1995-2006, 11. évf. #051 
"A lényeg, hogy finom ízeket érezhessünk,
és aztán örömmel ehessünk együtt azokkal,
akiket szeretünk."

Stahl Judit  

gyomros
Haxen Király

Hank Black - A budapesti éttermi színtér fejlődésének jelenlegi fázisában a homoszexualizáció legmélyebb bugyraiban jár. A dolog egyfelől érthető, hiszen a nemzet, melynek nagyszülei Kleopátra szamárteje helyett még disznózsírban fürödtek, logikusan keres új utakat a ruccolán és a szárított paradicsomon át. Ettől azonban még egyrészt nehéz örülni a dolognak, másrészt azt is érdemes tudni, hogy a művelt nyugat már nem ilyen szemérmes és egészség-idiotid, Londonban például van olyan étterem, amely direkt komplett disznókat dolgoz fel, hogy nagyobb társaságok az egészet egyben megzabálják.

A Tom George-ok, Mannák és Leroyok szégyellnivalóan bebetonozott uralmával a zsírra vágyó ember kiszorult a külvárosokba. A hagyományos magyar kalória-holokausztot „jobb” éttermek étlapján legfeljebb a töpörtyű képviseli, esetleg télen valami kiherélt disznótoros. Normális véres hurkát én ebben a városban a lehető legritkábban találok (az eleve egy hülye legenda, hogy csak be kell menni az első henteshez, hiszen a legtöbb hentes is vackot ad), és bár a pacalért, a fejhúsért és a körömpörköltért nem rajongok, elkeserít, hogy a budapesti éttermeknek és látogatóiknak igényük sincs ilyesmire. Pedig a kínaiak például simán zabálják a pacalt, a csirkelábat és a disznófület az éttermeikben is.

A Király utcai Haxen Király (ahogy az angol mondja: doh!) magányos sziget az éttermi homo- és metroszexualizáció világoskék Lacoste-pólóinges tengerében. Vannak helyek, amiket a jóisten is céges focicsapatok kollektív berúgására teremtett, a Haxen pedig iskolapéldája a műfajnak. Budapest összes bajor-germán-osztrák sörözője rájátszik erre a milliőre, mintha a tulajdonosok direkt élveznék, ha osztályvezetők náluk tárgyalják ki egymás nőnemű beosztottainak kúrhatósági együtthatóját. A klasszikus osztrák síhütték fadeszkás, ál-otthonos dizájnja is elég jól lett reprodukálva, egyszer kedvem lenne elcsattogni a vécéig síbakancsban, kezemben síszemüveggel, kesztyűvel és sapkával. A folyamatos hülye sramlizene pedig már néhány perc után is annyira hatásos, hogy Kertész Imre legyen a talpán, aki ne kezdené karlendítéssel magához inteni a pincért és az oberstürmbahnführer kedvencét rendelni az étlapról.

A német konyhaművészet általában a francia hadsereggel áll egy szinten a rajtuk köszörült viccek versenyében, pedig dehogy. Ahogy az utóbbin Napóleon röhögne, addig az előbbin a csülök meg az egymillió típusú kolbász. Fontos leszögezni, hogy a Haxen nem sváb étterem, tehát nem kezelendő egy halmazban a Solymáron és Pilisvörösváron meglehetősen vegyes sikerrel sváb házikoszttal próbálkozó intézményekkel. Itt birodalmi német konyhában indulnak, nem a rothadó monarchia elszlávosodott, árjának is alig nevezhető fogásaival. Ennek megfelelően a Haxen igyekszik is a Vaterland lehető legtöbb kulinarischer feinschmackját felvonultatni, sok dologba lehet itt belekötni (lásd mindjárt-mindjárt-mindjárt!), az étlap azonban kiterjedt, mint a lebensraum 1941-ben.

Mivel a célközönség az esténként csapatostul beeső férfiak félrészeg hordáiból (és néhány hátvégén itt ebédelő családból) áll, a konyha a legjobban a jellemzően félrészeg férfiak által fogyasztott fogásokat tudja előállítani. Csülökben például erősek, van főtt, füstölt és rakott egyaránt, természetesen kimérve, hogy ha valaki úgy érzi, és a pályán nyújtott silány teljesítményét nyolcvan deka disznó elfogyasztásával akarja kompenzálni, itt simán megtehesse. Szerencsére a zsírt ott hagyják a húson, a faszenes technika pedig kellően omlós, kellően ízes végeredményt nyújt.

A csülökhöz hasonlóan megbízható minőséget hoznak azok a kis fehér, ujjnyi kolbászkák, amelyek szemben a magyar disznóipari megoldásokkal soha nem csípnek, köménymagos-fűszeres ízüknek viszont nincs okuk szégyenkezésre a legkomolyabb itthoni versenyzők előtt sem. Sauerkraut van hozzá, meg - és most elérkezünk a Haxen számos hibáihoz - mustár és torma. Ha nekem olyan éttermem lenne, ahol jellemzően mustárt és tormát kívánó ételeket szolgálnak fel, egészen biztosan legalább tízet tartanék mindkettőből, hogy választhasson a kedves vendég a kedves szája íze szerint. Vagy legalább egy jót, házilag készítettet, és ha már úgyis férfiakat szolgálok ki, akkor kurva csípőset. Torma- és mustárügyben én nagyon kényes vagyok, és amit a Haxenben adnak az bizony a legátlagosabb, legkommerszebb verzió, nagy tételben vehetik a Tescóban mindkettőt. Péksüteményileg hasonlóan reménytelenül semmilyenek, pedig kolbász- és csülök-zabáláshoz jellemzően arra is szükség van.

A Haxen egész egyszerűen kevés étteremnek. A tulaj helyében én inkább a csülkömmel és a kolbászommal megcsinálnám valahol Budapest legjobb büféjét, úgy menne a bolt, hogy rövid időn belül beindíthatná a franchise-t is. Itt a Király utcában ugyanis ezen a néhány ételen és még egy-két variációjukon kívül minden nagyon gyenge az ízetlen levesektől a város legrosszabb császármorzsájáig. Konkrétan nem is morzsa, hanem valami derelye-szerűség, ráadásul abból is a mirelit-verzió. Az egész éttermen ül egyfajta igénytelenség, ami nem csak megcsúfolása Hitler fantasztikus autópályáinak, hanem gyakorlatilag alkalmatlanná teszi a Haxent mindenre azon az évi két-három alkalmon kívül, amikor az emberre rátör a megfékezhetetlen csülök-vágy.

Haxen Király
VI. Király utca 100.
351-67-93

A Matula Magazinban megjelenő étteremkritikák tárgyául szolgáló ételeket a szerző a saját, esetleg a közvetlen környezete pénzével kifizeti, nem pedig a kiadó állja a cehhet. A minősített vendéglátóipari egységet legalább háromszor keressük fel. Meggyőződésünk, hogy e két tényező együttállása jobb, szebb és valósabb kritikák megszületéséhez járul hozzá.










Matula Magazin © Minden jog fenntartva. 1995-2006 | Megjelenik, amikor megjelenik, kábé kéthetente. | Médiaajánlat | Impresszum