01 The Pipettes - We Are The Pipettes
A Pipettes hiába volt nagy őrület nyáron a nagyon menő zenebuzik körében, nem tudott teljeskörű girl group revivalt elindítani, így csak a budapesti csajok fél százaléka öltözik Pipettes-módra a remélt tizenhét helyett. Túl kevés olyan száma volt a zenekarnak, mint ez, amelyik indítja az albumot, és egyúttal olyan magasra teszi a lécet, hogy a többi Pipettes-dal már képtelen átugrani. Itt ráadásul a pöttyösruhás csajok el is szakadnak Phil Spectortól, meglepően modern hangzása lett a dalnak, akár egy Girls Aloud lemezre is felkerülhetne, és ennél nagyobb bókot lánycsapat nemigen kaphat manapság.
02 The Long Blondes - Weekend Without Makeup
A Long Blondesról már tavaly megírtuk a tutit, akkor a Giddy Stratospheres futurisztikus posztpunk diszkója került fel a mixcédére, most pedig az idei legjobb kislemezdal a soros. Tulajdonképpen semmi különös nincs benne, csak éppen úgy szól a gitár, hogy az embernek beleborsózik a háta, és a refrén pedig a Blondie-nak is becsületére válna. Ez a spagetti westernes gitárhangzás amúgy is bevált már a B-52’s-nál is, Kate Jackson önironikus szövegeivel megdobva viszont úgy hangzik, mint ahogy ma senki más.
03 Peter Bjorn And John - Young Folks
Jobb helyeken már unják ezt a fütyörészős slágert, annyit játszotta a rádió, mi viszont kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a Young Folks nélkül másmilyen lett volna 2006, akárcsak mondjuk a millió béna Materazzi contra Zidane-poén vagy az „Elkúrtuk” nélkül. Csak messze nem olyan idegesítő, mint az említett példák. A Peter Bjorn And John (itt a Concretes volt énekesnőjével, Victoria Bergsmannal kiegészülve) újabb példa arra, hogy ez a kardigános, kedvesen bénák vagyunk-vonal a svédeknek áll a legjobban.
04 Cansei De Ser Sexy - Music Is My Hot Hot Sex
A válogatásunkon a Cansei De Ser Sexy képviseli a sexual-erotikus vonalat, noha ez még egy visszafogott dal a brazil art ribancoktól, akik előszeretettel hivatkoznak kanadai indie zenekarokra szövegeikben. Legnagyobb slágerük a már feloszlott Death From Above 1979 előtt tiszteleg, itt pedig a Hidden Cameras homoszexuális ódája, a Music Is My Boyfriend kerül elő a refrénben. Aztán még az ennivaló brazil-japán keverék, Lovefoxxx rappel egy kicsit ügyefogyottan, és már meg is vagyunk győzve, hogy nekünk is a zene a pasink.
05 Van She - Kelly
Ez ugyan tavalyi szám, de idén fedezte fel a világ, miképpen az ausztrál elektropop is most lett divatos. Választhattunk volna számot a Presetstől vagy akár a sokkal jobb, viszont két évvel ezelőtti Cut Copytól is, de valamilyen érthetetlen okból ennél a buzis szintipop slágernél maradtunk, melynek refrénjében úgy szólnak a szintik, mint a Van Halen Jump-jában (megragadnánk az alkalmat, hogy felhívjuk a figyelmet a végig jelen levő szinyószőnyegre is!). Bele se merünk gondolni, mi történne ezzel a négy, feltűnően jól ápolt ausztrál fiatalemberrel, ha nem a metroszexuális Sydneyben, hanem valami kengurufarmon élnének a kontinens közepén.
06 TV On The Radio - Wolf Like Me
Minden korszaknak megvannak a maga zenekarai, melyeket kötelező szeretni: korábban a Radiohead volt ilyen, a 21. század terméséből pedig többek között ez a New York-i együttes pályázhat a státusra. Ilyen az, amikor a Nagy Alma (ez így mekkora köcsögség!) entellektüeljei összedugják a fejüket, és csinálnak valami nagyon művészit. A TV On The Radio egyik fő vonzereje, hogy négerek is vannak benne, de úgy, hogy csak a zenét hallgatva erre senki sem jönne rá. A Wolf Like Me egyébként tök jól felépített, lendületes szám, és majd’ szétcsattan az elidegenedéstől és a nagyvárosi frusztrációtól, meg még vagy féltucat izmustól. (Érdekes, hogy a fehér zenét játszó négerek milyen szomorúak mind: a Bloc Party, a Dears és a TV On The Radio énekese, a felülmúlhatatlan nevű Tunde Adebimpe is maga a két lábon járó vashiány.)
07 Hot Chip - Over And Over
Ehhez a számhoz nem árt megnézni a klipet is, ahol ezek az idétlen geek külsejű angolok bugiznak, és mindenféle csörgőket meg dobokat ráznak féltucatnyian, pedig nyilvánvaló, hogy ezt a számot maximum két ember rakta össze egy keverőasztalon. Ettől függetlenül mégis van egy nagyon is élő, már-már funkos húzása a számnak, amely kétségtelenül az év egyik legjobb slágere, kár, hogy ezt a színvonalat a Hot Chip már nem tudta átmenteni a lemeze többi számára is. Ezt viszont még egy darabig el bírnánk hallgatni, és nagy előnye, hogy pont olyan a ritmusa, amilyenre remekül lehet lendületesen és katonásan menetelni a lépcsőházban. De jól lehet rá fogat mosni is!
08 Yeah Yeah Yeahs - Cheated Hearts
New York már megint, de egy kicsit könnyedebben, noha nem valami Mobys lötyögésre kell itt gondolni, már csak azért sem, mert mégiscsak becsapott szívekről van szó ebben a dalban. Karen O, generációja legkarizmatikusabb frontleánya ebben a négy percben felvonultatja teljes fegyvertárát: behízelgő csábítás, rekedtes sikoly és dühös kirohanás egyáltalán hallható itt, viszont a számot egyértelműen Nick Zinner gitárjátéka tartja össze, ő a legnagyobb geek gitárhős Graham Coxon óta.
09 Annie - Crush
Erről a számról kevés szó esett sajnos idén, pedig talán még jobb is, mint a hűvös és elegáns elektropop, amivel ez a norvég szőkeség befutott két éve. A Crushban a szinti csak a háttérben visít, különben dögös, gitáros power-pop, annak is hibátlan. Állítólag a dal még Annie korai szerzeménye, melyet most vett elő újra, és szerencsére nem is cifrázta túl. Tulajdonképpen adja magát a kérdés, hogy miért nem képes senki egy olyan filmet csinálni, amiben gimnazista lányok robogón törnek be egy dunántúli kisváros főterére, ahol bézbólütővel verik szét a kirakatokat, közben nagyokat nevetnek hozzá és fényképezik egymást a mobiljukkal. A zene a jelenethez már megvan.
10 Justice vs Simian - We Are Your Friends
Egy hároméves szám, amely egy reklámnak köszönhetően kelt életre idén, látványos és új videóval megtámogatva. Az eredeti dal egyébként még régebbi, 2002-es, és a sajnálatosan alulértékelt brit pszichedelikus popzenekar, a Simian második és egyben utolsó albumán hallható, Never Be Alone címmel. Az még jobb is ennél, viszont mégsem olyan kúl, mint a francia remixer duó, a Justice által elektrósított verziója, amely viszont alkalmassá tette ezt a remek refrént arra, hogy még a diszkókban is lehessen hallani, és végül is ez jó dolog, az ilyen kompromisszumot támogatjuk, mert csak előre halad vele a világ.
11 Metric - Monster Hospital
A változatosság kedvéért még egy tavalyi dal, amelyre nem igazán figyelt fel a nagylemezen való megjelenésekor senki, aztán egy évvel később, egy látványos videónak köszönhetően mégis betört a köztudatba Európában is. A tavaly ősszel megjelent Metric lemez többi dala közé észrevétlenül belesimuló Monster Hospital a horrorfilmes klippel együtt igazi ugrálós rocksláger lett, amilyet kanadai zenekartól nem várna az ember. Igazából erre kéne táncolni azokon az idióta szalagavatókon az angol keringő meg a többi buziság helyett. A torontói Metric énekesnője, Emily Haines, egyébként a Broken Social Scene-ben vált először híressé nemzetközileg, és idén kijött egy szólólemeze is, amit viszont sajnos nem hallottuk.
12 Klaxons - Atlantis To Interzone (Crystal Castles Remix)
Ezt a zenekart még nehéz eldönteni, hogy a rossz oldalra (a nacionalista brit média által érdemtelenül felkapott tucatzenekarok) állítsuk, vagy a jók közé soroljuk (értelemszerűen azok a brit zenekarok, amelyek nem tartoznak az előző halmazba). A Klaxons ellen szól, hogy már saját külön stílusuk is van, ami ráadásul egy baromság, más kérdés, hogy ezt nem ők találták ki. Ebből a számból persze sok minden nem derül ki, mert cselesen egy remixet tettünk be, ezért a Klaxons ügyében még hezitálunk, de ígérjük, mire az első lemez megjelenik, már lesz kialakult és megalapozott Véleményünk. Egyelőre annyi biztos, hogy a „new rave”, mint olyan, baromság, ennél már akkor a kiadó által rájuk akasztott "acid-rave sci-fi punk-funk" is találóbb.
13 The Knife - We Share Our Mother's Health
A TV On The Radio mellett az év másik critical darlingja ez a svéd testvérpár, és teljesen megérdemelten, mert a Silent Shout tényleg semmihez sem hasonlítható zenét tartalmaz, ami ráadásul még jó is. A We Share Our Mother’s Health az egyik legjobban sikerült példája ennek a paranoid kakofóniának, amelyben mégis van rendszer, és két-három hallgatás után már össze is áll a magasabb kultúrára fogékony hallgató fejében. A szám felénél van az a jelenet, ami egy rosszindulatú angol kritikus szerint olyan, mintha egy falusi parasztlegény részegen óbégatna, miután beesett az út menti árokba, szerintünk viszont pont ezért jó.
14 The Automatic - Monster
Idén még mi, állítólagos britpop-rajongók is kezdtünk torkig lenni a hetente feltűnő, újabb és újabb szigetországi gitárzenekarokkal, melyeknek csak kis százalékára érdemes odafigyelni egyáltalán. Nem kivétel az Automatic sem, semmit nem veszít, aki nem hallgatja meg a bemutatkozó lemezt, viszont ezek a walesi srácok legalább írtak egy ötcsillagos slágert, amely valójában egy nagyon egyszerű és hatásos refrénre épül. A Monster az év talán legnagyobb indie slágere lett a briteknél, olyan, amit a futballszurkolók is elénekelnek, behelyettesítve a legnagyobb ászukkal (nem véletlen, hogy az úttörők ebben az ugyancsak walesi Cardiff szurkolói voltak): "What's that coming over the hill? It's Michael Chopra! It's Michael Chopra!"
15 The Gossip - Standing In The Way Of Control (Soulwax Nite Version)
A Gossipról kis híján több szó esett idén a duci énekesnője miatt, mint a zene okán, mivel az NME szerint ő lett az év legkúlabb popzenei személyisége. Mondjuk annyira nem értjük, hogy miért, hiszen mások is álltak már ki dagadtan a színpadra, mint ahogy számos énekesnő kampányolt már a leszbikusok jogai mellett is, igaz, Beth Dittóról mindkettő elmondható egyszerre. Azt persze mindenki tudja, hogy a Matulától mi sem áll távolabb a politikai korrektségnél, felőlünk akár dicsőíthetné Szálasi Ferencet is, ha olyan számokat énekel, mint a Standing In The Way Of Control. Az eredeti verzió merevségét kiküszöbölő Soulwax remix pedig még inkább megkönnyíti, hogy megkedveljük ezt a számot.
16 Sonic Youth - Incinerate
A Sonic Youthról már sokan sok mindent elmondtak, és túlzás is lenne azt állítani, hogy 2006 róluk szólt volna, de legalább hosszabb idő után megint sikerült egy viszonylag popos, mindenféle művészkedést mellőző lemezt összehozniuk, talán azért, mert megszabadultak végre Jim O’Rourke-tól. Ezt a számot hallgatva például senkinek nem jutna eszébe experimentálisnak nevezni a zenekart. Bár nem valószínű, hogy ezzel meghatják ellenségeiket, például bálványukat, Mark E. Smitht, aki azt állította, hogy még kezet fogni sem lenne hajlandó a Sonic Youth tagjaival. Apropó, Smith: jövőre lesz új Fall lemez is, éljen.
17 Jarvis - Running The World
Igen, Jarvo visszatért, és mindezt úgy tette, hogy még a nyáron kirakta a MySpace oldalára ezt a számot, amit a Live 8 egyéves évfordulójára írt. És milyen igaza van, egy ilyen egyenes és gonosz dalszöveggel sokkal inkább „fel lehet hívni a figyelmet” a világ problémáira, mint bármilyen összeborulós megakoncerttel. Bár a szám semmi olyat nem mond ki, amit ne tudtunk volna, valahogy mégis sikerül „a politikusok lopnak, csalnak, hazudnak” szinten felülemelkednie, és az egészet gyilkos iróniába csomagolnia. Igaz, ezzel azt is beismerjük, hogy zeneileg nem nagy durranás ez a szám, de frappáns zárásnak így is pont megteszi.
