!!! - Me and Giuliani Down by the Schoolyard (A True Story)
Minden kétséget kizáróan valamennyi zenekritikus által kitalált mûfaj közül a legértelmetlenebb a posztrock. Akkora baromság, hogy bele sem megyek semmiféle magyarázatba. Cserébe viszont most hozzáteszem a magam porszemét a könnyûzene-kritika történetéhez: ez a szám - ami bárhogy körülírva is még mindig kevesebb karakter, mint belekezdeni a címébe - poszttechno. Ezen kívül pedig a legjobb szám, amit idén hallottam, annak ellenére, hogy ránézésre minden ellene szól.
A cím ugye túl hosszú, az együttes neve meg évtizedek óta a leghülyébb. Valamint nem gondolom azt, hogy mindenkinek ramonesi tömörségre kellene törekednie - bár, ha jobban belegondolok... -, de ez akkor is kilenc perc és öt másodperc. Felfüggesztve a mellébeszélést, a Me and akármi azért zseniális, mert ez egy komplett acidparti (vagy rave, vagy aminek hívják felétek) a lehetõ legsûrûbben elõadva úgy, hogy minden egyes fontos darabja a helyén maradjon.
Kilenc óra nagyjából átlagos idõtartama a repetitív zenére drogozó fiatalok szórakozásának, és a !!! kilenc perce meg is felel ez a kilenc óra percekbe sûrített változatának. Két és fél percnyi laza, idõnként még a trombitát is elviselõ lötyögés után beindul a buli, de egy percig még csak fenyeget a dolog, hogy utána egy helikopter-felszállás szerû rápörgetéssel becsaphasson a ménkû. Egyszerre szól a nyolc tag valamennyi hangszere, Nic Offer énekes pedig nem ráüvölt, hanem csak úgy kántál, ahogy azt általában a próféták szokták. Ezután van nagyjából másfél percnyi lassulás, amely alatt a közönség tetszés szerint mehet ki vécére, illetve ölelgetheti egymást csillogó szemmel, hogy aztán a legvégén össznépi tapsolással és közös énekléssel egyesüljünk egymással, a zenével, a világmindenséggel és az összes többi klisével.
Ha nagyon akarom, fáradságos munkával bebizonyíthatom, hogy a !!! itt az utóbbi 15 év tánczenei irányzatai mellett tulajdonképpen csak a Can, a P.I.L. és a nyolcvanas évek eleji New York-i entellektüális diszkózenekarok úttörõ munkásságát nyúlja. De minek tennék ilyesmit, amikor az olvasók is származnak ugye valahonnét, leginkább a homo erectustól?
A !!! igyekszik kollektívaként mûködni, de azért jegyezzük meg, hogy Offer hangja mellett a basszusgitáros Justin van der Volgen ad hozzá a legtöbbet a produkcióhoz. A szemüvegeseknek érdemes figyelni a cím Simon & Garfunkel parafrázisára, valamint a szöveg Specials-idézésére is. Amerikai belpolitikában jártasak pedig gondolkozhatnak azon, hogy milyen tréfás az év legjobban bulizó számát arról az emberrõl elnevezni, aki talán még az egyesült magyar nyugdíjasokat is lekörözi a bulitönkretétel területén.
OutKast - Hey Ya!
Nem hagyhatom ki: ez poszthiphop. Most akkor folytatnám.
Ha el nem ítélhetõ módon nem foglalkozol a popkultúra olyan obskurus darabjaival, mint a !!!, 2003-ban tulajdonképpen csak három számot kellett meghallgatnod ahhoz, hogy minden fontosat tudj. Sean Paultól a Like Glue-t, Beyoncétól a Jay-Z-vel megtámogatott Crazy In Love-ot, valamint a Hey Ya!-t, amelynek elõadója elméletileg az OutKast, valójában csupán annak extravagánsabb ötven százaléka, Andre 3000. Mi a harmadikat választottuk, mert bár az elsõ kettõre is a feleségünkkel együtt fogjuk a seggünket rázni - gyermekeink legnagyobb szégyenére -, amikor 2020-ban megszólalnak a Sláger Rádióban, a Hey Ya! amellett, hogy tökéletes sláger, egyben a könnyûzene egén fényesen a jövõbe mutató nyíl is.
Még ha az Outkast elsõ kettõ, Európában tényleg csak hiphop-fanatikusok által ismert lemeze ki is maradt, a harmadik albumra, az Aquemini-ra már illett odafigyelni, ha másért nem, hát a német Viván ronggyá játszott Rosa Parks klip miatt. Ezután jött 2000-ben a Stankonia lemez, különösen pedig annak elsõ kislemeze, a Bombs Over Baghdad, amely Dr. Dre g-funkja óta a legnagyobb dobás lett a mainstream hiphopban. Az volt tulajdonképpen az elsõ jele annak, hogy az amerikai rapperek végre tanultak valamit az elektronikus tánczenészektõl, a Hey Ya!-ban pedig Andre csak továbbment a megkezdett úton.
Jó duplaalbumot tényleg csak a legnagyobbak tudnak csinálni, a fekete zene utóbbi húsz évébõl így hirtelen például csak Prince Sign ´O´ the Times lemeze merül fel. Az Outkastnak viszont ez is sikerült, az idei Speakerboxxx/The Love Below minden épeszû ember listáján benne van 2003 tíz legjobb produkciójában. Kettejük közül a klasszikusabb hiphopper, reggel nyolckor a kurváival bluntokat tekertetõ Big Boi lemeze, a Speakerboxxx is hibátlan, Andre fele viszont egyenesen épp ésszel felfoghatatlan és fan-tasz-ti-kus.
A duó mindkét tagja évekig vadul látogatta szülõvárosuk, Atlanta rave-jeit, és a The Love Below alapján Andrét fogták meg jobban az elsõsorban brit gyökerû tánczenék. A Hey Ya!-t ha valamihez, akkor leginkább Andy C tavalyi drumandbass slágeréhez, a lükén szórakoztató Body Rockhoz lehet hasonlítani - már ami a zenei alapot illeti. A kicsit rajzfilmszerû szövegelését viszont semmihez, a ´Rázzad, mint egy polaroid-képet´ szövegnek meg ott a helye a ´Dobd a kezeid a magasba, és lengesd mintha nem érdekelne´ mellett.
Én személy szerint tényleg senkit nem ismerek, aki ne borult volna le ez a szám nagysága elõtt, és akkor ugye még ott van hozzá a videóklip, és az, hogy Andre egyáltalán hogy néz ki. A Prince-hasonlat itt is helyén van, hiszen bárki máson ezek a ruhák csak egy komplett idiótát mutatnának. Andre viszont egy kurva nagy sztár, az a fajta fekete showman, akinek Little Richard, James Brown és Michael Jackson a kollégája. Kár, hogy minden jel szerint a duplaalbum volt az Outkast utolsó közös munkája, és csak bízhatunk abban, hogy Andrénak egyedül is sikerül majd ekkorát dobnia.
