1995-2006, 11. évf. #039 

a kibaszott világ
Thaiföld falun

Pásztor Aurél - Kelet-Ázsia egyszer majd összenõ egyetlen városállammá, ahol Szingapúrban lesznek a bankok, Kínában a gyárak, Japánban a közigazgatás, Thaiföldön pedig a szanatórium. Nem kell sok, hogy meglássuk ezt, Thaiföld már most az a hely, ahol a szétstresszelt nyugati felszed egy fiút vagy egy nõt Bangkokban, lemegy vele a tengerpartra, ott iszik-fekszik-búvárkodik, leszívatja magáról a zsírt, felvarratja a tetoválást és rájön, hogy õ a király. A thai lakosok harmada ehhez mosolyogva asszisztál. De mit csinál vajon a többi?

népesség: 65,444,371 fő; GDP: 8,100 dollár/fő; internethasználók: 6,971,500 ; forrás: CIA Factbook

A nagy részük ugyanazt, amit a nyugatiak otthon. Ingatlanfejlesztés, részvénybevezetés, könyvvizsgálás és marketingpromóciós kampánytervezés. Igen, Thaiföldön is szeretnének az emberek jól tudni angolul, csinálni MBA-t, tologatni saját vállalatot. Ezek mind érdekes és szép dolgok, akit érdekel, járjon utána.

Mi most azokról fogunk beszélni, akik nincsenek benne a nemzetközi hülyeségben, mert vagy nem érdekli õket a globalizáció, vagy nem is tudják hogy van olyan. Hogy megismerjük ezeket a derék embereket, hosszú és kitartó munkával beküzdöttük magunkat egy japán egyetemistákból álló csoportba, akik hogyhogy nem, a thai tanyavilág rejtélyeit igyekeztek feltárni. Az összehasonlító orientalizmus iránt érdeklõdõ olvasónak nem kell ecsetelnünk a kalandban rejlõ lehetõségeket: a magyar úgyis szeret mindent egyszerre csinálni, miért ne alkossunk hát elfogult véleményt thaiokról és japánokról egy füst alatt?

Vezetõnk, Asami-sensei, öt évet élt Sziámban. Ennyi úgy tûnik elég ahhoz, hogy az emberbõl nyugodt, gyakran viccelõdõ japán legyen, amely tulajdonságokkal párját ritkíthatná otthon. Tiszteletreméltó vezérünk azt javasolta: induljunk Bangkoktól északra, észak-keletre, mert ott tényleg semmi, de semmi nincs, ami miatt rajtunk kívül bárki is oda akarna menni. Az említett területen a nyugati világ nagyutazói általában éjszaka kelnek át, békésen szuszókálva a thai vonat hálókocsijában, amin egyébként munkaköri kötelességbõl megágyaz nekik a kalauz. Ezek a kalandhajhász vagabondok azt remélik: a Mekong túloldalán, Laoszban majd olyan durva hegyi kommunizmust látnak, hogy meg sem érdemes állniuk például Khon Kaenben, Északkelet-Thaiföld virágzó egyetemvárosában. Mi megállunk, és egybõl igazat adunk nekik.

Bangkok és Khon Kaen között még a szemet sem érdemes egy óránál tovább nyitva tartani. A táj szép zöld ugyan, de lapos. Petõfi rajongana érte kicsit, de egy kilencórás buszutat már õ is beunna. Ezeket valószínûleg a buszvezetõk is rohadtul unják, ezért szórakozásképpen gépeiket vidám motívumokkal díszítik. A szín mindig üti a formát: az egyik buszon narancssárga pegazus, a másikon zöld versenymotor, a harmadikon kínai Tarzan. Ha ez nem elég jópofa, frappáns neveket is adnak büdös buszaiknak: jövõ királya, vagy simogató szél. A kezdeti mulatság elültével a kedves utas méltán húzza be a függönyt, de így sem marad szórakozás nélkül. Ha kell, ha nem, minden buszon bömböl a humoros tévéshow, a közönség pedig borzasztóan nagyokat nevet bakkecskéket utánzó, fürdõruhás lányokon.

Khon Kaenbe megérkezni némiképp megváltásnak tûnhet, de mégsem az. A csúnya regionális központ arra jó, hogy az agráregyetem szocreál menzáján megkóstoljuk a helyi csípõst, és felszedjük önkéntes helyi diákokból álló fordítócsoportunkat. Reprezentatív gárda jut nekünk: van fiú, lány és egy lány, aki igazából fiú. Ezen kicsit mulatunk, noha tudjuk: Thaiföldön meleg fiút találni könnyebb, mint bankautomatát. A menza levegõjét fülledt homoerotika lengi be, az asztaloknál több transzvesztita diák sminkel, miközben barátjuk tolja be a gyilkos csirkefalatokat. Van itt sima buzi, lányos buzi, kroszdresszer, hímnõs, hermafrodita, minden, amit csak fehér ember megkívánhat. A változatosság a helyieket is gyönyörködteti, üdítõ élmény látni, hogy a homokosokkal senkinek semmi baja sincs, mindenki bírja õket. Ha valaki nem látja elsõre, miért nem verik szét a kis buzikat a kigyúrt thai macsók, annak el kell árulnunk: Thaiföldön nincsenek macsók! Itt nem a duzzadt izom a szép, hanem a helyes mosoly!

Kisvártatva már légkondicionált japán kisbuszban robogunk a vadon felé. A japán fiúk hamar felveszik az otthoni vonatpózt: fejüket mellükre ejtve, nyakszegetten alszanak. A lányok még mindig a fura fiút csesztetik:

    Japán lányok: És figyelj már, figyelj már, neked mid van?
    Thai fiú: Hogyhogy mim van?
    Japán lányok: Hát... barátnõd vagy barátod?
    Thai fiú: Jaa? Hát persze, hogy barátom!
    Japán lányok: Juujjj! Hihihi!
    Thai fiú: De ki akarom dobni. Összetörte a szívem.
    Japán lányok: Ahhh. De kár, de kár. Nem baj, ne búsulj.

Aztán ahogy ez megvan, újonnan köttetett barátságuk jeleként, mindannyian letörlik arcukat a meleg fiútól kapott zsírfelszívó papírokkal.

Utunk során azon elmélkedünk, milyen jó dolog is a generációváltás. 60 éve ezen a vidéken még javában agresszorkodott a japán hadsereg. A Death Railway vonalától sem vagyunk messze, aminek építése közben nem csak a Kwai folyónál brillírozó angol POW-ok, de hatszor annyi helyi rabszolga is kifújt a japánok keze alatt. A csúnya múlt részleteirõl az öntudatlan kultúracserében feloldódó diákok nem hogy csak nem vesznek tudomást, de nem is igen tudnak. Mindez lehet, hogy morálisan szomorú, de praktikusan jó. Hasonló vidám buszozást kínai diákpajtásokkal már nehezebb elképzelni.

A monoton rizsföldeket hamarosan manióka váltja fel. Nagyot dobban viszont a szív, mikor a buszunk behajt a buddhista tábor udvarába, ahol aludni fogunk. A központi csarnok és a szabadtéri konyha kivételével nincs más közösségi épület, magányos kunyhók állnak elszórva a fák között. Az elkerített erdõdarab közepén kis tó, körülötte gyertyák égnek a földön, könnyítendõ belsõ énünk megismerését. Egy fehérbe bugyolált kopasz néni közli, hogy a szerzetesek nagyja lement délre a maláj határhoz, békét hirdetni a mohamedánoknak. Azért a fák között mégiscsak talál egy otthon maradt szerzetest, aki megengedi, hogy maradjunk, majd szótlanul vezet szabadtéri szállásunkhoz.

Thaiföldön nincs tél, így a kunyhóknak sincs faluk. Fatetõ alatt alszunk fapadlón, a sarokban csendesen meditál egy arany Buddha-szobor. Gyorsan horkolunk, hogy másnap fel tudjuk venni a tábori ritmust. Még nem kel fel a nap mikor megkondul a rézgong, gyülekezünk a csarnok elõtt, majd ahogy hasad a hajnal, követjük a faluban szétszóródó szerzeteseket. Párosával, mezítláb, szótlanul róják a falu utcáit, idõnként kiszalad eléjük egy falusi, és marék rizst nyom a vállukon lógó edénybe. A jótét lélek megáldatik, kedves mormolás, majd indulunk tovább. Áldásért rizst, milyen szép! - merengünk az évszázadok óta fennmaradt szokáson, mikor az utcai hangszórókból felordít a falurádió. A kontraszt erõs: a semmi közepén, reggel ötkor vonyít egy állat a recsegõ mikrofonból, mintha decibel után fizetnék, miközben a békés szerzetesek még az áldást is szinte csak magukban mondják. Fürkésszük, mit szólnak vajon a konkurencia technikai fölényéhez, de a beesett arcokon reakciónak semmi jele.

Szerencsére azért õk sem csak a begyûjtött rizst eszik, a táborba visszaérve kezdetét veszi a reggeli lakoma. Csak növény van ugyan, de az sok, és elég finom. A nagy reggelizõ asztal növényeibõl ki, mit szeret, azt tányérjába szedi, majd helyet foglal a központi csarnokban. A szintén faltalan helység elején, kis emelvényen ülnek a narancsruhás férfi szerzetesek, szembenézve a nõkkel és a civilekkel. A buddhista szerzetes kora reggel nagyot eszik, majd meditál. Tizenegy és dél között ebédel, majd aznap több ételt már nem vesz magához, csak meditál, meditál, meditál. Járva vagy állva, ülve vagy fekve, a meditációs gyakorlatok késõ éjjelbe nyúlnak, Buddha szerint napi négy óra alvás elegendõ.

Visszatérve a macsó témához, Thaiföldön, vagy legalábbis ott, ahol nem sok a fanatikus muszlim, nem divat az agresszió. Itt is bevonul minden férfi, de nem a hadseregbe, hanem szerzetesnek valamely buddhista szentélybe. Az elvonulás nem kötelezõ, mégis, ahogy körbekérdezünk egyetemista barátaink között, mindenki tervezi, hogy hamarosan lenyírja a haját, és felveszi a narancsleplet legalább egy kis idõre. Mindenki addig marad, ameddig akar. Nem erõszak a tudás. Sokan munka mellett is visszatérnek, akár pihenés helyett vagy éppen pont azért is. A szerzetesekkel pedig bármikor lehet beszélgetni, az élet itt egyszerû, tiszta és békés.

A táborozás jó, de pár nap koránkeléstõl még senki nem lesz buddhista. Pedig tény, hogy nincs az az önelégült fehér ember, aki meglátva egy jól sikerült Buddha képmást, el ne gondolkozna azon: Hogy az istenbe ilyen nyugodt ez a Buddha? Sajnos, nem arról van szó, hogy a Shakya klán hercege leült egy fa alá, hallgatta a madarakat, jól érezte magát, a többiek meg látva milyen jó neki, elkezdték követni. A herceg hiába ment a természetbe, még ott se érezte jól magát. Látta õ, hogy a nap egyszer feljõ, de aztán lemegy, a kis pondró megszületik, majd meghal, a paraszt meg csak nyög a földön egész életében. Rájött, hogy minden földi dolog változik, noha az emberek azt szeretnék, hogy azok örökké tartsanak. Annyira szeretnék, hogy ezt el is hiszik. Mikor aztán kiderül, hogy mégse, az emberek szomorúak és szenvednek. (Az öregemberek már nem hiszik, hogy a dolgok örökké tartanak, de õk meg félnek a haláltól.) Eddig a pontig a többi nagy vallásalapító is eljutott. A herceget az különböztette meg tõlük, hogy látva a problémát, nem kezdett el nyavalyogni valami magasságos úrhoz, hanem magába fordult és eltökélte hogy azt egyedül oldja meg. Hogy ezután mi történt, arról már fogalmunk sincs, de valószínûleg rájöhetett valamire, azért hívják Buddhának, vagyis a Megvilágosodottnak.

A Buddha egy sort sem írt le soha életében, nem épített személyi kultuszt, és csak annak adott tanácsot, aki kérte. A Buddhizmusban tehát az a jó, hogy nem kell senkit sem imádni. Nincs fohász, se könyörgés. Mindenki mehet a maga útján, ha valaki úgy gondolja elakadt, kérhet tanácsot olyanoktól, akik már régebb óta mennek. A hátrány viszont, hogy kínzó kérdéseken kell gondolkodni, tudni kell megbirkózni a magánnyal, és szembenézni a halállal is

Kár, hogy mi nem megvilágosodni vagyunk itt, hanem ismerkedni az egyszerû néppel. Kérdéslista a kézbe, csoportokra bomolva törünk a békés falusiakra. A fogadtatás általában szívélyes, noha rögtön az alanyok magánügyeit firtatjuk. Nincsenek nagy elvárásaink, miután kommunikációs arzenálunkból csak a kedves mosolyt tudjuk bevetni. Fordítóinkra támaszkodunk, az õ angoltudásuk viszont minimális, így sok adat vész el a dekódolás alatt. Annyi azért megvan, hogy a földmûvesek élete nehéz. A környéken mindenki cukornádat és maniókát termel, majd a bevételbõl rizst vásárol a közeli piacon. A háztartások többsége ebbõl nem tud megélni, így ha van lány, azt elküldik Bangkokba dolgozni, a fiúkat pedig otthon tartják segíteni a földeken. A fõvárosban aztán mindenki tudja mi történik az átlagosan négy év általánost végzett lányokkal. Ha szerencséjük van, nem lesz belõlük kurva, és sikerül megcsípniük egy zsíros Tesco-pénztárosi állást. Abból kéthavonta annyit küldhetnek haza, mint amit a szülõk egy évben félretesznek. Ez szomorúan hangzik, de a földmûves élet talán csak Ausztriában könnyû. Itt viszont mindig meleg van, ha nincs munka, lehet heverészni a napon, játszadozni a gyerekekkel. Mi is önfeledten nézzük, ahogy öt tizenkétéves-forma lány táncos koreográfiát gyakorol be a megyei versenyre. Tánci-tánci, mindegyikük tud egy izgi mozdulatsort, amit önfeledten ismétel újra meg újra.

Vannak persze elõremutatóbb helyi kezdeményezések is. Egyre több falubeli ismeri fel, hogy a jövõ a szolgáltatásoké. Hiába keresünk azonban válóperes ügyvédet vagy stratégiai tanácsadót. A falu vállalkozói csak boltosnak, vagy fodrásznak nevezik magukat, és fejet lehajtva dolgoznak a bácuért (ahogy a japánok ejtik a bahtot, a thai pénznemet), hogy aztán amikor eljön az ünnep, legyen mit fitogtatni.

Az ünnep szerencsére pont akkor jön el, amikor mi is ott vagyunk. Az elõestén összegyûl a réten a nép, és halomba hányják a szerzeteseknek szánt ajándékokat. Bármi lehet ajándék, ami narancssárga, szép vagy finom. A jókedvet a szabadtéri mozi biztosítaná, ha a kép nem lenne kásás, és ne jutott volna el ide is kedves barátunk, a hangosbeszélõ. Asami sensei szerint a thai fesztiválkultúrába nem szervesen olvad be a mûsorvezetõ intézménye. Azt már tudják, hogy hangszóró kell (miért?), de a mikrofonhoz kerülõk valahogy késztetést éreznek a folyamatos bömbölésre, ami még a japán választási kampány hangfergetegéhez szokott füleknek is terhes.

Másnap újra minden elölrõl. A szerzetesek már talpon, éppen a középkori ballonozó technikát élesztik újjá. Nejlonfóliákat ragasztanak össze szikszalaggal, majd az óriási zsákot tûz fölé tartják. Áramlik be a meleg levegõ meg a füst, dagad a ballon, közben feketedik. Amikor már jó nagy, mindenki körbeállja, pár újdonsült szerzetes köpenye alól kibukkan a tetovált mellkas. Száll a fekete ballon, nem néz ki jól, de legalább mindenki nagyon boldog. A menet megindul a szentélyhez, Buddha elé, egymást vállon ragadva táncolgatnak a falubeliek, a boltos kocsiból nyomja a zenét. Mielõtt bevadulna a tánc, a hangfalak kiégnek, marad a heje-huja. A csapat a szerzetesek elé járul, átadja az ajándékokat, a gyerekek fagyit kapnak a boltostól, aki azért nem az egyedüli gazdag itt. Mielõtt azt hinnénk, a visszafogott lehetõségek falujában nincs mód a gyors meggazdagodásra, vegyük észre, hogy minden ázsiai vérében ott forr a szerencsejáték iránti szenvedély. Hiába megy a csarnokban az arany középútról folyó tanítás, pár kockázatkedvelõ földmûves már rég harcikakas-nevelésre adta a fejét. Nem csoda, ha terjed az influenza, az egész falu csirkétõl, kakastól hangos. A falu férfitagjai összegyûlnek az erdõben és fogadnak. A gyõztes tulaj száz kiló tisztítatlan rizst is vehet a nyereményen, a vesztes pedig nem csak fizet, de rá is mondják a szörnyû frázist: "Hülye vagy te ember!", azaz: "Babáá-bobóó!"










Matula Magazin © Minden jog fenntartva. 1995-2006 | Megjelenik, amikor megjelenik, kábé kéthetente. | Médiaajánlat | Impresszum