1995-2006, 11. évf. #004 

zine
Zenebuzik 4.

Matula Magazin - Erase Errata: At Crystal Palace; Komeda: Kokomemedada; Ladytron: Softcore Jukebox; Limp Bizkit: Results May Vary; Suede: Singles;

[index: Erase Errata | Komeda | Ladytron | Limp Bizkit | Suede]

Erase Errata: At Crystal Palace

2003 saját stílusa a diszkópunk volt, aminek a neve ugyan kiváló, ám nem igazán írta le a címke alá besorolt együttesek zenéjét. Az Out Hud és a !!! sokkal inkább funk, a Rapture és az Adult meg ha valami, akkor továbbfejlesztett újhullámos diszkó. Létezik viszont egy együttes, amelynek a zenéjére tényleg a diszkópunk illik a legjobban: õk a san franciscói Erase Errata. A Fugazival koncerteznek! Közös kislemezük van a Sonic Youth-al! Kid 606 és a Matmos csinál nekik remixeket! Menõk!

Szemben az elõzõ bekezdésben kulturáltan namecheckelt produkciókkal, az Erase Erratának nem kenyere sem a szarozás, sem a tíz perc alatt felépített szimfonikus darabok. Szeptemberben megjelent második albumukon alig néhány szám hosszúsága haladja meg a két percet, az ATTAK!!!!!!! gomb pedig az elsõ másodperctõl az utolsóig végig be van nyomva. A két igazodási pont a rángatódzós punkfunk két alapköve, a brit Gang Of Four és az amerikai Minutemen. Erre a rángatózásra pedig azért is érdemes kitérni, mert az eddig diszkópunknak tartott együttesek zenéjére simán lehetett boldogan táncolni. Ilyesmi nem fordulhat elõ az At Crystal Palace hallgatásakor: maximum epileptikus görcsökre futja majd.

Végül pedig egy utolsó jó tanács. Aggasztó a tendencia, hogy egyre több az olyan jó lemez, amelyiken direkt az elejére rakják a szar számokat, a végére meg a jókat. Ez helytelen, ne történjen meg többet. A két csúcsprodukció itt is a végére maradt, az Owls és a The White Horse is Bucking például olyan basszusfutamokra épültek, hogy az már majdnem Billie Jean-i színvonal, Jenny Hoyston énekesnõ pszichó szövegelése pedig ellenálhatatlan.

7,8 - Bede

Komeda: Kokomemedada

A svéd zenekar a Polanski filmek zenéi jegyzõ lengyel dzsessz-zenészrõl, Krysztof Komedáról vette a nevét, és egyike a popzene legjobban õrzött titkainak. Ez különösen abból a szempontból érdekes, hogyha megnézzük, mi lett a velük egy idõben induló Cardigansból, akik szemlátomást képtelen voltak elviselni a sztárság velejáróit.

A Komeda tagjai ezzel szemben még mindig ugyanabban az északi sarkkörtõl alig délre található, Umeå nevû kisvárosban laknak. A svéd nyelvû debütlemezük még nem keltett komolyabb nemzetközi feltûnést, viszont az 1996-os The Genius Of Komeda már igen: teltházas koncertek Amerikában, médianyilvánosság, és egy sereg illusztris rajongó, köztük például Beck, aki az Odelay! európai turnéjához megszerezte elõzenekarnak a Komedát. Ezután jelent meg a What Makes It Go?(a legjobb lemezük), majd egy hosszabb szünet, mely idõ alatt a Powerpuff Girls rajzfilmsorozathoz csináltak ugyan egy számot (Blossom), de a lemezre egészen mostanáig várni kellett. A négytagú zenekar közben trióvá fogyott: a Holmberg fivérek (Marcus és Jonas) mellett az énekesnõ, Lena Karlsson maradt csak, de a változás az új lemezen nem érzékelhetõ igazán.

És ezzel elérkeztünk a legnehezebbhez, vagyis írni kéne valamit a zenérõl is. A legközelebbi rokonnak a Stereolab-et szokás mondani, ami a régi francia popzene és a majdnem olyan régi billentyûs hangszerek iránti közös rajongás miatt nem teljesen hülyeség, sõt, mindkettõben énekesnõ van, de aztán a hasonlatoknak itt vége is lehet. A Komeda könnyebben befogadható zenét játszik, erõteljesen vonzódva a hatvanas évekhez, de az új hullámhoz és az elektronikához is. Lenának olyan elegáns hangja van, mintha a harmincas évekbõl érkezett volna, még egy punkos riff sem tudja kizökkenteni. Az új lemez legtökéletesebb dala címre jó eséllyel pályázhat a Victory Lane pattogós, mégsem tolakodó elektropopja, az újra hangszerelt, mániákusan pörgõs Blossom, vagy a Jonas Holmberg által énekelt Catcher. (A lemez egyelõre nincs nemzetközi forgalomban, de a Soulseeken fent van.)

8,3 - Inkei

Ladytron: Softcore Jukebox

Gyorsan le kell szögezni, hogy ennek a lemeznek túlzottan sok köze nincs a Ladytronhoz: két számmal képviseltetik magukat ezen a mix-albumon, plusz még van egy csomó másik, amikhez annyi közük van, hogy õk válogatták össze. Nemigen nyúltak az eredeti számokhoz, ezért szerencsésebb lett volna talán nem a saját nevükön megjelentetni a lemezt, vagy legalább az elnevezésben érzékeltetni, mirõl is van szó valójában.

A Ladytronról gyorsan annyit, hogy eddig két "rendes" albumot jelentettek meg, és már a nagy szintipop-revival elõtt feltûntek, a zenéjüket pedig nem lehet szimpla nyolcvanas évek nosztalgiának tekinteni: a szintetizátorok ugyan valóban uralják a terepet, de egészen más a dallamvilág. Lényeg, hogy a dalok megállnak a saját lábukon is, erre példa a Blue Jeans címû szám a Light & Magic albumról, mely itt most jóval rockosabban szól, de nem rosszabb az eredetinél. A másik Ladytron dal egy Tweet-sláger feldolgozása (Oops Oh My), és kimondottan zúzósra sikeredett.

A többi 16 szám meg nagyobbrészt elég jó ízléssel lett összeválogatva, a gyakran DJ-zõ tagok viszonylag széles skáláról merítenek, és azt a benyomást keltik, hogy valószínûleg remek hangulatú bulikat nyomnak. New wave és indie klasszikusok (My Bloody Valentine, The Fall, Wire) adják meg az alaphangot, és ez jó elõjel, ennek megfelelõen még a Seelenluft egyébként idegesítõ tavalyi klubslágerének (Manila) is egy egész korrekt mixe szerepel az albumon. Különbözõ stílusokon keresztül jutunk el a hatvanas évekig az album végére, említést minden idõk egyik leghülyébb nevû zenekara érdemel (New Fast Automatic Daffodils), meg a psychobilly hangú énekessel súlyosbított minimál szinti-bugyborékolás (Fat Truckers), és persze a kedvesen idétlen Fannypack.

A magyar vonatkozást Veres Lajos cigányprímás lánya, Veres Mariska biztosítja, aki a hatvanas sikeres évek holland zenekarában, a Shocking Blue-ban énekelt, õk egy orgonás, húzós számmal képviseltetik magukat, mely talán a lemez egyik legkellemesebb meglepetése. A Some Velvet Morning (Nancy Sinatra & Lee Hazlewood) ezzel szemben csak azoknak meglepetés, akik a Primal Scream verziót hallották elõször: egy bizarr, és gyönyörû ballada, Nancy elvarázsolt hangulatú refrénjérõl meg vajon kinek nem jut eszébe a Ladytron slágere, a Playgirl?

Szimpatikus válogatás, na.

7,9 - Inkei

Limp Bizkit: Results May Vary

Az tegye fel a kezét, akinek még soha nem jutott eszébe, már annyira öreg, hogy egyszerûen nem érti az MTV-t. Végül is lehet, hogy a Linkin Park meg az Evanescence ugyan olyan jó, mint a Guns N´Roses, és teljesen kínos õket nem szeretni. Az elmúlástól való félelem kényszerítette rá a Matula Magazint is arra, hogy a legelejétõl a legvégéig végighallgassa az utóbbi tíz év egyik legsikeresebb együttese, a Limp Bizkit új lemezét. Nyugalom: teljesen szar.

A gond egyrészt a zenével van. Az ilyen rockos és popos izé, van benne egy kis hiphop, meg az amerikai hardcore legbénább, Biohazrados része. A színvonal néha Dog Eat Dog-i mélységekbe zuhan, pedig azon már lassan tíz éve túl vagyunk. Sajnos nem vagyok tisztában a Limp Bizkit zenei pályaívének minden nüanszával, de úgy tûnik, az idiótán kisminkelt gitáros, Wes Borland kirúgása óta sikerült a kreativitás írmagját is eltüntetni. Kínos beismerni, de a Nookie meg a Rollin´ minden szõröstökûsége ellenére viszonylag dúdolható volt. A Results May Vary-on viszont már egyetlen ilyen szám sincs.

A Limp Bizkit borzalma leginkább a szövegeknél jön ki. Fred Dursthöz mérhetõ demagóg fasz kevés volt eddig a rockzene történetében, így hirtelen tényleg csak Pataky Attilához és Lars Ulrichhoz lehet hasonlítani. Ha jól értelmezem, akkor neki itt az a baja, hogy senki nem szerette gimnáziumban, küzdelem volt az neki fegyverhordozók és hercegkisasszonyok nélkül. Persze, te bézbólsapkás, protestáns barom. Ennél azért még Zack De La Rocha eredetmítosza is jobb volt, aki ugye azért alapította meg a Rage Against The Machine-t, mert nagyon fájt neki, hogy a szegény spanyol papája helyett a gazdag zsidó mamájával kellett felnõnie.

Ha az ön 12 éves rokona ezt hallgatja, még ne kezdjen el aggódni, de ha 14 felett sem tud errõl leszokni, érdemes lehet egy Minor Threat lemezzel addig ütni, amíg meg nem jön a jobbik esze.

1,5 - Bede

Suede: Singles

Kevés zenekar van, amelyik annyira megosztja az embereket, mint a Suede: csak a közvetlen környezetemben több példát tudok mondani gyilkos gyûlöletre illetve kritikátlan rajongásra irányukban, mint bármely más együttes esetében. Kétségtelen, hogy nagyon karakteres zenei világot alakítottak ki, és így nem kérdéses, hogy miért õk voltak az elsõ jelentõs brit zenekar a kilencvenes években.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a befutás éve, 1992 talán a brit rock leggyengébb éve volt: egyformán halálán volt az addig uralkodó két trend, a gitárzenét az elektronikus tánczenével eksztatikus egységbe forrasztó baggy, illetve az effektpedált buzeráló, gitárfüggönyös shoegazer irányzat. Ilyen ingerszegény környezetben még nagyobbat szólt a Suede sötét, feminin romanticizmusa, vagyis a Bowie-féle glam és a Smiths líraiságának hatásos átültetése a kilencvenes évekbe. Az énekes, Brett Anderson és a gitáros Bernard Butler elsõrangú dalszerzõ-párosnak bizonyult, és mindez elég volt ahhoz, hogy a Suede a figyelem középpontjába kerüljön, majd az elsõ album után a szigetország legnépszerûbb zenekara legyen (a Metal Mickey-t hallva nem is érdemtelenül).

Makacsul tartja magát a tévhit, hogy a zenekar Butler kilépésével tulajdonképpen meg is halt. Õ még játszik a Dog Man Star lemezen, amelyen jócskán túladagolták a pátoszt és kevés volt az igazán jó dal, e válogatás csúcspontjai sem ezek. Nem csoda, hogy a tömegek szimpátiáját elcsente tõlük a Blur és az Oasis, egy évvel késõbb pedig a Pulp még a dobogóról is letaszította a Suede-et. Becsületükre legyen mondva, nem adták fel, hanem két fiatal, új taggal bizonyítottak a kétkedõknek: a Coming Up egységesebb, jobb lemez lett, mint az elõzõ, öt slágerrel (legismertebb a Beautiful Ones, legjobb a Trash).

Innentõl azonban már tényleg lefele vitt az út: bár 1999-ben még úgy tûnt, hogy egy ereje teljében levõ Suede-et láthattunk a Szigeten, az akkor megjelent Head Music már csak halvány reprodukció, az ötlettelenséget a rendszeridegen elektronikába vetett hit mutatja. Brett még mindig nem veszi észre, hogy zenekara lassan saját paródiájává silányul, inkább lejön a heroinról, és az új lemez már tiszta - nem nagyon is érdekelt senkit. A zenekar pedig végre feloszlik, maga után hagyva egy sereg klasszikust, néhány közepes számot, és nem kevés bosszantóan teátrális pózolást, de szerencsére az utóbbiból nincs sok a lemezen, amiért jár a respekt. Mivel ez egy bestof, ha már a címébõl nem lett volna egyértelmû.

7,5 - Inkei

[index: Erase Errata | Komeda | Ladytron | Limp Bizkit | Suede]










Matula Magazin © Minden jog fenntartva. 1995-2006 | Megjelenik, amikor megjelenik, kábé kéthetente. | Médiaajánlat | Impresszum