1995-2006, 11. évf. #046 

sport
Ne várd a júniust

Inkei Bence - Elméletben úgy van, hogy a kisfiúk sokat sírnak, a nagyobbak már kevésbé (és ha igen, azt akkor is szégyellik), míg a felnõtt férfiembernek az ilyesmi gyengeség már csak szélsõséges esetben nézhetõ el. Annak is logikusnak kellene lennie, hogy ahogy az ember bölcsebb lesz, egyre inkább rájön, hogy annyi rossz dolog van az életben, amin bosszankodhat - minek húzná fel magát például pont egy futballmeccsen?

A focivébé alatt felnõtt, ivarérett férfiak megdöbbentõen nagy arányban fognak majd dühöngeni, idegeskedni, sõt, hisztizni azért, mert kikapott egy olyan ország csapata, amely egyébként több ezer kilométernyire található tõle. Az ilyesmi nevetséges dolog, de hát ki nem várja, hogy végre szabadon eressze a gondosan titkolt sovinizmusát és rasszizmusát. A futballszurkolásban az az egyik legjobb dolog, hogy oda még csak épp, hogy begyûrûzött a politikai korrektség. És lehet, hogy az ember hittel vallja, a faji megkülönböztetés vagy az általánosítás csúnya dolog, aztán mégiscsak azon kapja magát, hogy a tévé elõtt vörös fejjel szidja a sárgákat/feketéket/fritzeket, a sor tetszés szerint folytatható.

Biztosra vehetõ, hogy idén is lesz okunk anyázni, bírót szidni, összeesküvés-elméleteket gyártani, egyszóval gyerekesen viselkedni. Miért is ne tennénk, amikor erre várunk már hónapok óta. A gond csak az, hogy összességében mégis megint csalódni fogunk. Egyértelmû a negatív tendencia, a saját példámon be is bizonyítom. Erre persze lehet azt mondani, hogy kit érdekel, mert mindenkinek megvan a maga története, ám köztetek elég kevesen vannak olyan helyzetben, hogy egy aránylag sokak által olvasott honlapra írnának, ezért ez most nekem adatik meg.

1982, Spanyolország

Viszonylag kevés emlékem van errõl a világbajnokságról, mégis meg vagyok gyõzõdve, hogy az általam látottak közül ez volt a legjobb. Persze ebben segített a rengeteg ismétlés az elmúlt 20 évben, amelyek meggyõztek arról, hogy itt voltak a legnagyobb meccsek, itt volt a legtöbb jó csapat: hogy mást ne mondjak, szerethetõ volt még az olasz válogatott is (jó tíz év kellett, mire kiábrándultam belõlük). Mivel engem ez a vébé gyõzött meg véglegesen arról, hogy a futball a legnagyszerûbb játék, szinte csak pozitív emlékeim vannak.

Egyetlen csapatot sem utáltam igazán (na jó, az argentinokat már akkor is kicsit, fõleg azért, mert nem értettem, miért mondják rájuk azt folyton, hogy "a világbajnok"), és még azt is túléltem, hogy a magyarok kiestek. Csak néztem a meccseket (már amikor hagyták a szüleim), és minden jó volt.

1986, Mexikó

Ekkorra már minden fontosat tudtam, amit a fociról és a vébékrõl tudni érdemes. Sõt, rendszeresen vettem a Labdarúgást és a Képes Sportot, még mindig a fejemben van az összes csoport, borzasztóan vártam ezt a világbajnokságot.

Ami a 6-0-t illeti, valószínûleg több tízezren vagyunk az országban, akik átéltük azt, hogy apánk még a konyhában szöszmötölt a meccs elõtt, és mire bejött a nappaliba, már 2-0 volt oda. Akkor egyébként még teljesen magától értetõdõnek vettem, hogy déli 12-kor, tûzõ napon is felejthetetlen meccseket játszanak a csapatok, és ugyan sem a magyarok szereplésének, sem a vb végeredményének nem örültem nagyon, mégis alapjában véve azt kaptam, amit egy világbajnokságtól reálisan várni lehetett: még azokra a meccsekre is jól emlékszem, amiket csak rádión hallgathattam, mert a szüleim szobájában volt a tévé.

1990, Olaszország

Ha lehet ilyet mondani, ezen a vébén tetõzött nálam a futball-láz. Mi ugye már nem jutottunk ki, de Mexikóval ellentétben végre normális idõpontban játszották a meccseket, és pont a nyitónapon vezették be hozzánk a Eurosportot, melynek hathatós segítségével végrehajthattam azt az eszement tervemet, hogy VALAMENNYI mérkõzést megnézem. Sõt, még egy füzetet is nyitottam, amiben osztályoztam a játékosokat 1-tõl 10-ig (na jó, végül volt olyan, amit a bõséges összefoglaló alapján értékeltem).

Az objektivitás azonban nem akadályozott meg abban, hogy könnyes szemmel csapjam magamra a szobám ajtaját, miután Costa Rica megverte 1-0-ra Skóciát. Itt még legalább a csapatok felével szimpatizáltam, tehát viszonylag biztosra mentem, és sokszor inkább protestbõl drukkoltam: az angol-német elõdöntõn például úgy éreztem, hogy a németek inkább legyõzhetik az argentinokat a döntõben, ezért feléjük billent a mérleg nyelve. És igazam is volt.

Már itt érezhettem volna, hogy valami nem stimmel, ezt a "defenzív" vébét mégis élveztem - talán azért is, mert még komolyan lehetett venni. Tükrözõdik ez azon is, hogy az osztályzataim is relatíve magasak voltak. Tetszés szerint egy példa a rettenetesen unalmas olasz-ír negyeddöntõrõl, ami az alábbiak tanúsága szerint színvonalas és izgalmas mérkõzésnek tûnhetne:
ITA: Zenga 7 - Bergomi 7, Baresi 7, Ferri 7, Maldini 7 - De Napoli 6, Donadoni 7, Giannini 6, De Agostini 6 - Baggio 5, Schillaci 7. Csere: Ancelotti 6, Serena 6.
IRE: Bonner 6 - Morris 6, McCarthy 6, Moran 6, Staunton 7 - Houghton 6, McGrath 7, Townsend 6, Sheedy 6 - Aldridge 6, Quinn 5. Csere: Cascarino 6, Sheridan -.

1994, USA

Ezt már sokkal kevésbé szerettem. Kapásból hiányzott vagy négy ország, amelynek ott lett volna a helye (a magyarok hiányát már kezdtem megszokni), hülye idõpontban játszottak tökéletesen hangulattalan meccseket, és kevés volt az igazán jó csapat. Az osztályozást ugyan folytattam, de már kezdtem rájönni, hogy vannak dolgok, amiket nem feltétlenül érdemes kihagyni egy Nigéria-Görögország összecsapás miatt, ráadásul akkor felvételiztem, így egyre nagyobb mértékben támaszkodtam az összefoglalókra.

Mindeközben sokkal nehezebben viseltem a meccsekkel járó feszkót, mint korábban. A svéd-román negyeddöntõn hisztériázva kapcsoltam ki a tévét, amikor a hosszabbításban a románok szereztek vezetést (ráadásul kiállították Schwartzot is), berohantam a szobámba, és rettenetesen sajnáltam magamat, amiért az utolsó normális csapat is kiesik. Aztán 15 perc múlva kicsit lehiggadtam, és pont visszaértem Kennet Andersson egyenlítõ góljára. Most elõször kezdtem el kételkedni az elõdöntõk alatt: valóban ezek lennének a világ legjobb csapatai? Mert ha igen, akkor az elég szomorú.

Azután jött minden idõk legrosszabb döntõje, amin ugyan egyértelmûen az olaszoknak drukkoltam (noha már nem nagyon szerettem õket, de egyszerûen nem volt más választásom), és én az elsõ félidõt azzal töltöttem, hogy a velencei vasútállomásról gyalogoltam Sukoróig. Pont a szünetre estem be, és az a tény, hogy mennyire nem maradtam le semmirõl, kezdett ráébreszteni arra, hogy meztelen a király - vagy legalábbis rossz irányba halad a világ.

1998, Franciaország

Itt az osztályozás és az objektivitás már fel sem merült. Nem csak az áttekinthetetlenül sok, 32 csapat miatt, hanem azért is, mert végre leesett, hogy két teljesen érdektelen csapat gyurmázását nézni az esetek nagy részében idõpocsékolás. Sõt, jobb dolog társaságban, sörözve meccset nézni, mint otthon kuporogni egyedül egy kurva füzettel az ölemben, és reménytelenül meresztgetni a szemem, hátha mégis meg tudom különböztetni egymástól a koreai játékosokat.

A trend folytatódott, egyre kevesebb meccset néztem meg, és a négy meg nyolc évvel korábbiakkal ellentétben ezeknek a tekintélyes részére már nem is emlékszem, mint ahogy arra sem, hogy hol és milyen körülmények között láttam (pedig ez egy relatíve jó vb volt). Ehhez fûzõdik az egyik legszörnyûbb futballélményem: voltam olyan hülye, hogy az angol-argentin meccset a Francia Intézet elõtti kivetítõn néztem meg, rengeteg ember társaságában. Ki lehet találni, kiknek szurkoltam, és azt is, milyen érzés volt az utolsó kimaradt tizenegyes után, ahogy a túlnyomó többség üdvrivalgásban tört ki, mellettem pedig egy hajléktalan ordítozta azt, hogy "Roa! Roa! Roa!" (õ volt ugye az argentin kapus). (Miért drukkol egy hajléktalan Argentínának - sõt, minek drukkol egyáltalán bárkinek is?)

Aztán a sors némiképpen kárpótolt, amikor a döntõt egy olyan ötvenfõs társaságban néztem, amelynek 90 százaléka a braziloknak drukkolt (vélhetõen ez tükrözte az országos viszonyokat is), mindössze négyen voltunk, akik örültünk a végén. Ez mondjuk jó volt, és elhitette velem, hogy a vb azért vb, mindig érdemes lesz várni, és ezután két évvel egy meglepõen jó EB után már kezdtem elhinni, hogy a kilencvenes évek elsõ fele csak kisiklás volt.

2002, Japán-Korea

És még vannak, akik a ´90-es vébét szidják - azt legalább komolyan lehetett venni (nézzük meg az elsõ négyet akkor és most, vagy csak hasonlítsuk össze az akkori és a 2002-es német csapatot). Eleve riasztónak tûnt, hogy napközben adták a meccsek java részét, és mivel akkor már dolgoztam, jelentõs részükrõl le is maradtam. Egy-egy hosszúra nyújtott ebédszünetben leszöktem egy Váci utcai sportbolt kirakata elé, ahol a nagyképernyõs tévé elõtt jelentõs tömeg verõdött össze minden alkalommal, itt láttam például, ahogy Koreát végre kiejtik a németek.

Az már végképp felháborító volt, hogy reggel is voltak meccsek. Életem legnagyobb baklövése volt például, hogy szombat reggel direkt felkeltem egy elképesztõen gyenge Németország-Paraguay meccs miatt - amit Sepp Blatter akkor tõlem kapott, valószínûleg nem tenné ki a kirakatba. És akkor ugye az eredményekrõl még nem is beszéltünk.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer odáig jutok, hogy Törökországnak szurkoljak egymás után négy meccsen is (már amikor éppen ébren oda bírtam figyelni). Azt pedig végképp nem, hogy egy világbajnokságra a negyeddöntõk alatt rálegyintsek (az utolsó csepp a pohárban természetesen a spanyol-koreai meccs volt). Persze akkor még próbáltuk megmagyarázni: ezt a sárgák elcseszték, de majd az EB, meg majd négy év múlva megint visszaáll a rend.

2006, Németország

Hát nem. A portugáliai EB döbbentett rá arra, hogy egy nagy átverés áldozatai vagyunk, és ezek a kétévente várt nyári focitornák már nem fogják megmenteni a sportág becsületét. Mint ahogyan a mostani sem fogja: holtfáradt, agyonfizetett játékosok gyömöszölik majd egymást felejthetõ mérkõzéseken. Nyilván megnézek annyi meccset, amennyit lehet, most is lesz majd néhány emlékezetes összecsapás, mint mindig, és lesz egy jól összerakott csapat, viszonylag kevés olyan játékossal, akinek fárasztó szezon van a lábában, ez majd meg is nyeri.

Pedig nagyon ráférne az állóháborúvá merevedett és egyre nyilvánvalóbban korrupt európai bajnokságokra, hogy legalább a vb jó legyen, ha már a klubszintû futball annyira "izgalmas", mint egy Bajnokok Ligája elõdöntõ. Meg különben is, ki emlékszik vissza évekre visszamenõen egy BL-meccsre, leszámítva a döntõket? (A '94-es Milan-Barcelonára emlékszem, de hogy mi más volt még abban az idényben, arról fogalmam sincs. Ugyanez a helyzet a '98-assal is, most nem is tudom hirtelen, melyik olasz csapatot verte meg a Real Madrid egy dögunalmas döntõben.) Mégis minden a klubok kezében van, és fõként nekik köszönhetõen idén nyáron sem fogunk jól szórakozni.

A nézõk nagyobbik részét ugyan még mindig a vb érdekli igazán, de ha majd a sokadik egy-nullás meccset látják, talán elkezdenek fészkelõdni a fotelban, és átkapcsolnak máshová. Mi, akik még úgy nõttünk fel, hogy a vb a csúcs, már javíthatatlanok vagyunk, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy ha ma lennék hétéves, fel nem tudnám fogni, mi ebben a jó.










Matula Magazin © Minden jog fenntartva. 1995-2006 | Megjelenik, amikor megjelenik, kábé kéthetente. | Médiaajánlat | Impresszum