Xiu Xiu: Fabulous Muscles
[2004, 5 rue]
Becsületes kritikaíró vagyok, nem hazudok az olvasóknak, minden nap elmondom a kritikaírók tizenkét pontját, és csak olyan lemezekről írok, amiket értek. Sajnos a Xiu Xiu együttesnek ez már a második lemeze, amit egyáltalán nem értek. Ennek ellenére rajongójuk vagyok, szívesen raknám tele a szobámat Xiu Xiu poszterekkel.
Tanácstalanságomban csak az vigasztal, hogy nem vagyok egyedül. Nem úgy értem, hogy más is rajong a Xiu Xiuért, mert alig ismerek bárkit, aki egyáltalán hallott róluk, hanem úgy, hogy aki már hallott róluk, az sem érti őket. Mi, Xiu Xiu rajongók néha összejövünk, és tanácstalanul beszélünk a Xiu Xiu lemezeinkről, amiket nem értünk, csak nagyon szeretjük mindegyiket. Egy dologban vagyunk csak biztosak, a Xiu Xiu tagjai ezt az egészet direkt csinálják, és a látszólagos halálos komolyságuk csak az utóbbi évek egyik leggrandiózusabb popzenenei viccét takarja.
A Xiu Xiu előző, A Promise című lemezének borítóján egy szemmel láthatóan halálra rémült meztelen vietnámi tinédzser térdelt, lágy részeit egy műanyag babával eltakarva. A zenéről sajnos ugyanolyan keveset tudok mondani, mint a Fabulous Muscles-ról, mindenesetre szerepelt rajta Tracy Chapman Fast Carjának olyan stílusú átdolgozása, amely leginkább a vietnámi szerencsétlen fotójának tökéletes megszólaltatása volt.
Mindegy. Ha valami olyasmit akarsz hallani, drága olvasó, amit még nem hallottál, akkor adj egy esélyt a Xiu Xiunak, különben éjszaka belopakodnak a hálószobádba, és mind a négyen megerőszakolnak.
7,9 - Bede
[index: The Coral | Death in Vegas | The Fall | Scissor Sisters | Xiu Xiu]
A Liverpool melletti kis halászfaluból országos kedvenccé váló Coralt sok szempontból lehet régimódisággal vádolni, de a leginkább a munkasebességük az, ami nem 21. századi. Elszoktunk ugyanis már attól, hogy a zenekarok évente jelentetnek meg lemezeket, ez a hat fiatalember viszont másfél évvel a sikeres debütlemez után már a harmadik albumot dobja piacra. Ez még akkor is igaz, ha ez csak egy kitérõ, "nem hivatalos" album, amely csak korlátozott példányszámban jelenik meg.
Nincs annál nagyobb megtiszteltetés, mint amikor előadói tevékenységed úgy ismerik el, hogy felkérnek válogatás-album elkészítésére, vagyis megbíznak az ízlésedben. A Death In Vegas megérdemli ezt a felkérést. A popzene fejlődéstörténetének legmerészebb húzása volt, amikor sokoldalú technozenekarból pszihedelikus rockzenekarrá alakultak, bármiféle átmenet nélkül.
Igaz, még a múlt év végén jelent meg a lemez, de egyszerûen nem tehetjük meg, hogy ne írjunk róla. Egyrészt azért, mert a Fall az Fall, még több mint 25 évvel a megalakulása után is megkerülhetetlen, tényleg a legnagyobbak egyike. Errõl mesélhetne például a Pavement, az Elastica vagy akár Pozsonyi Ádám, és még vagy háromezren, akikre nagy hatással volt Mark E. Smith zenének álcázott agymenése. Másrészt ez a ki tudja hányadik sorlemez a saját jogán is megérdemli a méltatást.
Mi itt a Matulánál imádunk mindent, ami poszt akármi, így természetesen a Scissor Sisters önmagáról elnevezett albuma sem csúszhatott ki a kezünkből, ha már annyi kritikát olvastunk arról, hogy ez itt a post-electroclash első képviselője. Ennek a lemeznek azonban csak annyi köze van a kokainista divattervezők két évvel ezelőtti kedvenc zenéjéhez, hogy ezt is őrült módon felöltözött New York-iak csinálják.
