1995-2006, 11. évf. #034 

zine
Zenebuzik 30.

Matula Magazin - Amikor én még kissrác voltam: Tisztelgés az Illés zenekar elõtt; Art Brut: Bang Bang Rock & Roll; The Juan MacLean: Less Than Human; Oasis: Don´t Believe The Truth

Amikor én még kissrác voltam: Tisztelgés az Illés zenekar előtt

Az alapvető baj ezekkel a tribute-lemezkkel mindig ugyanaz: szarok. Tribute-lemezt általában nagyon nagy együtteseknek szokás készíteni, de olyan nagyoknak, amilyenekből tizenöt-húsz másikat nem lehet összerángatni egy ilyen lemez kedvéért, így az egykoron zseniális szerzemények óhatatlanul is pancserok kezében mennek tönkre. Próbálkoztam én már Serge Gainsbourg tribute-lemeztől Nirvana tribute-ig mindennel, és bizony mind hasonlóan szarok voltak, mint most ez a Magyarországon úttörő "tisztelgés az Illés zenekar előtt".

Sajnos nekem az Illés nem jelent sokat. Buddy Hollytól a Byrdsig számtalan, az ötvenes vagy hatvanas években nagy előadót tudok mondani, akik közel állnak az én szívemhez, az Illéssel a viszonyom mégis mindig megmaradt a távolságtartó tiszteletnél. Ők voltak ugye minden idők negyedik legjobb magyar együttese, és nem azért, amit hivatalosan hinni kell, szóval hogy milyen ügyesen adaptálták az imperialista beatzenét a magyar viszonyokra, meg szőtték bele a kodályi és bartóki népdalhagyományt, hanem mert ők írták talán a legpöpecebb háromperces popdalokat a magyar könnyűzene történetében.

Engem ugyan nem lepett meg, de hátha van valaki, akit igen: ezeket a többnyire majdnem tökéletes számokat éppen azok az előadók és zenészek tudták jól megfogni, akikbe egyébként is több szorult egy apró morzsányi tehetségnél. Az egyetlen kivétel ez alól a Kispál Elvonult viharja, amiben Lovasi saját szerzeményeinél bájos manírjai egész egyszerűen patetikusan elviselhetetlenek. A Matulában már sokszor istenített PASO ugyanakkor szórakoztatóra skásította a Ne gondoldot, és a Barbaro erősen Led Zeppelines Nem érdekel amit mondszja is rendben van., ráadásul jobban zúz, mint a lemez bármelyik másik száma. A csúcspont azonban mégis az Amorf Ördögök által a Honvéd Férfikar kórusával közösen megoldott Légy jó kicsit hozzám. Nekem a főamorf Tövisházi Ambrus már egy ideje gyanús, mint ennek a generációnak a popzeneileg legérzékenyebb tagja, és lám, ez nem csak egy jó feldolgozás, hanem magyar mércével kiválóan meg is van hangszerelve és hegesztve, brummogó férfiak, vinnyogó gitár, úgy jó, ahogy van.

Az albumon van még néhány középszerű és vagy hat teljes mértékben elviselhetetlen feldolgozás, nem meglepő módon élen Kongó Köcsög Müllerrel és az ő Sziámijával, ahol a vérlázító ének olyannyira gagyi és ötlettelen zenével párosul, hogy azt minden bizonnyal még a Groovehouse is szégyellné. A Quimby is csak hangyányival jobb, valamiért ilyen Nick Cave-es baljós hangulatot is sikerült beleerőszakolniuk A lány és a csavargóba, ráadásul több, mint hat percben.

Azért meg külön kár, hogy a művészeti vezető az a Marton László Távolodó, aki modern popzenében alapvető kulturális kihívásokkal küszködik. Érdekesebb együttes-szelekcióval a lemez is érdekesebb lett volna. Hol van innét a hiphop? A punk? A kortárs elektronika? Vagy legalább azt el kellett volna sütni, hogy a kőbunkó streetpunkot játszó Boiler ordibálhassa, hogy Néha furcsa hangulatban / Az utcát járom egymagamban / Oi! Oi! Oi!!!!

3,3 - Bede

Art Brut: Bang Bang Rock & Roll

Az vélhetően nem újdonság, hogy voltunk és vagyunk itt néhányan a Matulánál, akik szívesen írunk itthon kevésbé ismert londoni vagy éppen New York-i zenekarokról. Nekem például nagyobb az örömöm, ha azt látom, hogy nemcsak a saját kedvemre írok ilyesmikről, hanem ezek a zenekarok lépnek fel az összes mérvadó európai fesztiválon, és tényleg, egyszerűen nem tehetem meg azt sem, hogy a 2005-ös évben ne írjak például az Art Brutról. Főként, ha ezzel is rá lehet ébreszteni olvasóközönséget, hogy jobb helyeken már senkit sem érdekel, ha két harmincas, vényakú-pulóveres fickó beül a keverőpult mögé egy gyémánttorkú énekesnővel és egy sereg régi bakelitlemezzel.

Jó, az Art Brut (még) nincs a slágerlisták élén, de azt könnyedén meg lehet jósolni, hogy a bemutatkozó lemez ott lesz minden jelentősebb év végi albumlistán. Az Eddie Argos énekes vezette londoni zenekar már tavaly nevet szerzett magának a Formed a Band című számával, amely pofátlan módon arról szólt, hogy alakítottunk egy együttest, nézzetek minket, ez az első kislemezünk.

Igen, az Art Brut esetében feltétlenül meg kell jegyezni, hogy fontos a szöveg. Éppen ezért nem valószínű, hogy valaha is ki fogja nőni az angol nyelvterületet, és az is valószínű, hogy klipjeiket nem fogja unalomig játszani az egyre több helyen fogható MTV2. Az Art Brut amúgy is főként olyanokhoz szól, akik értik a popkulturális célzásokat a szövegekben, és mondjuk van is néhány Wire vagy Fall lemezük (a számomra leginkább adekvátnak tűnő hasonlatot, a brit punk egylemezes csodájaként számon tartott Jilted Johnt már csak halkan merem megemlíteni).

Aki tehát kicsit sem szokott figyelni a szövegekre, ráadásul nem szereti a minimalista, punkos rockzenét, annak talán nem ajánlanánk az Art Brut bemutatkozó lemezét, a többi szerencsés viszont örülhet, mert van egy újabb fiatal és jó brit zenekar, ráadásul ezt még nem is koptatják el, mint néhány másikat fognak előbb vagy utóbb.

Ami a többit illeti, a viccesen faragatlan benyomást keltő Argos valóban elviszi a hátán a zenét, miközben elbénázott csajozásokról és fel nem álló farokról énekel, vagy arról, hogy Los Angelesben akar befutni, de az igazi telitalálat a tíz éve el nem felejtett első szerelem (Emily Kane), no meg az öccse, aki éppen most kapott rá a rockzenére (My Little Brother). Királyság, faszaság, na.

8,4 - Inkei

The Juan MacLean: Less Than Human

Ahogy az ember éveken és évtizedeken át zenebuzul, egyre kevésbé érdekli, hogy mi van valójában azon a sok lemezen. Az az igazán izgalmas, hogy ki kit vert meg valami 1980-as Black Flag koncerten, meg hogy vajon akkor Robert Johnson szakszerű orvosi kezelés esetén felgyógyult volna-é a mérgezett bourbonból, vagy tényleg nem lehetett rajta segíteni. Hasonlóan érdekfeszítő dolog zenei szcénák és színterek kialakulását, fejlődését, szerteágazását és kifújását nyomon követni. Ki honnét, ki kivel, ki merre.

Milyen izgalmas volt például az utóbbi néhány évben nyomon követni, ahogy New Yorkban és környékén kialakul a James Murphy és környéke által fémjelzett elektrós, diszkós popos DFA család. Az LCD Soundsystem fejeként és a DFA kiadó vezetőjeként egyszerre funkcionáló Murphy nagyjából 2000-től kezdve gyűjtötte maga köré a klasszikus diszkóból és elektróból kiinduló, az egynyári elecroclashen átlendülő, a posztpunk táncosabb fajtájáért rajongó, többnyire keleti parti zenészeket és együtteseket, hogy szép lassan egész állatkertet építsen ki belőlük.

A menazséria egyik legfurcsább tagja a John Maclean által egyedül alkotott The Juan Maclean produkció. Maclean vagy egy évtizedet húzott le a Six Finger Satellite nevű, grunge-ból induló, de az évek múlásával egyre kísérletezőbb kedvű együttesben, majd a kilátástalanságot látva visszavonult magányos politoxikomániájába. Maga Murphy rázta fel az apátiájából, és tulajdonképpen ő is késztette az újbóli zenélésére.

Az immár The Juan Maclean név alatt kiadott bemutatkozó lemez a DFA-istálló legkevésbé bugis darabjai közé tartozik. Még a kislemez Tito's Way is inkább visszafogott, fejbólogatós elektropop, mint hedonista, egészestés orgia. Nem tudom, hogy a Less Than Human tisztelgés-e a legutóbbi Daft Punk lemez (Human After All) előtt, talán inkább nem, mindenesetre Maclean zenéje sokszor emlékeztet a francia duó egykori legjobb pillanataira, a naiv, csodálkozó robotok muzsikájára.

Elég sokáig egyet volt szokás érteni abban, hogy Amerikában az elektronikus tánczene soha nem tudott úgy áttörni, mint Európában, még a legnagyobb behemótoknak, a Chemical Brothersnek, Fatboy Slimnek vagy a Prodigynek sem sikerült úgy befutni, mint minálunk. Pedig ez a lemez - meg még egy csomó DFA-közeli produkció - világosan bizonyítja, hogy a jenkik is szeretik az ilyesmit, még ha náluk a Kraftwerk és az acid helyett mindig is erősebbek lesznek a mindent elsöprő D.I.S.C.O hatások.

7,2 - Bede

Oasis: Don´t Believe The Truth

Tisztában vagyok vele, hogy ha Angliában vagy akár csak Németországban élnék, akkor talán gyűlölném az Oasist. Gyűlölném, amiért ennyire öntudatosan prolik, meg amiért ennyire kritikátlan a rajongótáboruk, és persze a középtempós, öreges zenéjük miatt is. Mivel azonban nálunk a mértékadónak szánt média annak idején úgy döntött, hogy Angliából csak a Morcheeba lehet értékes, meg az Asian Dub Foundation ("Nagy-Britannia legjobb koncertzenekara" :DDDDDD - Index, 2005), végül megmenekültek Gallagherék.

És miért is ne menekültek volna meg, hiszen az első lemezük teljesen vállalható még ma is. Sőt, a másodikon is a jó számok vannak többségben. Oké, utána kicsit félrecsúszott a dolog, de azért mégiscsak hozzátartozott az életemhez az Oasis, hiába nem hallgattam naponta. Erre igazából 2000-ben jöttem rá. Ekkorra az együttes már túl volt az első gyengébb lemezén (Be Here Now), és ebben az évben ismét kijöttek eggyel, de ezt már meg sem volt kedvem hallgatni. Mégis ebben az évben adott le a magyar tévé egy ´96-os Oasis koncertfilmet, és ezt nézve jöttem rá, hogy jézusom, ez nemcsak, hogy nekem fontos, de igazából kurva jó is. Így aztán még a Szigetes haknikoncertet is élveztem, mert ez egyszerűen kijárt nekünk, és amikor Liam lesétált a Nagyszínpadról, azzal nagyjából be is fejeződött a kapcsolatom az Oasis-szel.

A Heathen Chemistry iszonyatosan nem tudott érdekelni, és tulajdonképpen hasonlóan voltam ezzel a mostani lemezzel is. Az első kislemez, az Oasis legrosszabb tulajdonságait egyesítő Lyla alapján erre minden okom meg is volt, ám ez megtévesztő. Nemcsak, hogy van itt több teljesen jó szám is, de egész sokszor sikerül úgy hangozniuk a fiúknak, mintha egy másik zenekar lennének, és ez tök jó. A megszokottak helyett Velvet Underground (Mucky Fingers) és Kinks is került a hatások közé (The Importance Of Being Idle), utóbbi például hosszú évek óta az első jó Oasis-kislemez.

Egyáltalán, az album nemcsak kimenekíti az Oasist a saját börtönéből, de azt is bebizonyítja, hogy a zenekar életképes a 21. században is. És most hadd ne kezdjem el sorolni, hogy ez ki mindenkinek nem sikerült, maradjunk annyiban, hogy a Don´t Believe The Truth kellemes meglepetés, még akkor is, ha a hibátlantól messze van.

6,2 - Inkei










Matula Magazin © Minden jog fenntartva. 1995-2006 | Megjelenik, amikor megjelenik, kábé kéthetente. | Médiaajánlat | Impresszum