A képet szemlélve alapvetõ élményünk az ambivalencia. Egyszerre érezzük a gyermeki, szakrálisan naiv és természetes világot, illetve a hideg, indusztrializált, mechanikus közeget. Ilyen értelemben könnyen válhatna a fotó az antiglobalizációs mozgalmak jelképévé is: utal a pajkos egyén naturalisztikus, bensõséges hajlamaira épp úgy, mint a kizárhatatlan motorizált közegre.

A kép két meghatározó matériája is e dualizmus radikális kiteljesedése: a természetes emberi test versus a medence mesterségesen szintetizált zöld mûanyagsága. A farmer feltûnése, mint egyetlen ruhadarab, szintén a globális termelés egyik jelképe, ellenpontot szolgáltatva a leplezetlen pénisznek. Így furcsa játékkal emlékeztet az alkotó zavarodott világunkra: míg a nemi szervet leplezetlenül, a maga különlegesen intim helyzetében (magömlés) mutatja, addig a másik férfi szereplõt farmerbe bújtatja. A hétköznapi kispolgárság áll az önfeledten, nyilvánosan maszturbáló kisfiú mellett, aki kifejlett valójában immár érett férfiként jelenik meg, saját õszinte, de bûntudattal sújtott múltját keresve az autoerotomán játék teljes transzparenciájával.

A kép alapgesztusa a kenés. A nõi szereplõk maszatoltsága a képen szintén kettõs értelmû: egyszerre helyezi õket tisztátalan közegbe és emeli piadesztálra. A primitív társadalmakban a test színezésének, bekenésének szakrális funkciója van. A harcos indiánok arcfestése a western mûfaj legerõsebb toposzává vált. A judeo-keresztény kultúrkör ha lehet még erõsebben támaszkodik a szakrális testkenésre. Az európai királyok koronázási rítusának csúcspontja a szent olajjal történõ ún. felkenés mûvelete, melyet a legmagasabb rangú egyházi méltóságnak tisztje feladni. Az újszülöttet keresztvíz alá tartják, a halálba menõt az utolsó kenet szentsége segíti a túlvilágon. A gesztus õsi motivációból ered, talán az emberiség kollektív tudalattijában lappang, hogy elõtörjön a ritualizált világ szentségeiben. Freud állítja: a gyermek játszani szeretne székletével, és mélységes szorongást okozhat hosszabb távon saját végtermékének elvétele. Az ember a maga teljes természetességében össze akarja magát "dzsuvázni", mondhatnánk játékosan. A civilizált társadalom e kenési kényszert kötötte gúzsba (vagy teleológikus, vagy akár szociáldarwinista megközelítéssel fejlesztette) a rítus szerinti kenés ceremonizált kimértségével. Ilyen értelemben a bekentség kiváltsággá, értékmérõvé, adott esetben pedig üdvözítõ, szent erõvé vált, miközben az õsi vágy a tisztátalanság átélésének vágyából ered. Ahogy az eredendõ bûn felismerése vezet a Paradicsomba való visszatéréshez.

A fotó a kenés mûveletét felhasználja a tanulmányunk elején fejtegetett program megvalósítására. A kenés természetének kettõsségével ugyanarra a kettõsségre játszik rá, mint amit mûanyag medence - emberi hús illetve a pénisz - farmer ellentétpárok már kijelöltek. A sárga kulimász (a kép felirata szerint puding) pazarló áradása áll inverzben a sperma vékony csíkban felfröccsenõ megjelenésével. A tömegtársadalmak zavarba ejtõ töméntelenségébe alámerülõ põre egyén, (amelyet a mezítelen, védtelen nõk szimbolizálnak), sóváran igénylik az intim melegséget, a rajtuk lévõ édesipari termék tisztán humanisztikus puritán párját. A kép üzenete így válik teljesen érthetõvé: miközben nem vonhatjuk ki magunkat a mindent elárasztó, uniformizáló egyen-világtól (a medencétõl és tartalmától, ahová csak farmerben lehet belépni), addig az egyén-világ a maga legegyszerûbb, legkézenfekvõbb eszközével harcol a személyes intimitás és természetesség megteremtéséért. A két világ pedig antagonisztikus ellentétben áll egymással, feszültséggel teli élményt nyújtva az alkotás befogadójának.