Lassan a harmadához ér a Premiership, és sajnos sok minden már el is dőlt. Azért sajnos, mert ha tényleg ez lenne a világ legjobb bajnoksága, akkor nem szűkülne le a bajnoki címért való versenyfutás két csapatra már októberben, jóval kiszámíthatatlanabb lenne minden, és a nézőszámok is nőnének, nem pedig csökkennének. Ebből a szempontból valóban nem hülyeség az a megállapítás, amely szerint – a nemzetközi klasszis futballistákat leszámítva – a Championship inkább megfelel annak a képnek, amely egy valóban jó bajnokságról él az emberben. Persze simán lehet, hogy másutt sem jobb a helyzet, csak ugye mi, akik az angol futballt választottuk, nemigen nézzük, mi folyik a spanyol vagy az olasz bajnokságban, így aztán összehasonlítási alapunk sincs, és azt esszük, amit kapunk.

Szintén nem jó irányt jelez, hogy egyre több és több angol klub kerül külföldi tulajdonba, annyira, hogy már az egyébként angol hazafisággal legkevésbé sem vádolható Arséne Wenger is kikelt a jelenség ellen. És tényleg: ha már sem a játékosok, sem pedig maguk a klubok nem angolok, akkor mi marad, ami miatt néznünk kéne ezt a cirkuszt? Nem sok, maximum a megszokás. Na de, ennyire még ne szaladjunk előre, hiszen történtek dolgok, amik azért még igazolják, hogy érdemes angol focit nézni a jövőben is.

Az egyszerűség kedvéért a három hónappal ezelőtti tippjeink tükrében fogjuk elemezni a szezon eddig eltelt részét. Jó lenne azzal kezdeni, hogy annyira nem is céloztunk mellé, ami igaz is lenne, ha nem pont a bajnokcsapatra vonatkozó jóslatunk lett volna borzasztó nagy baklövés. Igen, a Liverpool miatt valóban hülyét csináltunk magunkból, de hát szeptember elején még nem tűnt lehetetlennek, hogy a Vörösök összeszedik magukat. Nos, nem tették, Rafa Benitez rotációi csődöt mondtak, és nehéz nem észrevenni azt sem, hogy a kulcsemberek mennyire gyengén játszottak az idény nagyobbik részében. Jamie Carragher és Steven Gerrard talán soha nem voltak még ilyen rossz formában, mint most ősszel, és nélkülük a csapat meghalt, különösen az idegenbeli gyengélkedés feltűnő. Nem lehet felmenteni a többieket sem: Xabi Alonsót az őszi teljesítménye alapján simán haza kéne zavarni egy baszk középcsapatba, akárcsak a hárítható gólok egész sorát beszedő Pepe Reinát. A BL-indulás azért még mindig reális elvárás, ráadásul a Liverpool sorsolása innentől kezdve elég jó, az összes komoly ellenféllel már csak otthon játszik, úgyhogy még teljesen nem írnánk le a csapatot.

Ha már sorsolásról beszéltünk, akkor az a Manchester Unitednek pont, hogy szerencsésen alakult idáig, és az is világosan látszik, hogy a csapat most jól együtt van, és egy-két megingástól eltekintve magabiztosan hozza a meccseit, nem érdemtelenül előzik is 3 ponttal a Chelsea-t. Persze az MU igazi ereje majd akkor mutatkozik meg, ha jönnek a nehéz idegenbeli meccsek, meg a sérülések, mert ezeket idáig sikerült elkerülnie Sir Alexnek. És igen, talán odaérhet a United a végén is az első helyre – ami leginkább kifejezi, hogy őrült időket élünk, az az, hogy ez nem is lenne olyan nagy baj.

A Manchester egykori szerepét ugyanis végképp a Chelsea vette át, most már egyértelműen a londoni kékeket illeti az „Anglia leggyűlöltebb csapata” cím. Ebben körülbelül egyenrangú szerepe van Abramovics feneketlen zsebének, Mourinho tenyérbemászó stílusának és a csapat semmilyen, mégis általában győzelmet hozó futballjának. Oké, képesek időnként remek játékra is, Didier Drogba pedig harmadik londoni évében végre bebizonyítja, hogy tényleg a világ legjobb csatárainak egyike, mégis, nagyon kevés indokot tudnánk felhozni amellett, hogy ezt a csapatot miért kellene bárkinek is szeretni. Mindenesetre idén már kétszer kikaptak, és még hátra van néhány igazán húzós meccsük, talán most már nem lesz annyi szerencséjük sem, mint eddig.

Az Arsenal a többi rivális gyengesége folytán szinte egyedüli esélyes lehetne a bronzéremre, de még ez sem biztos, hogy összejön, az pedig, hogy a bajnoki címért küzdenének, önámítás. Wenger csapatából továbbra is hiányzik a vezér, Henry pedig – hasonlóan a tavalyi szezon néhány másik nagy sztárjához – fásult idén, és ha őt kiveszik, nincs más csatár, aki értékesítse a helyzeteket. Éppen ezért továbbra is marad a koreográfia: ha hagyják őket játszani, parádéznak, de ha nem, akkor jön a töketlenkedés, hiába a szép játék a mezőnyben. Nincs okunk azt hinni, hogy ez idén már változni fog, főleg, hogy a Premiership nagyobbik része már pontosan tudja, hogy kell megfojtani az Ágyúsok támadójátékát.

Itt jön ugye az a bizonyos szakadék a sztárcsapatok és a többiek között, ami most még nem áthatolhatatlanul mély, de nyugodt lehet mindenki, pár hónap és az lesz. Azt gondoltuk, az Everton képes lehet a felzárkózásra, és a csapat, no meg Andy Johnson ennek megfelelően is kezdett, ám utána érthetetlenül lefékeztek, és David Moyesnak alaposan ráncba kell szedni játékosait, különben újra csak a középszer marad. Helyettük eddig az Aston Villa az év meglepetéscsapata, amely kezd egyre inkább Martin O’Neill képére formálódni, és ha januárban sikerül mondjuk elpasszolni a liga egyik legnagyobb blöffjét, Milan Barost, illetve ezzel párhuzamosan igazolni még egy-két használható labdarúgót, túl is teljesíthetik az idei tervet, vagyis a puszta konszolidációt.

A Tottenham a gyenge szezonkezdet után ugyan valamelyest összekapta magát, mégis, nem tűnik annyira jól összerakottnak a csapat, mint tavaly. Az új igazolások még nem igazán bizonyították, hogy érdemes volt annyi pénzt kiadni értük, hiányzik viszont Michael Carrick. Nem véletlen, hogy a Spurs idén egyelőre nem az Arsenallal küzd a BL helyezésért, hanem mondjuk a Portsmouth lesz a fő vetélytárs az UEFA kupás helyért. Utóbbinak kezdetben úgy tűnt, merészebb céljai is lehetnek, de ehhez szűk a keret, és Harry Redknappnek különösen a támadósort kéne megerősítenie, mert a szívbeteg Kanu és a 35 éves Andy Cole nem fogja egész évben termelni a gólokat, az tutifrankó.

A West Ham idén látszólag a sikeres újoncokra jellemző második szezon szindrómában szenved, valójában viszont nem igazán tudni, mi folyik ott a színfalak mögött, és az argentinokra vonatkozó jóslatunk fényesen beigazolódott: a csapat egészen november végéig még gólt sem tudott rúgni, amikor valamelyikük a pályán volt. Szerencsésen rendeződött viszont a tulajdonosváltás, főleg, hogy nem a kalandor Joorabchian lett a befutó, aki a Tevez, Mascherano-ügylet mögött is állt, és a gyanús üzelmeivel eddig csak hátráltatta a klubot. Most talán már a nehezén túl vannak.

Nagyjából a vártnak megfelelően nyomja a Premiership két keménylegénye, a Bolton és a Blackburn. Igaz, az előbbi megdöbbentően jó helyen áll még most is ahhoz képest, hogy heteken át nyeretlen volt, ráadásul két meccsét is elbukta a korábban bevehetetlen erődként számon tartott stadionjában, a Reebokban. Anelka az év legrosszabb igazolása címéért van versenyben (kivéve, ha volt csapata ellen játszik), és továbbra is tartjuk, hogy ez az év nem Big Sam Allardyce csapatáról fog szólni. Ami pedig a Roverst illeti, a csapat az előrejelzésünk minden betűjét igazolja: a nemzetközi kupameccsek, Bellamy távozása, valamint a számos, hosszabb időre kidőlő kulcsember éppen elég ahhoz, hogy idén ne sikerüljön megismételni a tavalyi jó szereplést. Kár lenne tagadni, hogy a független futballbarátok közül igen kevesen vannak, akik emiatt szomorúak lennének.

A gyengécske kezdés után már-már tavalyi önmagát idézi a Wigan, amely látszólag meggyengülve is veszélyes bárkire, és rövidesen el kell, hogy jöjjön az idő, amikor Paul Jewell egy komolyabb klubnál is megmutathatja, hogy tényleg az egyik legjobb angol edző. Az biztos, hogy a bent maradással nem lesz gond, bár hogy májusban a Top 10-ben lesznek-e, erre azért nagy összegben nem fogadnánk. Szintén jobban áll a vártnál a Fulham, és Chris Coleman egyelőre semmi jelét nem mutatja, hogy ki akarná rúgatni magát. Más kérdés, hogy tipikusan ő az az edző, aki alatt két vereség után már inogni fog a kispad, legalábbis a sajtó szerint. Amúgy semmi különöset nem csinál, de fanatizálni tudja a játékosait, akik közül nagyon hiányzik a hosszú időre kidőlt Jimmy Bullard, és ez még visszaüthet.

A következő két csapat nagyjából viszont már most elfoglalta azt a pozíciót, amelyeket év végére jósoltunk nekik. A Middlesbroughvalóban a tavalyi szezont ismétli, végletes teljesítményekkel. Gareth Southgate-nek még van mit tanulnia, az ő érdekében reméljük, hogy nem elődjét, Steve McClarent tartja a példaképének. A Boro mögött egy hellyel pedig a bántóan középszerű Manchester City gubbaszt a tabellán, és sajnos úgy néz ki, hogy Psycho Pearce is a játékosként kiemelkedő, de edzőként csalódást keltő angol focilegendák hosszú sorát gyarapítja.

Tavaly még az Aston Villát neveztük a Premiership beteg emberének, pedig ez a cím egyértelműen a Newcastle-t illeti. Hadd idézzük magunkat: „szedett-vedett társulat, koncepció nélküli igazolásokkal, és egy hihetetlenül szerencsétlen menedzserrel” – ennél jobban azóta sem sikerült megragadni a lényeget. Glenn Roeder még nem bukott bele ebbe, de a szakadék szélén táncol. Igazán persze akkor lélegezhetnének fel a szurkolók, ha Freddy Shepherd klubelnököt is magával rántaná. Nála kártékonyabb elnök kevés van az angol futballban, pedig erős a mezőny.

És akkor a kiesőjelöltek, mert a Newcastle búcsúját azért nehezen tudjuk elképzelni. Az eddig bennünket igazol, hogy idén nincs Sunderland, és szoros a mezőny hátul is, viszont a Reading könnyen lehet, hogy ránk cáfol, mert elég pofás kis csapat, de itt is vékony a keret, és hiányzik a rutin. Meglátjuk, mire lesz elég, jelenleg mindenesetre úgy tűnik, maradnak még egy évet. A Watfordnak kicsit sok időbe telt az akklimatizálódás, de ha dörzsöltebb lenne a csapat, egyáltalán nem lehetetlen, hogy jövőre is találkozhatnánk Aidy Boothroydékkal. Igaz, nagy szívás a gólkirály Marlon King sérülése, míg Ashley Young tényleg jó, bár az év fiatal játékosa címre másoknak több esélye van (mondjuk Aaron Lennonnak).

A Charlton gyenge szereplése csak annak meglepetés, aki nem olvasta a Matula Magazin beharangozóját: Curbishley nélkül eleve nincs sok sansz, ráadásul ezt az idei keretet még ő is nehezen tudná bent tartani, és az sem segít, hogy kicsit elhamarkodottan kirúgták Iain Dowie-t. A Sheffield United pedig küzd becsülettel, kimondottan szimpatikus, ahogyan igyekeznek elkerülni a végzetüket, de ez a feladat számukra majdnem a lehetetlennel egyenlő.

Feltűnő még, hogy mennyire nincsenek felfedezettei a szezonnak, legalábbis olyanok, akikről korábban nem lehetett hallani. Alsóbb osztályokban azért akadnak ilyenek, és nem kell nagy bátorság annak megjövendöléséhez, hogy közülük páran már januárban a Premiershipbe kerülhetnek. Két név: David Nugent (Preston) és Freddie Eastwood (Southend), utóbbi esetében inkább az az igazi kérdés, hogy hagyományőrző cigányként akkor is lakókocsiban lakik-e majd, mint ahogy azt most teszi.

Semmi meglepetés, úgy lett, ahogy két hónapja megjósoltuk. A 2006/2007-es spanyol fociszezon egyetlen dologról szól: képes-e a Barcelona saját magát megverni és nem megnyerni a bajnokságot, vagy egy Ronaldinhóval, Messivel és Etooval felálló csapat erre fizikailag képtelen. Nos, megvan a válasz. Simán képes, csak az nem biztos, hogy a vetélytársak elég erősek lesznek-e ahhoz, hogy leszúrják a sebzett oroszlánt.

Először is a három csatár nem játszik együtt, amióta Etoo október elején lesérült, november közepén pedig Messi is mehetett mellé a kórházba. Februárig ott is maradnak, és Rijkaard már épp ott tartott volna, hogy feladva elveit azt a Saviolát rakja a kezdőbe, akit nyáron még el akart küldeni a csapattól, amikor ő is megsérült. Saviola január elején térhet vissza, addig a kezdő csatársor minden bizonnyal a Ronaldinho-Giuly-Gudjohnsen hármas lesz, egyetlen lehetséges cserével, a két éve gyakorlatilag csak perceket kapó Ezquerróval. Gudjohnsen különösen reménytelen esetnek tűnik, néhány hónap alatt bebizonyosodott, hogy játékstílusa totálisan alkalmatlan a spanyol bajnokságban. Ez a felállás nem sok jót ígér a Werder Bremen elleni sorsdöntő BL-csoportmeccsre, amelyet a csapatnak muszáj megnyernie de most koncentráljunk csak a bajnokságra.

Barcelonai szempontból még a sérüléseknél is aggasztóbb, hogy amíg volt Messi, sőt, tulajdonképpen még Etooval a pályán sem működött a csapat. A tavaly bombabiztos, idén Zambrottával és Thurammal elvileg tovább erősített védelem elkezdett hülye gólokat kapni, elsősorban a két középső védő, Márquez és Puyol bénázásaiból kifolyólag. Különösen az utóbbi hanyatlása kétségbeejtő, hiszen éveken át gyakorlatilag nem hibázott, önfeláldozó vetődései és különleges képessége a pálya felszántására az egész csapatot vitték előre.

Mindennek a tetejébe pedig Ronaldinho a szezonban eddig egy, egyetlen darab sikeres cselt mutatott be, a Chelsea elleni visszavágó második gólja előtt, amikor a büdös gyilkos Boulahrouzt alázta meg. Ezen kívül nulla, komplett meccseken nem csinált semmit, konkrét labdakezelési problémái voltak, és hiába vezeti a spanyol góllövőlistát tíz góllal, hiába a Villareal elleni parádés ollózás, még árnyéka sem tudott lenni tavalyi önmagának. Az egyetlen vigasz, hogy mintha az utolsó meccseken érzékelhető lenne valami javulás – Rijkaard külön erőnléti edzéseket rendelt neki -, hosszú labdái már egész jók, és hónapok után végre ismét sikerült szabadrúgásból is gólt szereznie. A Barcelona nagy szerencséje, hogy náluk focizik a bajnokság eddig legjobb formát mutató játékosa, Andrés Iniesta. Alig múlt húsz, Xavit már kiszorította a kezdőből, istenként osztogat és még gólt is megtanult rúgni.

Ahogy azt megjósoltuk, pedig a lelkünk mélyén még nekünk is voltak kétségeink, a Sevillának ma helye van Európa négy-öt legjobb csapata közt. A tavalyi UEFA-sikernek köszönhetően egyrészt felszabadultan játszhatnak, másrészt a játékosok érezhetően harapnak, és most már láthatóan elhiszik, hogy van keresnivalójuk a nagycsapatok ellen is, és reális esélyük lehet a bajnokság megnyerésére. A három fiatal, a brazil jobbhátvéd Alves, a középen játszó Jesús Navas és az idei év felfedezettje, a csatár Kepa együtt frissebb, mint bárki a spanyol bajnokságban, Fredi Kanouté pedig Anglia után ismét magára talált, kilenc góllal ő áll a góllövőlista második helyén. A végső győzelem persze még messze van, de a BL-szereplést érő első négy hely egyikét már most oda lehet nekik ítélni, és ha 2007 elején még mindig ott vannak a nagyok közt, akkor tényleg minden lehetséges.

Most pedig elérkeztünk a legszórakoztatóbb részhez, a Real Madrid gyalázásához. Jó hír, hogy hiába egyértelmű a javuló tendencia az előző évek tragikomikus szerepléséhez képest, bőven van még min röhögni. Legelőször is természetesen Ronaldón, aki április óta egyetlen egy gólt szerzett, egy tét nélküli kupameccsen, amelyen sikeresen le is sérült újabb egy hónapra. A dagadék alig játszik, az, hogy formán kívül van, az egyáltalán nem hír, az viszont már sokkal inkább, hogy a klubnál egyre többen meg vannak győződve arról, hogy direkt nem is akar focizni. Különösen furcsa volt az a rejtélyes nyaksérülése, amire hivatkozva egyszer nem vállalta a játékot, és ami az általános vélekedés szerint szánalmasan hazugabb kifogás volt, mint amit nyolc éves iskolakerülők szoktak kitalálni. A hasonlóan negatív hozzáállású, még az öltözőben is közutálatnak örvendő Roberto Carlos viszont mintha összeszedte volna magát, cserébe kap is szerződést még legalább egy évre. Új fejlemény, hogy Ronaldo mellett Beckham is csatlakozott a sértődött futballisták jól kereső, ám méltán közutálatnak örvendő csoportjához. Általános a vélekedés, hogy a most már csak húsz-harminc perceket kapó angol januárban lelép Spanyolországból az egész hülye pereputtyával együtt. Reyes jobb, fiatalabb és nem is szellemi fogyatékos. A tavaly vett Cassano meg összeveszett Capellóval, egy ideig nem is edzhetett a csapattal, januárban megy vissza Romába vagy ahol hajlandóak érte pénzt adni.

A Madrid javulását nyugodtan lehet Capello számlájára írni, a baj csak az, hogy ez a javulás meglehetősen relatív. Ahogy azt – és megint! - megjósoltuk, az előző évekhez képest legalább teljesen hülyét ritkán csinál magából a csapat, cserébe viszont pont olyan unalmas nézni, mint a hülye szemüvegkeretes digó összes eddigi csapatát. Guti végre kap elég lehetőséget, és megdöbbentő módon fél évtized után mintha Raúl is magára talált volna, a következetesen mindig két romboló, védekező középpályással, Diarrával és Emersonnal felálló Madrid viszont borzasztóan sivár. Mindennek a tetejébe pedig a Pérez elnök által forszírozott galaktikus-korszak (minden idők legszörnyűbb fociközeli szókapcsolata) ugyan véget ért, ám az új főnök, Calderón is elkezdte az idiotizmus aggasztó jeleit prezentálni. Már vett egy noname fiatal brazilt, hamarosan jöhet mellé még két argentin, hogy tovább gazdagítsa az Európába túl korán, túl nagy csapatba áthozott, így szükségszerűen évekre eltűnő latin-amerikai focisták hosszú sorát, lásd még Saviola, Riquelme, ésatöbbi.

Az utóbbi években magát harmadik nagynak felküzdő Valencia idén a jelek szerint lefelé zuhan. Egyrészt pechük van a sérülésekkel, másrészt pedig megkerülhetetlen a szomorú tény, hogy ezzel a kerettel még a BL-helyekért is kapaszkodni kell majd. Elöl Villa és Morientes egymásra találtak, mögöttük viszont lyukas a hátország. Ha most kéne fogadni, mi a negyedik BL-helyet inkább a nagyon jól kezdő Zaragozának adnánk. A gyakorlatilag csak dél-amerikaiakra építő csapat kemény és ügyes, hátul Milito és Diogo, középen D'Alessandro és Aimar, elől pedig a másik Milito és Ewerthon lényegesen jobb blokkot alkotnak, mint a Valencia. A Sevilla mellett talán ők vannak a legjobb formában, hiába kaptak ki a Barcelonától.

Különös az Atlético de Madrid eddigi szereplése. A csapat, amelyik a végén mindig hősiesen elbukik mindjárt a szezon elején két kulcsembert vesztett el hosszú hónapokra: Maxi Rodriguezt és a bolgár Petrovot. Néhány meccses gödör után azonban elkezdtek felfelé kapaszkodni, és az utóbbi hetekben már jöttek is az eredmények, amelyeknek köszönhetően a csapat az egyik UEFA-hely jogos várományosa, ha pedig elől beüt a ménkű, akár a BL is meglehet. De persze nem lesz, mert majd valami előre nem jelezhető katasztrófa megint elsodorja Torrente kedvenc csapatát.

A meglepetéscsapat címért jelenleg még a Recreativo és a Getafe versenyez. Az előbbinek azonban nem jósolunk nagy jövőt, sok kiscsapatot láttunk mi már ahhoz friss feljutottként parádésan indítani a szezont majd a végén a kiesés ellen küzdeni kézzel-lábbal. A Getafe viszont már érdekesebb eset, elsősorban Bernd Schuster miatt. A bolond német az utóbbi években bizonyította, hogy kiváló edző, aki hamarosan esélyt fog kapni valamelyik nagy kispadján is (valószínűleg a Real Madridén). Idén azonban még Madrid lerohadt külvárosának csapatát tartja össze, amelyben nincsenek kiemelkedő játékosok viszont kellemetlen, kemény és nehezen megverhető bagázs.

Nagyot bukott viszont a tavaly majdnem BL-döntőt játszó Villareal. A sérülések velük csesztek ki a legjobban, de Riquelméék ettől függetlenül is reménytelennek tűnnek. Ami tavaly még, argentin ravaszságnak tűnt, az idén már szimplán ötlettelenség. Lényegesen kisebb meglepetés a Betis mélyrepülése, hiszen azt nem csak mi jósoltuk meg, hanem szinte mindenki. Örök érvényű futball-bölcsesség, hogy ha a stadion a klub pszichopata tulajdonosáról van elnevezve, annak szükségszerűen szopás lesz a vége. Csak azért maradhatnak bent, mert idén a spanyol első osztályban van néhány még náluk is reménytelenebb eset.