1995-2006, 11. évf. #022 

zine
Zenebuzik 20.

Matula Magazin - Brian Wilson Presents SMiLE; Clinic: Winchester Cathedral; Devendra Banhart: Rejoicing In The Hands; Nino Rojo; Swayzak: Loops from the Bergerie;

[Brian Wilson | Clinic | Devendra Banhart | Swayzak]

Brian Wilson Presents SMiLE

Tök jó lenne valami olyan formulával kezdeni ezt a kritikát, hogy "37 éve vártam erre a lemezre", de hát az az igazság, hogy még 25 éve sem. Most ne menjünk bele a SMiLE teljes legendájába, aki tud magyarul meg egyáltalán érdekli ez az egész, az olvassa el a februári koncertrõl szóló beszámolónkat.

Függetlenül attól, hogy milyen ez a lemez, kalandos keletkezése folytán egészen biztosan örökre benne marad a popzene történelemkönyveiben, bruhaha. Egyáltalán mi ez? Egy remix? 1967-ben vették fel a nagy részét, majd az utóbbi egy évben kifoltozták a hiányos darabokat, Brian Wilson meglehetõsen zavarodott elméjének emlékeire hagyatkozva. Ez egyébként hallatszik is a végterméken, az egész kissé hidegen és gépiesen szól. Nincs mit tenni, laptopokon összerakott zene egyszerûen nem tud olyan jól szólni, mint amit a hatvanas években vettek fel egy lambériás, bõrgarnitúrás stúdióban.

A lényegre térve: a SMiLE-nak tényleg csak az az egyetlen hibája, hogy nem a hatvanas évek közepén jelent meg. Bár talán egy hangyányival gyengébb Wilson eggyel korábbi (már hogy a hatvanas években korábbi - igyekezzünk nem összezavarodni) lemezénél, a Pet Sounds-nál, azért simán ott lett volna annak az évtizednek a legjobb tíz lemezében. Wilsont nem véletlenül szokás a háború utáni Amerika legnagyobb dalszerzõjének tartani: itt a pop olyan tökéletes negyvenöt perce van felvonultatva, amilyenre a mûfajban tényleg szinte senki nem volt képes. Az hagyján, hogy itt a záró szám a Good Vibrations a maga teljes orgazmus-szerû valójában, de tessék kérem szépen meghallgatni mondjuk a Surf´s Up-nak az utolsó egy percét és nem azt mondani, hogy itten a szív megszakadásának a legszebb ábrázolásával állunk szemben, amit ember valaha hangszerekre meg vokálharmóniákra megírni volt képes.

Wilson trükkje egyébként elég egyszerû: nincs itt egyetlen csepp gúnyos irónia, játékos kikacsintás meg még annyira sem. Ma már senkinek nem jutna eszébe ennyire szemérmetlenül õszinte lemezt csinálni. A SMiLE egy, a teljes õrület elõtt pontosan két perccel álló embernek azt a pillanatát kapja el, amikor egy kurva nagyot sóhajt, és felkészül a lehetõ legrosszabbra. Annyira jó, hogy még a legmegátalkodottabb retró-gyûlölõkkel is képes elhitetni, hogy a hatvanas években tényleg minden egészen máshogy volt.

10,0 - Bede

Clinic: Winchester Cathedral

A liverpooli Clinic pályája sok mindenben emlékeztet a közelmúltban feloszlott Beta Band-ére: õk is a kilencvenes évek végén tûntek fel három, mára legendássá vált EP-vel; õk is az ezredforduló legizgalmasabb együttesei közé kerülve alakítottak ki senkivel sem összetéveszthetõ hangzást, és õk is turnéztak a Radiohead elõzenekaraként - mely együttesnél õk is jobbak, de legalábbis érdekesebbek. Abban is teljes a hasonlóság a skót négyessel, hogy a Clinic is három stúdióalbummal jelentkezett idáig, ám nekik ez a harmadik nem mûvészi siker, hanem sajnos a megtorpanás jele.

Úgy tûnik, a Clinic csak egyféleképpen tud szólni. Már kezdetben kialakult a zenekar mai napig védjegyszerû hangzása: felerõsített, visszhangosított dob, monoton basszus, spagetti-western gitár, hipnotikus orgona, és mindemellé Ade Blackburn, aki úgy énekel, mint egy földönkívüliek által megerõszakolt Thom Yorke. A dallamvilág pedig kombinál ötvenes-hatvanas évek-beli, ma már obskúrus bandákat valamint a Velvet Underground elszálltságát és a Wire dühödt minimalizmusát: nagyjából ez jellemezte az elsõ albumot (Internal Wrangler). A zenei eszközök bõvülése igazán a Walking With Thee-n érzõdött: hangsúlyosabb az elektronika, továbbá a melodika és a klarinét használata, de mindez ügyesen integrálva a már ismert megszólalásba. A Clinic világszerte elismert együttessé vált, a Walking With Thee-t meglepõ módon még Grammyre is jelölték, és több tévéreklámban is felhasználták különleges hangulatú számaikat.

A csak sebészmaszkokban megjelenõ négyes érdekes módon pont Angliában nem tudott igazán áttörni, és ezen a tényen az új lemez sem fog változtatni. A Winchester Cathedral a néha feltûnõ keleti hatást leszámítva úgy szól, mintha az elõzõ albumok hibridje lenne. Egyáltalán nem rossz, csak hiányzik belõle az igazán nagy zenekarokra jellemzõ többlet. Ahogy például a Stereolab albumról albumra meg tudott újulni az amúgy teljesen egyéni hangzás megtartásával, ez a képesség itt nem nyilvánul meg. Hiába akadnak kiemelkedõ darabok (a zúzós Wdyyb vagy a gyönyörû Falstaff), bizony helyenként önismétlõ az anyag.

Így lehet igaz a megállapítás, miszerint a Clinic remekül csinálja, amit megszoktunk tõle, ám az újszerûség sokkja minden egyes lemezzel csökken, és nagy kérdés, tudnak-e még újítani a jövõben. Viszont az a szerencsétlen, aki még nem hallotta egy lemezüket sem, itt is kezdheti.

6,8 - Inkei

Devendra Banhart: Rejoicing In The Hands; Nino Rojo

Mindig szórakoztat, amikor valaki szóvá teszi, hogy nem közismert együttesek lemezeirõl írunk a Matulán. Egyrészt senki nem gondolhatja komolyan, hogy mondjuk az új R.E.M. lemez meghallgatásával raboljuk értékes idõnket, amikor borítékolható, hogy ugyanolyan érdektelen és lapos, mint a többi albumuk volt az elmúlt tíz évben. Másrészt meg hadd ne kelljen komoly érvekkel alátámasztani azt, hogy akkor is lehet egy elõadó jelentõs, ha mondjuk Bakács Tibor Settenkedõ még az életben nem hallott róla.

Így aztán egy valószínûtlenül hülye nevû fickóról írunk most, aki úgy néz ki, mint egy hippi, úgy is él, és olyan dalokat is énekel, általában egy szál gitárral kísérve saját magát. Devendra Banhart az év egyik legnagyobb felfedezettje a független zene világában, ráadásul a lemezei mellett azért is megérdemli a figyelmet, mert neki köszönhetõ talán a leginkább az új folkmozgalom (az ún. freak-folk) kivirágzása Amerikában. A 23 éves fiatalember tavalyi debütlemeze már megmutatta tehetségét, de az igazi sikert a két idei albuma hozta számára.

Itt jön a képbe Michael Gira, a hírhedt és leginkább hallgathatatlan Swans zenekar vezetõje, aki lemezkiadó-vezetõként úgymond felfedezte Banhartot, és idén tavasszal egy vidéki házban levõ stúdióba vitte, hogy ott új dalokat vegyen fel. Banhart mindjárt 57 számot rögzített, és ebbõl 32 lett kiválasztva, hogy két részletben kerüljön lemezre. Elõször jött nyár elején a kicsit erõsebbnek tûnõ Rejoicing In The Hands, majd szeptemberben követte a Nino Rojo, közben pedig összegyûjtött egy kifogástalan válogatást is, alternatív folk elõadók számaiból (Golden Apples Of The Sun). De mi csak maradjunk a saját dalainál. Érdemes, mert amilyen kis egyszerûek, annyira egyedi atmoszférát teremtenek. Az akusztikus gitárt helyenként vonósok, zongora, fúvósok és dob egészítik ki, de a lényeg Banhart és az õ összetéveszthetetlen énekhangja marad. Régi folk trubadúrokat lehetne felhozni hasonlatként, egyesek szerint a korai T. Rex is ott hallható az elõdök közt, de nehéz is lenne egy gitárral forradalmian újat nyújtani, meg ugyan minek?

És hogy miért érdemes hallgatni? Nyilván kellemes és nyugis zene, sõt, mondhatjuk, hogy szép, de annyi amatõrség és játékosság van benne, hogy nem fogjuk trendi kávézókban hallani a megszokott chillout válogatások helyett, és egyáltalán, sosem lesz olyan cool, hogy lejárassa az itthoni biciklisfutár-közeg.

8,3 és 7,9 - Inkei

Swayzak: Loops from the Bergerie

Swayzakék harmadik, elõzõ albumából, a Dirty Dancingbõl akkor lett elég, amikor mosogatás közben is bármelyik számot el tudtam énekelni már két héttel a megjelenés elõtt. Fülem-farkam behúzva vártam, hogy milyen agyrémes fülbemászás lesz a következõ album amit produkálnak, és erõltetni fogják-e megint a nõi vokált, illetve ne adj´ isten Nicola Kuperust.

A Loops from the Bergerie minden trackjével elhatárolja magát elõdjétõl. David ´Brun´ Brown vokálja miatt az elsõ track, a Keep It Coming olyan szintû õszinteséget sugároz, ami az elsõ két albumukon jelen volt, de Dirty Dancingen viszont már nem. Néhol a zenei világ 80´s visszatekintésnek tûnhet, mert a laptop-albumkészítés sémája helyett inkább a ´70-es és ´80-as évek analóg felszerelését választották Montpellierhez közeli stúdióvá épített víkendházukban, ahol Francesco Brini perkusszionista is közremûködött alkalmanként a zenekészítésben. Sajnos az analóg technika kezd eltûnni mostanában, igazán észrevehetnék magukat napjaink electroclash freakjei, hogy ez így nem mehet tovább seggberúgás nélkül.

Kiemelhetõ még a My House címre keresztelt darab szövegével és Richard Davis énekével (You were once in my house, you were once in my head, you were once in my heart, you were once in my bed) és szép gördülékeny basslinejával. Richard Davis egyébként a Swayzak 240 Volt névre keresztelt labelének üdvöskéje, és közremûködik a Loops from the Bergerie több számában is. A floorkicker dobütemek a lemezen mindenhol jelen vannak, és a sok vokál miatt hol Martin Gore jut eszembe, hol pedig a Massive Attack. De ez sehol sem hátrány, hiszen olyan érett munkát kaphattunk most a Swayzaktól, amely sehol sem indult rohadásnak, és erõsen pofonvágta az õket a béka segge alá soroló, negativitástól hemzsegõ elõítéleteimet a rendkívül vérszegény, ámbátor rettenetesen hatásvadász Dirty Dancing után.

8,9 - Lednitzky

[Brian Wilson | Clinic | Devendra Banhart | Swayzak]










Matula Magazin © Minden jog fenntartva. 1995-2006 | Megjelenik, amikor megjelenik, kábé kéthetente. | Médiaajánlat | Impresszum