DIZZE RASCAL - BOY IN DA CORNER
Felesleges azon elmélkedni, hogy 2003 mennyire volt jó év a popzenének, egészen biztosan volt néhány olyan lemez, amelyet csak leesett állal lehetett hallgatni, és egyiket sem inkább, mint Dizzee Rascal elsõ albumát. Dylan Mills-szel kapcsolatban elõször a korát kell megemlíteni: amikor a Boy In Da Corner megjelent, 18 éves volt, amikor pedig az ezen szereplõ számok közül néhányat írt, még csak 16. Ugyanaz az érzés, mint tinédzsereket látni százezres stadionokban focizni.
Ez a lemez annyira a semmibõl jött, hogy muszáj volt hozzá valami fogódzkodót találni. Az elsõ nyilván egy másik angol utcagyerek, Mike Skinner tavalyi lemeze, az Original Pirate Material a The Streetstõl. Közös bennük a sztorizás és a hiphop szeretete, a hasonlóság itt viszont véget is ér. Ott van még a kilencvenes évek fekete brit tánczenéinek sora, a jungle és az utóbbi néhány év slágere, a garage, amin Dizzee felnõtt. A legfontosabb igazodási pont viszont minden idõk legdurvább lemeze, az NWA Straight Outta Comptonja. Amikor az 1988-ban megjelent, azért is hatott annyira ijesztõen, mert Amerika nem volt felkészülve arra a világra, amirõl Dr. Dre, Ice Cube és Eazy-E énekeltek. A számok Comptonról, a crackrõl, a kurvákról és a lövöldözésekrõl olyasmit vittek be a fehér amerikaiak lakásába, aminek a létezésérõl nem is tudtak. A Boy In Da Corner ugyanezt tette 15 évvel késõbb egy kontinenssel arrébb.
A Streets-lemezzel szemben Dizzee munkája nem lett egybõl sem az angol közönség, sem a mûértõ sajtó kedvence. Persze, Skinner is nihilista, de hát a kebabosnál kitörõ kajacsatával, az unalmas berúgásokkal és a drogozással még Budapesten is lehet azonosulni. Dylan Mills viszont Kelet-London Bow nevû városrészében nõtt fel, csonka családban, olyan körülmények közt, amiket nem lehet csupán a Szigony utca rendszeres látogatásával felfogni. A szinte kizárólag színesbõrûek által lakott, lepukkant lakótelepek társadalmi viszonyai meglehetõsen hasonlítanak a nyolcvanas évek végi Los Angeles-i Comptonra, talán egy hangyányival kevesebben crackeznek és még nincs mindenkinek lõfegyvere, de ahogy Dizzee mondja "We used to fight kids from other estates / Now 8mms settle debates".
A legenda szerint - és kivételesen higgyük el, hiszen olyan jól hangzik - a még mostaninál is ifjabb Dylant iskolája valamennyi tanórájáról kitiltották. Csupán egy jóindulatú zenetanár, bizonyos Mr. Smith engedte be a szobájába, ahol kedvére játszadozhatott a samplerekkel, a szoftverekkel, és az összes többi zenei kacattal, amelyek London leglepukkantabb középiskoláinak felszereléséhez hozzátartoznak. A magányos kísérletezés eredménye lett a Boy In Da Corner zenéje, amihez hasonlót garantáltan soha senki se nem csinált, se nem hallott. A magyarázat a Guardian kritikusa szerint nyilván az, hogy ezek azok a hangok, amiket Dylan Mills a fejében hall. Ez már nyilvánvalóan nem garage, ha valami, akkor tán hiphop, de az is biztos, hogy ennyire lecsupaszított ütemekkel Timbaland vagy a Neptunes nem merne kiállni a nyilvánosság elé. A Fix Up Look Sharpban Dizzee rapje alatt konkrétan mintha csak egy lábdob verné a ritmust, félpercenként egy kis egyéb szöszmötöléssel.
Dizzee legalább egy szempontból még az NWA teljesítményét is lepipálja. Ice Cube-ék annyira véresen komolyan vették magukat, hogy végül már csak röhögni lehetett rajtuk. A Boy In Da Cornernek viszont kifejezetten humoros részei is vannak, bár nem egészen a Monty Python stílusában. Dizzee elsõ kislemeze, az I Luv U csipkelõdése közte és valami teherbe esett alkalmi nõismerõs között szórakoztató és vicces.
A Boy In Da Corner legnagyobb kincse egyértelmûen Dizzee szövegelése. Egyrészt ugye ahogy csinálja: a legkattantabb MC Busta Rhymes és Ol´ Dirty Bastard óta a maga furcsa nazális hanghordozásával és az elharapott szavaival. Budapestrõl szövegkönyv nélkül nehéz is érteni, pont mire sikerült az embernek átrágnia magát a Streets-lemez "fucking div"-jein, jön egy srác egy másik brit városból, és azt kell kibogozni, hogy kik a shotterek, és miben különböznek a blotterektõl. A lényeg azért így is átjön: tizenéves kurvák, tizenéves dílerek, tizenéves bûnözés viccbõl és egyéb finomságok. A lemez 15 száma alatt egyetlen percnyi kegyelem nincs, Dizzeehez képest Johnny Rotten is egy optimista hippi. Soha még nem volt olyan brit lemez, amin az ország igazi vesztesei szólalhattak meg - éppen ezért a Boy In Da Corner a szigetország fekete zenéjének eddigi legnagyobb dobása. Talán éppen azért, mert ez az elsõ olyan fekete brit lemez, amelynek nem kell semmit köszönnie az amerikai kollégáknak. 2003 végére erre már a britek is rájöttek, és a Boy In Da Corner megkaphatta a világ utolsó valóban értékes díját, az év kiemelkedõ könnyûzenei lemezének járó Mercury Music Prize-ot.
