Bede Márton - Az idei foci EB fantasztikus dolgot ért el: a vasárnapi döntő után anglománok és latinbuzik a legteljesebb egyetértésben vallották, az utóbbi három hét tévé elõtt töltött óráinak szinte minden perce időpocsékolás volt. A sport visszasüllyedt a rossz emlékű 1994-es, sőt, a még rosszabb 1990-es vébé szintjére, kevés góllal, bundagyanús svéd-dánnal és minden idõk legrosszabb tornagyőztes csapatával. Néhány cseh megmozduláson és Wayne Rooney első alkohol-elvonójának jövendölésén kívül egyszerűen nem volt miről beszélni.

Mielőtt még Gyurcsány Ferenc is Matulát olvasott volna, gyermekcipőben járó weboldalunk összeállította a 2002-es vébé Köcsögválogatottját (Cikk >>). Nohát, ezt most megint megtesszük. Nem az egyszerűen tehetségtelen labdarúgókat válogattuk össze, hanem azokat, akiknek már a látványa is heveny cigányozást, niggerezést vagy köcsög nácizást vált ki még a lehető legliberálisabb focinézőből is (ilyen egyébként nincs).

	A Köcsögválogatott kispadját hihetetlenül szoros versenyben sikerült Giovanni Trapattoni és Dick Advocaat elől megszereznie Inaki Sáeznak. Ezt a posztot tulajdonképpen előre oda lehetne ítélni a mindenkori spanyol szövetségi kapitánynak, hiszen amit ők véghez visznek a kontinens rendre egyik legerősebb játékosanyagával, arra kevesen lennének képesek. Sáez elődei, Javier Clemente és Camacho legalább konok barmok voltak, akik világos elképzelésekkel vezették csapatukat a bukásba, az ő fejében azonban egyszeruen csak nagy volt a zavar. Most akkor Valerón, Xabi Alonso, Xavi, Baraja vagy Joaquín játsszon a középpályán? És előttük ki legyen? Etxeberría, Fernando Torres, Raúl vagy Morientes? Csak Sáez lehetett olyan hülye, hogy a kísérletezést a felkészülési mérkőzések helyett a csoportmeccsekre halassza. A lehető legtöbb, az idei szezonjuk után totálisan reményt vesztett Real Madrid játékos szerepeltetése szintén mesteri húzás volt, akárcsak saját szerződésének sürgős meghosszabbítása még a torna kezdete elott. Alig sikerült lemondatni.
	Mivel az idei Eb-n nem volt kiugróan trágya kapusteljesítmény, választottunk az, akitől az ilyesmire mindig lehet számítani. Fabien Barthezről minden futballbarát tudja, hogy jelenléte a kapuban állandó veszélyforrás, a legunalmasabb meccset is képes feldobni egy-egy váratlan potyagóllal vagy értelmetlenül kiharcolt tizenegyessel (emlékezzünk például az eggyel ezelőtti Eb-n a spanyolok elleni meccs 92. percére). Az ember, akinek hozzájárulása a sport történelméhez annyi, hogy Laurent Blanc régen a meccsek előtt megnyalta a fejét, azzal is kiérdemelte a Köcsögválogatott hálóőrének posztját, hogy tagja a francia futball azon generációjának, amelynek a 2002-es vébé és a mostani beégés után már tényleg érdemes lenne levonnia a konzekvenciákat. Lapzártánkig még csak Desailly jelentette be távozását a válogatottból, ám ha csak egy csöpp önbecsülésük van, a mindig izzadó, kopaszodó arab és Barthez lesznek a következők.
	Az angol válogatott hagyományosan szélsőségesen ellentétes reakciókat vált ki minden focinézőből, Phil Neville azonban nem. A David Platt óta legrondább brit játékost csakis gyűlölni lehet. Benne testesül meg minden, ami utálatos az angol futballban. Eloször is ugye egyáltalán nem tud focizni. Az ilyet általában csapatjátékosnak szokás nevezni a mentegetés végett, és igen, Neville tényleg egy csapatban játszik. Az örök vesztes angol válogatottban, amelybe csakis akkor állította be Eriksson, amikor már nem volt mit tenni. Ahogy ártalmatlanul, ám lelkesen futott a labda után, talán még Gary, a nála tényleg csak egy paraszthajszállal jobb testvéröccse is megsajnálta. Ez az ember lassan az ötvenedik válogatottságánál tart, márpedig ez egy ekkora nullával a magukat nagynak képzelő csapatok közül tényleg csak az angoloknál fordulhatott elo.
	Mi az isten történt a német futballal??? Azt még valahogy el tudjuk mesélni, hogy az olasszal meg a hollanddal mi történt, de erre tényleg nincs épkézláb magyarázat. Vagy talán Jens Nowotny tényleg annyival rosszabb lenne az olyan 15 évvel ezelotti német hátvédeknél, mint Guido Buchwald? Az sem tudott levenni egy egyszerűbb labdát, meg ez sem. Komolyabb dolog lehet itt a levesben, leginkább szegény németek történelmi bűntudata érhette el a focijukat is. Nem szabad mindig nyerni, mert aztán megint elszalad velünk a ló, oszt fél Európát megint gázkamrába küldjük. Elég a bajnoki ambíciókból. Elég volt Beckenbauerből, Gerd Müllerből, Littbarskiból, sőt, még Matthausból is. A német nép csak úgy lehet az Európai Unió tagja, ha labdarúgóik önmegtartóztatást gyakorolnak, és polákokkal meg dzsippókkal töltik fel a támadósort.
	Ha még bárki is azt hitte volna, hogy Európában van 16 olyan csapat, amelynek igenis van helye egy kontinensviadalon, az a svájci válogatott 2004-es szereplése után egészen biztosan visszatérne a régi nyolc csapatos Eb-khez. Három meccsükön rúgtak egy gólt, kaptak hatot, összeszedtek két piros lapot, és úgy általában is olyan csapat benyomását keltették, amely ellen talán még a magyar válogatottnak is lehetett volna keresnivalója. Murat Yakinra azért esett a választásunk, mert rajta keresztül nem csak a svájci futball totális reménytelenségét, hanem a komplett európai foci egyik legnagyobb baját is be tudjuk mutatni. A svájci válogatottban ugyanis tilos kellene, hogy legyen Murat Yakin nevu játékosok szerepeltetése. Azzal már nem tudunk mit kezdeni, hogy a hollandok, az angolok és a franciák tele vannak fekete fiúkkal, ám a svájciaknál ne legyenek Yakinok és kész. Igen, ez fasizmus és nem igazság, de tényleg csak egyetlen út maradt az UEFA számára: felállítani egy bizottságot, amely nem engedélyezi, hogy az egyes nemzeti válogatottakban olyan játékosok lépjenek pályára, akik nem eléggé svájciak, svédek vagy belgák. Végiggondoltuk, és ez a legjobb megoldás.
	Emlékezzünk nosztalgiával a balkáni foci aranykorára, amikor a szovjet blokk és különösen Jugoszlávia széthullása után lokális vagányok árasztották el a világ stadionjainak gyepét. Azt azért nem gondoltuk, hogy Zlatko Zahovicsot valaha vissza fogjuk sírni, ám ez a mostani bolgár válogatott, különösen pedig nyomorék hátvédei, mint például Zlatomir Zagorcsics még ezt is kiprovokálták. Három meccsen kilenc kapott gól már olyan teljesítmény, amire kifejezetten készülni kell, a svédek elleni második félidő helyenként már a legendás magyar-jugoszlávra emlékeztetett. Ezen az Eb-n nem csak azok a válogatottak buktak meg, amelyeknek játékosai csakis kenyéradó klubjaikért hajlandóak megmozdítani a seggüket, hanem az olyan gyarmatok is, amelyeknek fiai épkézláb nemzeti bajnokság hiányában külföldön kénytelenek csicskai mindennapjaikat leélni.
	Minden nagyobb tornára kell egy Roy Keane! Az írek körözött bunözojét két éve Koreából a nagy pofája miatt zavarták haza még az első meccs előtt, szerepe ezúttal Alexander Mosztovojra hárult, aki legalább csak kilencven lejátszott perc után kezdte el a spanyol sajtónak szidni az orosz válogatott edzési módszereit. Gyors kirúgása után a csapata még egy kicsit tovább romlott, nem is sikerült ezúttal sem továbbjutniuk a csoportjukból, akárcsak a Szovjetunió megszűnése óta mindig. Az orosz sportolókat általában a legyőzhetetlenség mítosza lengi körül, ám érdemes megjegyezni, hogy ez ma már nem hogy jéghokiban nincs így, de műkorcsolyában, ritmikus sportgimnasztikában és szinkronúszásban sem. A vörösök pedig soha nem is tudtak focizni, eredményt csak akkor sikerült elérniük, amikor a KGB fondorlatos módszereivel lefekvésre kényszerítették a magyar válogatottat.
	A 94-es bolgár és román, vagy a 98-as horvát meglepetéscsapatoknak volt egy közös jellemzojük: a káoszra építettek, és olyan imádnivaló vezéregyéniségeik voltak, mint Sztojcskov, Hagi vagy Suker. Ezzel szemben az idén közröhejre európa-bajnokká lett görög csapat túlszervezettségével és teljes szürkeségével tunt ki a mezőnyből. Otto Rehhagelnek a német tehetségtelenséggel sikerült kereszteznie az olasz foci smucigságát és folyamatos egy-nullázását, elsősorban olyan játékosokra építve, mint Konsztantinosz Kacuranisz. A legalább némi pályaalkalmasságot eláruló Hariszteasszal vagy a hibátlan hátvéd Szeitaridisszel szemben Kacuranisz és kollégái kizárólag meccseik legyilkolásához és élvezhetetlenné tételéhez értettek. A messze jutó kiscsapatoknak hagyományosan kijáró szimpátia szerencsére jól el is kerülte őket.
	Ha egy csepp jóindulat lenne bennünk, talán hajlandóak lennénk David Beckhamet egyfajta tragikus hősként értelmezni, akinek újabb és újabb bukásai öngyilkosságban vagy heroin-túladagolásban fognak végződni. Mi azonban inkább helyi értékén kezeljük a rendkívül egyszerű és lassú beszédű fiút, aki tragikus szezonját koronázta meg a portugál kapu fölé rúgott gyeptéglával (és ne feledjük, a franciák ellen is kihagyott egy tizenegyest). Bukott hat éve, bukott négy éve, bukott két éve, és bukott most is, a Real Madrid elnöki székéért folyó kampányban a jelöltek most éppen azzal licitálják túl egymást, hogy melyikük csúsztatná hazáig taknyon a lehető leggyorsabban Ázsia kedvenc focistáját. Az ezerszer tehetségesebb Rooney két jó meccsel remélhetőleg örökre kitörölte az angol foci klasszikusai közül, de azért persze, hogy azért estek csak ki, mert Urs Meier másképpen értelmezi az ötösön belül megengedhető erőszakot, mint a Premiership bírói.
	Luis Figo ma már jól megérdemelt közutálatnak örvend, ennek ellenére az idei Eb legviccesebb pillanata mégis hozzá köthető. Amikor a dönto utolsó perceiben a katalán parasztsapkát viselő Barcelona-drukker hozzávágta a kék-piros lepedőt, a futball szerelmeseinek milliói tapsoltak boldogan, és révedve emlékeztek egy olyan korra, amikor a gyáva árulók jutalma még felnégyelés és karóba húzás volt. A két évvel ezelotti köcsögválogatottban is szereplő Figo ezen a tornán legalább idoőként megpróbált hajtani, még ha a játék egy kapufán kívül nem is ment neki. Nyavalyogni és pofákat vágni még ma is úgy tud, mint régen, beválogatását ide azonban elsosorban az angolok elleni negyeddöntoben nyújtott teljesítménye indokolta. Mikor Scolari teljesen jogosan lecserélte, ez a hisztis picsa bevonult az öltözőbe, ahonnét még a tizenegyesek után sem jött ki a többiekhez a kiizzadt győzelmet ünnepelni. Nőiességét az új sztárra, Decóra tett irigy megjegyzéseivel ("nem is igazi portugál"), csak tovább hangsúlyozta.
	Minden nagy tornán van legalább egy játékos, akiről senki nem tudja megmondani, hogy mit is keres ott. Két éve Figo volt az, ezúttal pedig Raúl. Focizni nyilvánvalóan nem akart, a spanyol válogatott mindhárom meccsén csak lézengett a pályán, hátha végre Sáez lecseréli. A 2003/2004-es szezonban egy klub sem bukott akkorát, mint a Real Madrid, és a csapat Portugáliában szereplő játékosai Helguerától Beckhamig csak tovább égették magukat. Egyikük sem annyira, mint a nagyjából két éve formán kívül játszó Raúl, aki most már valószínűleg érzi, hogy neki is ugyanaz fog jutni a nemzetközi porondon, mint a többi, klubszinten sikeres spanyol játékosnak Gentóék óta: semmi. Két éve Figónak - nagyon helyesen - a visszavonulást javasoltuk, Raúl ehhez azonban nyilvánvalóan túl fiatal. Mivel gyakorlatilag életre szóló szerződés köti a világ leggusztustalanabb klubjához, így a máshova igazolás szóba sem jöhet. Csendes, békés elmúlást kívánunk neki.
	Ugye nem csak nekünk tunt fel, hogy az olasz csapatban feltűnően magas a hölgyek száma? A feminizálódás eklatáns példája Francesco Totti, aki ugye ezen a tornán mindössze egy meccset játszhatott köpködésbol és a skandináv testvériség olajozott működéséből kifolyólag. Szemben a spanyolokkal, akik azért soha nem gondolják teljesen komolyan, hogy lehet valami keresnivalójuk egy nagyobb tornán, az olaszok tényleg minden alkalommal azt hiszik, hogy 1938 van még mindig. Totti taplóságát is könnyebb lenne elviselni, ha nem zavarna be állandóan az a tény, hogy ő egyáltalán nem olyan jó játékos, ráadásul futni egyszeruen nem hajlandó. Cannavaro cukibb fiú, Cassano sokkal tehetségesebb, Gattuso meg sokkal olaszabb. Minek ide ez a rágózó majom? És még valami: olyan gólt, mint amilyet Ibrahimovics pöckölt be, régebben olasz csapat soha nem evett volna meg. Ahogy egy klasszikus mondta: egykoron egy birodalomnyi harcos, ma egy félszigetnyi divattervező.
	Kevin Kuranyi jelenléte a német válogatottban csak olyanok számára érthetetlen, akik nem láttak még hirdetést valamelyik germán tévécsatornán. Ott még azzal is el lehet adni bármit, ha a spotban egy szőrös kis idióta beszél irtózatos portugál vagy olasz akcentussal. Kuranyi, aki a Grenoble-Zürich-Bécs vonaltól délre nem játszhatna első osztályú csapatban, a német közönség egzotikum iránti igényét van hivatva kielégíteni. A lavina a szénfekete Asamoahval kezdődött pár éve, ma pedig Fritz Walter egykori mezében léphet pályára ez a meghatározatlan származású nímand is. Oliver Bierhoff - sőt, inkább Jürgen Klinsmann - visszavonulása óta a német csatárok teljesítménye méltó párja a védőikének. Csak ismételni tudjuk, amit Nowotnynál már elmondtunk: a németeken csak az segíthet, ha kidobják ezeket az egzotikus bohócokat a szemétbe, és ismét mernek büszke germánok lenni.