 |
népesség: 5 429 299 fõ; GDP:1 500 dollár/fõ; internethasználók: 50 000 fõ; forrás: CIA Factbook |
Ahogy az közismert, nyugati típusú demokráciát kizárólag Hága és Oslo néhány jobb módú külvárosában lehet mûködtetni, ám a sötétebb bõrû bevándorlók növekvõ aránya már ott is alaposan aláásta a társadalmi berendezkedés nyugodt és tiszta bicikliutas változatát. Igazán kár, hogy néha a lehetõ legmagasabb pozíciókban lévõ világnagyságok is azt gondolják, hogy egy Afganisztán kaliberû ország problémáit meg lehet oldani valami Lojadzsirga nevû alkotmányozó nemzetgyûléssel. Nekik ajánljuk alapos tanulmányozásra Togo példáját.
Togo egy nagyjából fél Magyarországnyi, függõleges irányban hosszúkás ország Nyugat-Afrikában. Ezt a vidéket jó ideig csak Rabszolgapartként tartotta számon Európa, hiszen az itt élõ törzsek leszármazottaiból kerültek ki a legkiválóbb amerikai gyapotszedõk és bluesénekesek, éppen úgy, ahogy a világ legjelentõsebb aranybányái is Siófokon találhatóak. A jelentõségéhez képest azért meglepõ, hogy az 1700-as évek elején éppen az a Dánia próbálta Togóban megvetni lábát, amelynek Grönland meghódítása óta egyetlen gyarmatosítási próbálkozása sem sikerült - és ez sem.
A nemzetközi rabszolga-felszabadítási láz okán Togo a XIX. századra elvesztette minden gazdasági jelentõségét, így egy másik, imperializmusilag kihívásokkal küszködõ nagyhatalom, Németország kaparinthatta végül meg. A mindenféle természeti kincset nélkülözõ senkiföldjével nyilvánvalóan õk sem tudtak mit kezdeni, amit semmi nem mutat jobban, mint hogy az I. Világháború elsõ szövetséges területszerzése éppen Togóhoz fûzõdik, a németek az elsõ fenyegetõ beszólásra elhagyták a terepet. Ezt követõen a diadalmas angol és francia csapatok felosztották maguk között az országot, és az elõbbiek nem is olyan nagy meglepetésre a maguk szemétdombját hozzácsapták a szomszédos Ghánához. Ennek megfelelõen a végül 1960-ban függetlenné vált, ma Togóként mûködõ ország valójában csak csonka-Togo, egy megkurtított élettér, az oldalán ütött vérzõ seb pedig naponta okoz fizikai és lelki fájdalmat egyaránt az állampolgároknak.
A független Togo gyermekévei vérrel és verejtékkel teltek, az elsõ elnököt két év alatt sikerült is meggyilkolni. 1967-ben végül színre lépett egy daliás, harmincéves katonatiszt, a francia hadsereg veteránja, Etienne Eyadema tábornok, és egy afrikai mércével teljesen békés puccsban magához ragadta a hatalmat. Ha csak a száraz adatok érdekelnek, ne is olvass tovább, mert Eyadema a mai napig ragadja magához azt.
Az országos afrikanizálási törekvései részeként idõközben keresztnevét Gnassingbére togóiasító Eyadema a diktátorok régi vágású, mélységesen konzervatív, és tulajdonképpen becsülendõ - errõl bõvebben mindjárt - csoportjához tartozik. Azt a fajta futóbolondsággal kevert régivágású úriemberséget hozza, amit rajta kívül már talán csak Kadhafi. Togo az õ nagy játszótere, így nyugodtan rakhatja ki a saját és a mamája szobrát a fõváros, Lomé egyik terére, és pumpálhatja az állam költségvetésének jelentõ részét Kara városába, ha már egyszer ott született meg. Valamint nem dohányzik, kedvence a kínai sör, imád vadászni, és elég neki naponta négy óra alvás.
A frankofón afrikai közösség részeként Togónak ugyan nem kellett soha a szovjet blokkhoz dörgölõznie, az egypártrendszer vívmánya azonban annyira elnyerte Eyadema tetszését, hogy saját udvarán, a Rassemblement du Peuple Togolaise-en kívül minden egyéb politikai csoportosulást sürgõsen betiltott. Elnökválasztást is csak 1979-ben írt ki elõször, amin biztos, ami biztos alapon õ volt az egyetlen induló. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején ugyan megpróbálták puccsal eltávolítani, de Eyadema ma is él és virul, legutóbb 2003-ban tartott elnökválasztást, amin ugyan az alkotmány szerint már nem indulhatott volna, de az alkotmány az azért van, hogy megváltoztassák. Simán nyert is, szerencsére az egyetlen potenciális ellenfelet formai hiányosságokra hivatkozva fel sem vették a szavazólapra.
Eyadema nem demokrata, de legalább nem is nagyon próbálja azt hazudni. A politikai ellenfelek örülnek, ha számûzetéssel megússzák, a korrupciót meg mérni is felesleges. Valamilyen bonyolult hatalmi játszma részeként ráadásul évtizedekig segített pénzzel és fegyverrel Angola elsõ számú gerillahadseregét, az UNITA-t. De! Gnassingbe Eyadema Afrika egyik legtiszteletreméltóbb politikai vezetõje, és a togói nép hálás lehet, hogy egy ilyen széles látókörû, gondoskodó atyja van.
Európából sokszor nem látszik, hogy Afrika valójában mekkora szarban van. Érdemes idõnként a CIA World Factbookját böngészni, mert így lehet olyan adatokra bukkanni, hogy Botswana 18 és 49 év közötti lakosságának majdnem 40 százaléka HIV pozitív, meg hogy ha ma születsz Mozambikban, akkor várhatóan 31,3 éves korodban fogsz meghalni. És akkor még nem is említettük Szomáliát, Ugandát vagy Libériát, pedig ezek az igazán kemény helyek.
Ehhez képest Togóban az egy fõre jutó GDP 1500 dollár évente, ami ugyan nem lenne elég a heti TESCO nagybevásárlásra, viszont Afrika négerek lakta részén egész jó eredménynek számít. Ez különösen annak fényében jó eredmény, hogy az országnak a foszfátbányáin kívül semmije nincsen, az energiaellátásuk nyolcvan százalékát importálniuk kell Ghánából, és a lakosság kétharmada a saját konyhakertjében termõ zöldség- és gyümölcsfélék eladásából és megevésébõl él. Eyadema az Afrikában tényleg mindenre képes katolikus egyházat sem engedi nagyon a tûz közelébe, így például lehet kotont is kapni, aminek köszönhetõen a nemzõképes lakosság mindössze hat százaléka HIV pozitív.
Játszunk el most azzal a gondolattal, hogy mi lenne Togóban a kemény kezû, ünnepnapokon pedig még igazságosságra is képes diktátor nélkül. Nem kell élénk fantázia, hiszen Afrikában a gyarmatok felszabadítása óta mindenhol ugyanaz a forgatókönyv érvényesült. Elsõ lépésben azonnal kitörne a demokrácia és a piacgazdaság. 15-20 perccel késõbb a togói társadalom egyaránt szegény és analfabéta, ám meglehetõsen könnyen szegmentálható csoportjai esnének egymásnak. Elõször a muszlimok követelnék a saría bevezetését, amire válaszul a keresztények vad milícia-alapításba kezdenének. Ezután elõjönnének a vallási megosztottságnál is õsibb törzsi konfliktusok, a három domináns etnikai csoport, az ewe, a mina és a kabre pedig folyamatosan váltakozó koalíciós felállásban irtani kezdené egymást.
A szemét és barbár államosítások végével a magántõke egyre nagyobb szerephez jutna. A korrupt újraelosztásnak köszönhetõen - akárcsak Zimbabwéban a fehérektõl elkobzott farmok esetében - szakértelem nélküli, viszont kellõképpen törtetõ csicskákhoz vándorolna a nem túl zsíros nemzeti vagyon. A foszfátbányászatnak megvan az a hátránya, hogy kurva nagy ráfordítást igényel, így a gépek hamar bedöglenének, a kifizetések akadozására válaszul pedig Ghána gyorsan elzárná az energiaellátás csapját. Hirtelen mindenki még szegényebb lenne, nem lenne mit enni, a nép egyszerû gyermeke pedig bozótvágó késekkel esne neki a vele egy istent tisztelõ, és egy klánból is származó szomszédjának.
Kellene ez nekünk, kedves togói barátaim? Na ugye, hogy nem kéne. Azért ennél csak jobb, hogy néha ha megszorul az ember, eladja a fiát rabszolgának, a lányát meg kurvának Nigériába, nem? Egyébként is, Jacques Chirac, aki a nagyon hatalmas Franciaország királya, akirõl közismert, hogy jó barátja Eyademának, és egyébként sem hazudik soha, megmondta, hogy Togóban nincsenek is emberijogi túlkapások, az Amnesty International meg túloz. Áldja meg hát a jóisten Gnassingbe Eyademát, a modern Togo szülõatyját és legnagyobb jötevõjét!
A Matula tippje: Leírtuk már két bekezdéssel elõbb, nem? Amint Eyadema meghal, elszabadul a pokol. Togo egyetlen esélye, ha sürgõsen sikerül egy hasonlóan jófej diktátort találni.
