Ha azonban valaki úgy gondolta, hogy szeretné látni az idei év legnagyobb popzenei dobását, az kénytelen volt legalább Frankfurtig utazni, hiszen ez volt a Hegyeshalomhoz legközelebb esõ város, ahol az idén 62 éves Wilson fellépett. Emiatt azonban nem szabad megsértõdnünk, elvégre hamarosan Budapestre látogat Cher és a Limp Bizkit, akik szintén nagyon sokak szívének kedvesek. Frankfurt egyébként is fantasztikus város, ahol a fehér bõrû lakosok Mercedeseikben suhannak, míg a hasonlóan elégedett színesbõrûek szemükbe húzott sapkával állnak a hóviharban.
Az opera viszont Frankfurtban is opera, ilyen nagyméretû klasszicista épület, amely elõtt már órákkal a koncert elõtt gyülekezhetnek azok, akik úgy gondolják, hogy Brian Wilson fél kézzel is bármikor le tudta volna gyõzni John Lennont. Wilsonról legyen elég annyi, hogy miután kiadta a Pet Soundst, belevágott a még nagyobb feladatba, ami egy Istenhez írt tinédzser szimfónia lett volna lemez formájában. A SMiLE munkacímet viselõ album készítése közben azonban Wilsonon felülkerekedett a mértéktelen LSD-fogyasztásból fakadó paranoia, és végül a mû soha nem készült el. Az 1967-ben a kaliforniai stúdióban történtekrõl számtalan legenda kering, a legszebb talán az, hogy a Fire címû dal felvételekor Wilson zenészeit tûzoltóruhába kényszerítette, majd azon esett kétségbe, hogy a szomszédban éppen leégõ fél Los Angelesrõl õ tehet.
A közönség nagyjából fele részben állt ötvenes öltönyös hippikbõl és huszonéves, vastag fekete keretes szemüveget viselõ hipsterekbõl, akik azért vették meg az egyébként meglepõen olcsó jegyüket, hogy 37 éves várakozás után végre úgy hallhassák a SMiLE-t, ahogy azt Wilson annak idején elképzelte. Egy Darian Sahanaja nevû fiatal kaliforniai zenésznek ugyanis teljesen érthetetlen módon sikerült rávennie Wilsont, hogy az õ és a SMiLE-hoz egykor a szövegeket író Van Dyke Parks segítségével végre fejezze be a mûvet. Állítólag a lemez is meg fog jelenni még az idén õsszel, elõtte azonban vállaltak nagyjából tizenöt európai fellépést is.
Az a koncert elsõ pillanatától világos, hogy ez nem egy Brian Wilson koncert. Õ nincs sokkal jobb állapotban, mint Ozzy, a magas hangokat már nem bírja kiénekelni, és az elõtte álló orgonához is csak tízpercenként nyúl. Ahogy a "stars above you" sornál meg az égre mutat, az kifejezetten röhejes, de ugye ha az ember szembekerül a Teremtõvel, nem kezdi el minden apróságért cseszegetni. Ez a koncert inkább az istenhez írt szimfónia nagyzenekari elõadása (19 ember egy színpadon ugye popzenében már nagyon sok), az agg zeneszerzõ jelenlétében. A kísérõegyüttes Sahanaja saját zenekara, a Wondermints, megtámogatva fúvósókkal, vonósokkal és egy tereminnel, amely az évek során Wilson védjegy-hangszerévé vált.
Az elsõ egy óra koreográfiája egy az egyben a hatvanas évek eleje, Wilson nyilván utoljára akkor látta normális ember szemével a világot, és a mai napig azt hiszi, hogy a zenészeknek a számok közt gagyi tévémûsorok stílusában kell csipkelõdniük egymással. Közben Wilson pályafutásának összes korszakából lemegy pár szám, a California Girlstõl a Pet Sounds egyik csúcspontjáig, a God Only Knows-ig. A hangzás természetesen tökéletes, nem szoktam olyan helyekre járni, ahol ilyen kosztümös emberek adnak elõ zenés-éneklõs hülyeségeket, amelyek közül most egyiknek sem jut eszembe a címe, de itt minden egyes hangszer külön-külön, meg persze a komplett egész is hibátlanul szól.
Negyedórás szünet után (pattanásig feszült idegek! vibráló levegõ! sikoltozó németek!) Wilson és a zenészek végre belekezdenek a SMiLE-ba, és a legelsõtõl a legutolsó hangig, megállás és számok közötti szövegelés nélkül lejátsszák a nagy mûvet. A felénél a mellettem ülõ német háziasszony már sír, és tulajdonképpen igaza van, ebben a mûfajban lelkét ennyire még ember nem tette ki. Az LSD hatása egyértelmû, az érzelmes részek annyira túlcsordulnak, hogy megszakad a szív, a vidámak pedig annyira infantilisen napsütöttek, ahogy az már csak tripek nagyon elõrehaladott állapotában szokott elfordulni.
A Wilson-hívõk John Lennonnál talán csak Brian unokatestvérét és egykori zenésztársát, Mike Love-ot utálják jobban. Legfõbb bûne az, hogy amikor 1967-ben meghallgatta a SMiLE elkészült részeit, üvöltve tiltakozott annak megjelentetése ellen, mondván hogy erre az értelmetlen baromságra senki sem lesz kíváncsi. Aki ott volt a frankfurti koncerten, az viszont ma már egészen biztos legalább egy fokkal kevésbé utálja Love-ot - 37 évvel ezelõtt Wilsonon kívül ezt a világon kevesen foghatták volna fel. A ma már Mrs. O´Leary´s Cow címen futó egykori Fire konkrétan annyira zajos, hogy azt a Sonic Youth is megirigyelhetné, Van Dyke Parks szövegei kibogozhatatlanok, a SMiLE ha ma jelenne meg, senki meg nem mondaná, hogy ezeket a számokat valójában mikor írták.
A SMiLE utolsó száma minden idõk legjobb popdala, a Good Vibrations (de persze most se feledkezzünk meg azokról, akiknek más a véleményük!), a germánok ekkor már a székeiken ugrálnak, majd tíz perc vastaps következik. A negyven perces ráadás slágerparádé, Help Me Rhonda, Surfing Usa és Barbara Ann, hónunk alatt szörfdeszkákkal szaladunk ki a Majna partjára, hogy a hûsítõ habok között eszméljünk rá, ezt a koncertet soha nem fogjuk elfelejteni, és hogy azokat is szeretjük, akik ezt nem így gondolják.
