The Wrens: Meadowlands
Az idén megjelent amerikai indie rock lemezek közül a Meadowlands kapta a legnagyobb hype-ot, gyaníthatóan jópár jenki kritikus 2003-as listáját fogja vezetni az év végén szokásos összesítésekkor. Többen egyenesen a mûfaj legnagyobb alkotásai közé sorolják az albumot, a Wrens-t pedig a Hüsker Dü, a Pixies, a Pavement és a többi óriás mellé állítanák a nem létezõ Indie Hall of Fame-ben.
Ami azt illeti, a Wrens nem hamarkodta el a lemezt, és egy négy éven keresztül készülõ albumtól talán el is lehet várni, hogy tényleg a legjobb formájában mutassa a zenekart, amelynek ez a harmadik sorlemeze, az elõzõ Secaucus még a múlt évtized közepén szerzett szolíd kultstátust a Wrensnek. Az kicsit ijesztõen hangzott, hogy a Meadowlands-szel kapcsolatban többen is az emo szót emlegették, amire vonatkozóan egyrészt évek óta sem tudom megállapítani, hogy mire is megy ki pontosan, másrészt csupa béna dolog kapcsolódik hozzá: érintkezés a hardcore mozgalommal, nagyon személyes és lúzerperspektívából írott szövegek, no és fõként kõkemény, kétségbeesett õszinteség, ami a popzenében nem mindig elõny. Nos, szerencsére a Wrens nem emo zenekar, a lemez elég változatos, amibe sajnos belefér néhány keserves lassú szám is, az albumzáró, csak zongorával kísért This Is Not What You Had Planned pedig egy olyan kurva idegesítõ üvöltéssel ér véget, hogy erre még akkor sem lehet mentség, ha ironikusnak szánták.
Elõtte persze akadnak jó pillanatok, így elsõsorban a tempós, húzós számok (Faster Gun, Shock Rock-splitter To God, Nervous And Not Me), vagy a Happy, melynek a vége kicsit emlékeztet a Pixies halhatatlan Debaserére. Ugyancsak jól áll a zenekarnak, amikor kicsit könnyedebbre veszik a figurát, és nem akarják a lelkük tartalmát mindenáron a pofánkba vágni, ehelyett írnak egy szépen csilingelõ popdalt (Ex-Girl Collection), vagy egy álmodozós, szintiszõnyeges másikat (Not So Green). A többi számon sajnos túlzottan is hallatszik az együttes bevallott szeretete Bruce Springsteen iránt, vagy az, hogy a tagok kockás flanelinget viselnek és rohamosan öregszenek. Ha mindezt számításba vesszük, még mindig nem lehet azt mondani, hogy rossz a lemez, és azért ez már valami.
7,2 - Inkei
[index: The Bug | The Cooper Temple Clause | The Distillers | The Unicorns | The Wrens]
Ez a lemez még áprilisban jött ki, de mégis írunk róla, mert egyrészt akkor még nem volt Matula, másrészt annyira izgalmas, harmadrészt pedig úgysem képezi még részét minden magyar háztartásnak.
A Cooper Temple Clause egy hattagú angol zenekar, méghozzá a fegyházáról és a rockfesztiváljáról nevezetes Readingbõl. Köze sincs a hol új rock forradalomnak, hol pedig garázsrock revival-nek nevezett vonulathoz, de ugyanúgy dőreség jó magyar szokás szerint lebritpopozni, mert inkább emlékeztet egy ambíciózus poszt-grunge zenekarra. A leginkább az olyan "komoly" angol rockzenekarokhoz lehet hasonlítani, mint a Muse, vagy a Mansun, és - a most tárgyalt lemezre talán leginkább hatással levõ - Radiohead.
Mindegyik, de MINDEGYIK punkénekes hírnévre vágyó nõje vérszívó pióca. Szívesen mondanék kivételt, de hát istenem, nincs. Két szó: Nancy Spungen. Még kettõ: Courtney Love. A közösen rossz természetük ellenére azonban két csoportba oszthatók: vannak a teljesen tehetségtelenek, és azok, akik igenis képesek értékelhetõ produkcióra - még akkor is, ha úgysem hiszi el nekik senki, hogy nem valamelyik alkalmi ismerõsük írta a lemezüket. A Distillers énekesnõje, az ausztrál Brody Dalle szerencsére a tehetségesebb csoportba tartozik.
A 2003-as év kétségtelenül a kanadai pop nagy áttöréseként vonul be a krónikákba, legalábbis a jobb helyeken biztosan. És ne jöjjön itt senki Celine Dionnal, Bryan Adams-szel, de még csak a Tragically Hippel sem, mert most tényleg jó lemezeket csináltak arrafelé, bár ezek közül Európában csak a Hot Hot Heat albuma kapott komolyabb figyelmet, pedig az az óceán túloldalán már tavaly õsszel megjelent.
