U.N.P.O.C.: Fifth Column
Amikor már az ember azt hinné, hogy nagyjából képben van a 2003-as évben megjelent fontosabb albumok terén, jön egy barátja és mutat neki egy olyan tök ismeretlen lemezt, amitõl hanyatt esik. Ez volt a 25 éves skót programozó, Tom Bauchop, vagyis a mûvésznevén U.N.P.O.C. elsõ lemeze, amely egyszersmind ráirányítja a figyelmet a magukat Fence kollektívának nevezõ zenészek csoportjára is, melynek a legfontosabb tagja talán egy bizonyos Lone Pigeon. Õ még az induláskor volt tagja a Beta Bandnek, majd 2002-ben készült el az elsõ lemeze, szép kritikai sikerrel. Anélkül, hogy alaposan tanulmányoztam volna a Fence zenészeinek munkásságát, az biztos, hogy az U.N.P.O.C. személyében valódi kincset szabadítottak a világra.
Bauchop zenei világa leginkább a korai Beta Band-et idézi: elszállós pszichedélia, tízpontos vokálok, gitár, minimál hangszerelés. A legfontosabb különbség, hogy Bauchop tulajdonképpen az U.N.P.O.C. maga, csak néhány számban segíti ki egy dobos, ugyanakkor egy dobgépet leszámítva semmi elektronika nincs a zenében, és a dalok valóban dalok, nyolcperces elszállások kizárva. A hallgatónak a korai Beck is eszébe juthat, a lo-fi jelleg miatt legalábbis mindenképpen.
Lehet még keresni analógiákat bõven, de felesleges, mert mégis egyedi, amit csinál, és azt pedig kifogástalanul. Utoljára talán Frank Black tûnt ennyire ösztönösen zseniálisnak, ahogyan például a Here On My Own az énekhang minden idétlensége ellenére mégis tragikusan szép, ilyet a Where Is My Mind óta nem nagyon hallottam. De ha már Frank Black és Pixies, akkor megint csak nem lehet kikerülni azokat a nyomorult hatvanas éveket és Brian Wilsont sem, a Been A While Since I Went Away például tiszta barkács Beach Boys. Tessék, máris újra a rohadt hasonlatoknál vagyunk.
Az egyelõre valószínûtlennek tûnik, hogy az U.N.P.O.C. elérje akárcsak a Beta Band népszerûségét is, amihez nagyban hozzájárul Bauchop irtózása az élõ fellépésektõl, pedig érdekes lenne, hogyan szólnak élõben ezek a hálószobában felvett dalok. Meghallgatni mindenesetre érdemes, ez az Amszterdamtól Nicaraguáig (az elsõ és az utolsó szám címe) tartó utazás az egyik legszívderítõbb dolog, ami 2003-ban a popzenében történt.
9,1 - Inkei
[index: BPRNR Compilation Vol. 1 | The Knife | Mutant Disco | Snow Patrol | The Undertones | U.N.P.O.C.]
A kilencvenes évek végén megjelent Budapest 2000 és a Future Sound of Budapest sorozat után ismét úgy érezte valaki, hogy van itthon egy szcéna, amit dokumentálni kéne. A szokásos három-négy éves fáziskésésnek megfelelõen Magyarországon is igény lett valamiféle újrock-forradalomra, hát tessék, vegye-vigye mindenki a BPRNR válogatást, oszt tudja meg jól, mire képesek népének fiataljai elektromos gitárokkal.
A popenciklopédia szerint a svédek két dologban jók: koedukált popzenekarokban és teátrális gitárhúrszakításban. Az elektropop mozgalom újjászületése mintha nem hatott volna rájuk. Vagy ha hatott csak most tudtam meg, amikor meghallgattam a The Knife kereken egy éves albumát. Karin és Olof Dreijer egy nyugatsvéd testvérpár, és elektromos popzenét készítenek otthon, amit aztán saját kiadójuknál jelentetnek meg. 2001-ben adták ki debütáló The Knife címû albumukat, visszhangja csak északon volt, többnyire negatív, hiányzott a számokból az élet, elektrosznobéria Björk módra. A 2003-as Deep Cuts már egészen más. Dreijeréknek sikerült a 80-as évek szintipopját közhelyek nélkül exhumálni, számítógépükön pedig hangszerre emlékeztetõ hangokat elõállítani. A hangzás nem telt, inkább minimalista, a végeredmény: akusztikus zene szemplerekre. A címbeli vágások komolyan mélyek, a nyávogós éneket és az éles szintihangot vagy szeretni lehet, vagy utálni, középút nincs. Emészteni kell Karint, valahogy úgy, mint Kate Busht, Nico-t vagy Karen O-t a Yeah Yeah Yeahsbõl, Björknél viszont semmiképpen sem idegesítõbb. A témák az élet sötét oldalai: szerelmi kínlódás, politika, kínzás meg ilyenek. Az album nem egy partilemez, épp a szintisanzonokban van a zsenialitása, végig szórakoztató marad, csupa melegség, olykor egészen családias a hangulat. Felfedezhetünk itt annyira játékos szintifutamokat, amihez hasonlót utoljára a ´84-es Alphaville-en hallhattunk, esetleg a Kraftwerknél (Pass This On).
A diszkózenét mindenki szereti. Komolyan, ha létezik ember, aki legalább egyszer ne vesztette volna el minden önkontrollját, és nem táncolt magából kivetkõzve Donna Summerre, az okvetlenül jelentkezzen. Egy dolgot azonban senki nem hajlandó beismerni, függetlenül attól, hogy rocker, hiphopos vagy poppergeci: hogy a diszkó jó. Szórakoztató, persze, meg vidám is, de hát csak nem hallgatnánk ezt otthon az igazán jó lemezeink helyett... Ez az érv sajnos többé nem használható, mert 22 év után újra megjelent minden idõk egyik legjobb tánczenei válogatása, tele olyan számokkal, amiket Magyarországon garantáltan nem hallott még szinte senki.
A skótokat szeressük. A Snow Patrol eddig egy volt a B-listás indie poprock zenekarok tömkelegében, valószínûleg életük végéig minden városban ugyanannak a száz embernek játszottak volna, ha nem jön a Universal. Harmadik albumuk a multicégnél jelent meg tavaly õsszel. Ez azért szokatlan, mert a jobb indie zenekarokra rögtön az elsõ független kiadású szinglik után lecsapnak a nagytõkések. Vagy ha nem mennek önként, néha be is kebelezik a kis lemezcéget, ilyen a globalizáció, hüpp-hüpp.
Minden idõk legjobb ír rockzenekara, és U-val kezdõdik a nevük, mi az? Nem, nem tévedés, valóban nem a U2-ra gondolok most, még akkor is, ha az Undertones az észak-írországi Derry városából jött, az írségüket nem szokás elvitatni. Aki a fenti megnevezésen csodálkozik, az hallgassa meg az elsõ három Undertones album valamelyikét, és ha van füle, tapasztalni fogja, hogy sokkal több jó számuk volt, mint a Nobel-díjra pályázó békeharcos csökött bandájának 25 év alatt összesen.
