jó nem. Igaz, a nagypofájúsággal önmagában nem lenne gond, a rockzene zsenijei nagy általánosságban antipatikus, nagyképû bunkók voltak, és mi ezért is szerettük õket. Johnny Borrell viszont nem fog közéjük tartozni, akárhogy igyekszik is.
A Razorlight eleve nehéz feladattal próbálkozik, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a Strokes indította New York-nekrofília megjelenése után három évvel még mindig van bõr a Television, a korai Talking Heads vagy Patti Smith fémjelezte CBGB-vonal hagyatékán. Fõleg úgy nem, hogy Borrell vélhetõen abba a dalszerzõ-iskolába járt, ahol azt tanították, "ha nem tudsz egy rendes refrént írni, akkor üvölts, ahogy a torkodon kifér!", és õ be is tartja a szabályt. Ez valakinek jól áll, de ez a fajta rekedt ordibálás rettenetesen idegesít, és ez egyben azt is jelenti, hogy Bruce Springsteen utánzása sem feltétlenül jó pont.
A lemez pozitívumairól szólva, vannak azért jó számok is, például a mézesmadzag Golden Touch, és a két gitár is többször egész tetszetõs dolgokat produkál, kimentve egy-két dalt a klisék szorításából, de ettõl még ugyanúgy üres pózok (Rock´n´Roll Lies, jaj!) és már egyre kevésbé izgalmas utalások uralják a lemezt. Kicsit olyan, mintha a Libertinest hallanánk, az angolságától és minden jópofaságától megfosztva.
Már itt is kifejtettük nemegyszer, hogy az eredetiség nem feltétlenül alapfeltétel a jó popzenéhez, így aztán az "áthallások" miatt nem is hibáztatnám a Razorlight-ot. Gond inkább azzal van, hogy egyszerûen túl sok ilyen zenekar jött, látott és gyõzött az elmúlt pár évben, túl sokan gondolják úgy, hogy szimplán a rock´n´roll életforma dicsõítésével, továbbá egy jó lemezgyûjtemény és egy ügyes stylist segítségével bankot lehet robbantani, és ha azt vesszük, hogy még mindig a brit Top 10-ben van a Razorlight nyáron megjelent bemutatkozó lemeze, akkor sikerült is nekik. Nekünk meg marad az elégtétel, hogy a 15 percük leteltével nem sokan fognak emlékezni rájuk.
5,5 - Inkei
[Sickratman | Johannes Heil | Kiki | Libertines | Razorlight]
Bajban vagyunk Paizs Miklós alias Sickratman lemezével, mivel tudtunkkal ezen fordul elõ a világtörténelemben elõször, hogy egy számot név szerint a Matula egyik szerzõjének ajánljanak, nevezetesen a lánglelkû papnak, Kocsis atyának. Ez még a kisebbik baj, hiszen tudunk mi egészen közeli haverokkal is mérhetetlenül gecik lenni. A nagyobb az, hogy az erõs messiás-komplexussal megáldott mûvész alkotása körüli balhék, a Tilos rádiós kavarásai és elsõsorban a Belgával való szakítása és hosszan tartó háborúzása alól nehéz kikaparni a lényeget. Legszívesebben hagytuk is volna ezt az egész kritikázást a picsába, de annyi olvasó kérte, mint még soha, úgyhogy beadtuk a derekunkat.
Johannes Heil, a kaméleon, a német techno tévedhetetlen atyaúristene ezúttal valami olyan lecsóba csapott, amibe állítása szerint még soha (és nem is kellett volna): Anthony Rother friss labelén, a Datapunkon adta ki legújabb, szerinte kissé elektroid területeket hódító albumát július közepén. Tudni kell, hogy az album teljes mértékben gépileg lett kivitelezve, semmiféle természetes sample nem található benne. Mivel ezúttal a vinyl verzió van a kezemben, senki ne essen kétségbe, hogy a CD-n szereplõ tizenkét szám helyett csak az LP-n levõ kilencbõl kerül pár darab górcsõ alá.
Kiki, a BPitch Control szõke hercege, a berlini finn, hova, illetve hova nem tartozása miatt szenved valószínûleg olyan szintû identitászavarban, aminek segítségével a legjobb zenéket képes elrontani a leginkább oda nem illõ vokálokkal. Debütáló albuma, a Run With Me mintegy tisztelgés bizonyos new wave gyökerek elõtt, és hasonló egy szûzlányban tomboló hatalmas összevisszasághoz.
Nem tõlünk származik az ötlet, de tényleg nem hülyeség, hogy most a Franz Ferdinand tölti be azt a szerepet az Egyesült Királyságban, mint tíz éve a Blur. Ha keresünk mellé egy Oasist, az bizony csakis a Libertines lehet. Tudom, több helyen sántít a hasonlat, de hát változik a világ. Most nem a proli Északról jön a botrányzenekar, hanem a trendi Londonból, de a Gallagher fivéreket a crack-függõ Pete Doherty egyedül is pótolja, õt tavaly 2 hónapra le is ültették, amiért betört a Libertines másik, szintén nem szentéletû gitáros-énekese, Carl Barat lakásába. Doherty már többször sikertelenül próbált szabadulni függõségétõl, és már követhetetlen, hogy épp mikor tagja a zenekarnak, és mikor rúgják ki megint (tudtunkkal most éppen nem az). Az sem mellékes, hogy megvan bennük az az ösztönös rock´n´roll bunkóság, ami a korai Oasis báját kölcsönözte tíz éve.
