1995-2006, 11. évf. #017 


Hülyegyerek szivárványt lát
Pixies, 2004.06.29., Wuhlheide, Berlin

Bede Márton - Értékelhetõ koncerteket látogató európai turnénk legutóbbi állomása Frankfurt volt, ahol Brian Wilson fellépését tekinthettük meg. Ezúttal még messzebbre utazunk, éspedig Berlinbe, ahol a Pixies együttes lépett fel. Játszottak õk Bécsújhelyen is, ám a Toten Hosen és a Red Hot Chilli Peppers közé bezsúfolva annyira reménytelennek tûntek, hogy a magukra valamit is adó zenebuzik kénytelenek voltak a tréfásan "török fõvárosnak" nevezett metropoliszba látogatni.

A Pixies minden idõk egyik legjobb együttese volt. Ha a Kedves Olvasó öreg, gondoljon a Rolling Stonesra, ha meg fiatal, akkor valami egészen nagy dologra. Ami igazán különlegessé tette õket még a legnagyobbak között is az alig öt éves pályafutásuk, amely elég rövid volt ahhoz, hogy egyetlen hiba nélkül le tudják bonyolítani. Négy nagylemezük és egy EP-jük egyaránt alapmû, nagyjából száz számuk közül kevesebb, mint tíz nevezhetõ szimplán jónak, a többi istencsászár, überfasza, hipertér. Az utóbbi tizenöt évben indult szinte valamennyi jelentõs rockegyüttes az õ hatásukra alakult, és hogy egyszer David Bowie-t is idézzük a Matulán, a nyolcvanas években csak két együttes számított: a Sonic Youth és a Pixies.

1992-ben oszlottak fel, mivel a kissé diktatorikusan együttest vezetõ Black Francis nem volt hajlandó elfogadni a többi tag, elsõsorban a basszusgitáros hölgy, Kim Deal beleszólását a Pixies ügyeibe. A szétesés óta Black immár Frank Blackként mérsékelt sikerû szólókarriert folytat, Deal a Breeders-szel tíz évenként összehoz egy MTV-slágert, míg a gitáros Joey Santiago és a dobos Dave Lovering gyakorlatilag visszavonultak a zenéléstõl. Az utóbbi például évek óta bûvészként dolgozik.

A Pixies legendája azonban egyre csak nõtt, a Nirvanától a Radioheadig egyre többen árulták el rajongóiknak, hogy õk bizony csak a néhai Massachusetts-i együttes silány másai, a különbözõ minden-idõk-legjobb-X-lemeze listákon pedig egyre gyakrabban tûntek fel Pixies-albumok az elsõ tízben. Természetesen nem Magyarországon, hiszen mi azért jobban tudjuk, hogy az igazán fontos együttesek a U2 meg a fentebb már rúgást kapó RHCP. Újjáalakulásban azonban senki nem mert bízni, különösen annak fényében, hogy Black és Deal állítólag a feloszlás óta nem beszéltek egymással, az elõbbi pedig váltig állította, hogy akkor lesz újra Pixies, amikor a disznók repülni kezdenek. 2004 elején azonban Frank Black sajtóközleményt adott ki "a múltkor láttam egy disznót repülni" kezdettel, az elõször Amerikát majd Európát körbeutazó turné egyes állomásaira pedig szinte mindenhol percek alatt elfogytak a jegyet.

Nohát hogy ne szakítsam meg az elbeszélés gördülékenységét, június végén hatezer ember állt a berlini Wuhlheide szabadtéri színpada elõtt, néhány kíváncsin kívül csupa-csupa végletekig elszánt, évek óta erre a pillanatra váró Pixies rajongó. Gondosan betanult dalszövegek és az aggasztó gondolat: mi van, ha elájulok, amikor megszólal az elsõ hang? Ezelõtt azonban még valami ennél is fontosabbat kellett végiggondolni. A Pixies annak a generációnak a legfontosabb együttese, amely izzó gyûlölettel tekintett a szülei által a mai napig istenített rockveteránok végtelen búcsú-, rebúcsú- és rekontra-búcsú turnéira, így sürgõsen nyomós érvet kellett találni amellett, hogy miért nem hasonlóan ciki ide kilátogatni. Az én egyszerû logikám, amit bárki magáévá tehet: 1. A Pixies régen kurva jó volt. 2. Nem hagytak maguknak idõt a megromlásra. 3. Soha nem játszhattak annyi ember elõtt, amennyi kijárt volna nekik. 4. Hadd arassák le végre a babérokat. 5. Nem szeretnék Pixies-koncert nélkül meghalni.

Percre pontosan este kilenckor a négy egykori tag együtt kisétált a színpadra, játszottak egy órát majd kétszer tíz perc ráadást, és fél tizenegyre vége is volt az egésznek. Nagyon nagyon jó volt. Tízes skálán valahol kilenc és tíz között. A Pixiesnek ugyanis nem egy, nem két, sõt nem is három, hanem egyenesen négy olyan ellenállhatatlan fegyvere van, amelyek közül kettõ is elég lenne egy korszakosan nagy együtteshez. Elõször is Frank Black minden idõk egyik legjobb dalszerzõje. Lennon-McCartney színvonal. Hardcoreból, szörfrockból, metálból és countryból volt képes olyan popdalokat összegyúrni, amelyek egyszeri meghallgatás után is egy életre a fülben maradnak. A U-Mass gitárrifjei, az Isla de Encanta félig spanyol punkja, a Monkey´s Gone To Heaven közönségénekeltetése most is tökéletesen megállták a helyüket - akárhányan is nyúlták a Pixiest, ezt a szintet még lopással is kevesen tudták megismételni.

Másodszor is Frank Black üvöltési képessége egészen hihetetlen, a hangszálai tényleg csak minimálisan koptak meg az elmúlt tizenöt évben. Kellemes az énekhangja is, de az ufókról, obskurus bibliai sztorikról, öncsonkításról és szexrõl szóló szövegei akkor ütik a legnagyobbat, amikor igazán elereszti magát, mondjuk a Tame és a Something Against You alatt. Aztán ott van Kim Deal, aki nem csak az egyik legkúlabb nõ, aki valaha színpadra állt, hanem legendás alkohol-, nikotin és drog-felszívó képességéhez viszonyítva a legangyalibb hanggal is rendelkezik. Az itt neki jutott három számban, a David Lynch Eraserheadébõl ismert In Heavenben, a Giganticban és az Into the White-ban nyújtott teljesítménye nagyjából be is mutatta, hogy miért is nevezte õt a legszebb hangú énekesnõnek a Pixies elsõ nagylemezét producelõ, mértéktelen geciségérõl messze földön ismert legenda, Steve Albini. (Aki szerint egyébként a Pixies "langyos college rock volt - a legjobb pillanataikban", hogy ne csak az ajnározás menjen itt végeláthatatlanul.)

A Pixies legnagyobb fegyvere - amire a lemezek alapján csak gyanakodni lehetett -, amitõl egyáltalán Pixies a Pixies, az a filippínó származású gitáros, Joey Santiago játéka. Nem egy Joe Satriani - hála az úr istennek -, csak senkihez sem hasonlítható, az együttes hangzását még Frank Black üvöltéseinél is jobban meghatározó stílusa van. Sokan köszönhet az ötvenes évek szörfgitárosainak, bár ezt a húrok vonyítása és a folyamatos tempóváltások közül elég nehéz kibogozni. Eddigi életem során ötnél kevesebb gitárszólóra kaptam fel a fejem, de ahogy a Vamos alatt a tartójára állított hangszerhez csak idõnként nyúlva, gerjedéssel és pedáltaposással vágta ki a magas cét, az egészen elképesztõ volt.

A Pixies turnéja 2005 elejéig már egészen biztosan el fog húzódni, ráadásul idõközben megjelentettek egy új dalt is, és sajnos a Bam Thwok az elsõ repedés az eddig hibátlan életmûvön. Ha igazak a pletykák, lesz nagylemez is, és így minden bizonnyal megtörik majd a varázs. A berlini koncerten azonban még a valaha volt egyik legnagyobb együttes játszott, és akinek nem volt akkora mázlija, hogy az elsõ életükben elkapja õket, legalább egy grammnyit sem csalódott.










Matula Magazin © Minden jog fenntartva. 1995-2006 | Megjelenik, amikor megjelenik, kábé kéthetente. | Médiaajánlat | Impresszum