Suede: Singles
Kevés zenekar van, amelyik annyira megosztja az embereket, mint a Suede: csak a közvetlen környezetemben több példát tudok mondani gyilkos gyûlöletre illetve kritikátlan rajongásra irányukban, mint bármely más együttes esetében. Kétségtelen, hogy nagyon karakteres zenei világot alakítottak ki, és így nem kérdéses, hogy miért õk voltak az elsõ jelentõs brit zenekar a kilencvenes években.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a befutás éve, 1992 talán a brit rock leggyengébb éve volt: egyformán halálán volt az addig uralkodó két trend, a gitárzenét az elektronikus tánczenével eksztatikus egységbe forrasztó baggy, illetve az effektpedált buzeráló, gitárfüggönyös shoegazer irányzat. Ilyen ingerszegény környezetben még nagyobbat szólt a Suede sötét, feminin romanticizmusa, vagyis a Bowie-féle glam és a Smiths líraiságának hatásos átültetése a kilencvenes évekbe. Az énekes, Brett Anderson és a gitáros Bernard Butler elsõrangú dalszerzõ-párosnak bizonyult, és mindez elég volt ahhoz, hogy a Suede a figyelem középpontjába kerüljön, majd az elsõ album után a szigetország legnépszerûbb zenekara legyen (a Metal Mickey-t hallva nem is érdemtelenül).
Makacsul tartja magát a tévhit, hogy a zenekar Butler kilépésével tulajdonképpen meg is halt. Õ még játszik a Dog Man Star lemezen, amelyen jócskán túladagolták a pátoszt és kevés volt az igazán jó dal, e válogatás csúcspontjai sem ezek. Nem csoda, hogy a tömegek szimpátiáját elcsente tõlük a Blur és az Oasis, egy évvel késõbb pedig a Pulp még a dobogóról is letaszította a Suede-et. Becsületükre legyen mondva, nem adták fel, hanem két fiatal, új taggal bizonyítottak a kétkedõknek: a Coming Up egységesebb, jobb lemez lett, mint az elõzõ, öt slágerrel (legismertebb a Beautiful Ones, legjobb a Trash).
Innentõl azonban már tényleg lefele vitt az út: bár 1999-ben még úgy tûnt, hogy egy ereje teljében levõ Suede-et láthattunk a Szigeten, az akkor megjelent Head Music már csak halvány reprodukció, az ötlettelenséget a rendszeridegen elektronikába vetett hit mutatja. Brett még mindig nem veszi észre, hogy zenekara lassan saját paródiájává silányul, inkább lejön a heroinról, és az új lemez már tiszta - nem nagyon is érdekelt senkit. A zenekar pedig végre feloszlik, maga után hagyva egy sereg klasszikust, néhány közepes számot, és nem kevés bosszantóan teátrális pózolást, de szerencsére az utóbbiból nincs sok a lemezen, amiért jár a respekt. Mivel ez egy bestof, ha már a címébõl nem lett volna egyértelmû.
7,5 - Inkei
[index: Erase Errata | Komeda | Ladytron | Limp Bizkit | Suede]
2003 saját stílusa a diszkópunk volt, aminek a neve ugyan kiváló, ám nem igazán írta le a címke alá besorolt együttesek zenéjét. Az Out Hud és a !!! sokkal inkább funk, a Rapture és az Adult meg ha valami, akkor továbbfejlesztett újhullámos diszkó. Létezik viszont egy együttes, amelynek a zenéjére tényleg a diszkópunk illik a legjobban: õk a san franciscói Erase Errata. A Fugazival koncerteznek! Közös kislemezük van a Sonic Youth-al! Kid 606 és a Matmos csinál nekik remixeket! Menõk!
A svéd zenekar a Polanski filmek zenéi jegyzõ lengyel dzsessz-zenészrõl, Krysztof Komedáról vette a nevét, és egyike a popzene legjobban õrzött titkainak. Ez különösen abból a szempontból érdekes, hogyha megnézzük, mi lett a velük egy idõben induló Cardigansból, akik szemlátomást képtelen voltak elviselni a sztárság velejáróit.
Gyorsan le kell szögezni, hogy ennek a lemeznek túlzottan sok köze nincs a Ladytronhoz: két számmal képviseltetik magukat ezen a mix-albumon, plusz még van egy csomó másik, amikhez annyi közük van, hogy õk válogatták össze. Nemigen nyúltak az eredeti számokhoz, ezért szerencsésebb lett volna talán nem a saját nevükön megjelentetni a lemezt, vagy legalább az elnevezésben érzékeltetni, mirõl is van szó valójában.
Az tegye fel a kezét, akinek még soha nem jutott eszébe, már annyira öreg, hogy egyszerûen nem érti az MTV-t. Végül is lehet, hogy a Linkin Park meg az Evanescence ugyan olyan jó, mint a Guns N´Roses, és teljesen kínos õket nem szeretni. Az elmúlástól való félelem kényszerítette rá a Matula Magazint is arra, hogy a legelejétõl a legvégéig végighallgassa az utóbbi tíz év egyik legsikeresebb együttese, a Limp Bizkit új lemezét. Nyugalom: teljesen szar.
