Nem áll jól a szénánk, legalábbis a most harmincas-negyvenes éveit taposó brit popgeneráció krémje szerint nem. Damon Albarn egy negatív utópiával rukkolt elő a tavalyi Gorillaz lemezen, Thom Yorke rámálmai már egy évtizede velünk vannak, de egyikük pesszimizmusa sem olyan metszően éles, mint Jarvisé, aki a Pulp feloszlása után fél évtizeddel készítette el első szólólemezét (és volt ugye egy kis közjáték is, Relaxed Muscle néven). A manapság jókora SZTK szemüvegben nyomuló énekes már elmúlt 30, amikor utolérte a siker, leginkább a Different Class kapcsán, mely után viszont érezhetően lelassította mind a zenéjét, mind pedig a munkatempóját. Most pedig már végképp úgy érezheti, nem neki való a 21. századi rocksztár szerepe, ezért szinte minden olyan elemet száműzött a zenéjéből, amely egy kicsit is modernné tehetné azt.

A poptörténet egyik legvalószínűtlenebb epizódja, hogy egy ilyen lehetetlen geekből sztár lehetett, és ez leginkább talán pont ennek tudható be, hogy előszeretettel játszik rá erre, a Pulp legsikeresebb korszaka szinte csak arról szól, hogy „lám, micsoda nyomoronc vagyok, de mégis megdugom a feleséged”, és feltűnően sokan vannak, akik szeretnének az ő helyében lenni. Persze nemcsak a személyes bosszúvágy hajtotta Jarvót, hanem az is, hogy végre egész Nagy-Britanniáról elmondhatja a véleményét, ráadásul az kíváncsi is a véleményére. Eleve a legnagyobb sláger, a Common People is tökéletes és könyörtelen társadalomkritika volt, most pedig hiába tűnik úgy, hogy révbe ért (Párizsban lakik a csajával és a gyerekével), keserűbb, mint valaha.

Már a tavalyi Live 8 apropóján írt beharangozó szám, a lemezen csak rejtett track-ként hallható Running The World megmutatta, hogy mire számíthatunk, és nem is nagyon kell csalatkoznunk. A Jarvis zeneileg majdhogynem kortalan lemez, Phil Spector éppen úgy kikukucskál mögüle, mint Scott Walker vagy David Bowie. De nem a This Is Hardcore-ra kell gondolni, hiszen a hangulat jóval kevésbé borongósabb, nincs az a filmzenés fíling sem, és szerencsére a tízperces mini-oratóriumok is hiányoznak. Jarvis elegáns és vonzó csomagolásba rejtette a szövegeit, melyekben viszont már nem kegyelmez. Mert ellenben mondjuk az új lemezén hasonlóan szerves és időtlen hangzást megcélzó Morrisseyvel itt alig beszél saját magáról, hiszen nem is vele van a baj, hanem a világgal.

Azzal a világgal, ahol kövér kamaszok gyilkolják meg az embert a mobiljáért (Fat Children), vagy amely a Római Birodalom sorsára jut (From A To I), és rövidesen gyilkos viharok pusztítják el (Heavy Weather). De ha még az apokalipszist meg is ússzuk, az életünk akkor is egy kalap szar, és egyedül a zárószámban csillan fel valami remény (Quantum Theory). Mindez igen riasztóan hathat, pedig ha figyelmen kívül hagyjuk a szövegeket, kellemes és helyenként kimondottan szép zenét hallhatunk, melyben igen nagy szerepe van a gitáros Richard Hawley-nak, akinek a tavalyi szólóalbuma fokozottan idézte azt a nosztalgikus doo-wop/korai rock’n’roll hangzást, ami a Jarvis-t is jellemzi. Nem egy slágeres lemez, de pár hallgatás után szép lassan összeáll a kép, a legjobb számok (Fat Children, Tonite, Black Magic) pedig már elsőre is zsírmaszekok. Hibátlannak ugyan nem hibátlan, de közel-távol nincs a korosztályában senki, akinek ilyen jól állna a saját szerepe.

8,5 – Inkei

Joanna Newsom: Ys

Hát ha van lemez, amiről nehéz írni, akkor ez az. Nagyon sokáig úgy voltam vele, csak annyit tudok róla összeszedni, hogy kétféle hallgató van: akit idegesít Joanna Newsom hangja, és akit nem. Mert első hallgatásra a zene tényleg szép, sőt, kimondottan kellemes – lenne, ha nem nyöszörögne a háttérben egy valószínűtlen, Kate Bush-Björk-Lisa Simpson keverékéből összeálló lányhang. Így viszont még akkor is fárasztó, ha megszoktuk Joannát.

Ha az a jó lemez ismertetője, hogy nem hasonlít semmi másra, akkor a Ys valóban egyedülálló remekmű: hátborzongató énekhang és hárfa, nagyzenekari kísérettel és öntörvényű melódiákkal. A lemezen öt szám hallható, ebből a legrövidebb is 7 perces, olyan pedig, hogy refrén, egyikben sincs, se más kapaszkodó, így jobb híján egyes véletlenül ismétlődő részek maradhatnak meg a lemez meghallgatása után. A számoknak közük nincs a hagyományos popdalokhoz, hanem akadálytalanul hömpölygő zenekari darabok, melyeket éppen annyira lehet megjegyezni, mint – most puskázni fogok – egy Rahmanyinov-zongoraetűdöt, vagyis semennyire.

És mégis, momentán úgy tűnik, hogy ez 2006 legjobban fogadott lemeze. Már a várakozás is óriási volt, hiszen a San Franciscói hárfás lány két évvel ezelőtti bemutatkozása (The Milk-Eyed Mender) után egyből a Devendra Banhart nyomában felvirágzó freak-folk mozgalom legnagyobb reménysége lett, és a második lemezével még magasabbra tette a lécet, az amerikai rock három kiemelkedő alakját hívta segítségül. Először felvette a dalokat hárfakísérettel, Steve Albini asszisztálásával, majd elküldte az anyagot a Brian Wilson mellett elhíresült Van Dyke Parksnak, hogy ugyan kanyarítson már köré egy jó nagyzenekari kíséretet, végül az egykor Sonic Youth-tag Jim O’Rourke keverte meg az egészet. Ez a három név már önmagában garancia a sikerre, és valóban meg is tették a magukét. Különösen Van Dyke Parks hangszerelése ragadja meg a figyelmet, ez abból is lemérhető, hogy az egyedüli nélküle készült szám, a Sawdust & Diamonds a legunalmasabb a lemezen.

A többi viszont rendkívül dús zenei körítést kapott, vonósok, fúvósok burkolják be úgy Newsom énekét, hogy néha a hárfa pengetése egyenesen funkciótlannak tűnik. A túlzás nélkül csodaszép kíséreten kívül maga Joanna is megtesz mindent, hogy egyfajta középkori csavart kapjon az egész lemez, és ez tényleg jól is áll neki. Mivel mindegyik szám többszörösen is összetett, nehéz bármelyiket kiemelni, inkább szakaszok vannak, amik feltűnően jók, így az Only Skin utolsó 6-7 perce, és a Monkey & Bear madrigálos indítása. Vagyis, ha nem mondtam volna idáig, tényleg jó és egyedülálló a lemez a maga nemében.

A probléma csak az, hogy annyira igényli a figyelmet, hogy nekem legalábbis komoly elhatározás kell a meghallgatásához. Hasonlóan komplex és többrétegű lemezek, például Kate Bush tavalyi albuma, vagy valamelyik újabb Lambchop, sőt, maga a SMiLE is csak rendkívül ritkán kerülnek a lejátszóba, és ez lesz a sorsa a Ys-nak is. De nincs kizárva, hogy ha egyszer elvonulok valahová a finn tóvidékre vagy a sűrű és pogány litván erdők mélyére egy jó minőségű hi-fivel, akkor ezt a lemezt viszem majd magammal.

8,2 – Inkei

Lady Sovereign: Public Warning

Először egy birminghami fehér gyerek jött, utána egy kelet-londoni ugatós fekete, harmadiknak egy barna tamil csaj, most pedig egy lakótelepi fehér egérlány. A Streets-Dizzee Rascal-M.I.A.-Lady Sovereign kvartettből messze a legutóbbi áll legközelebb ahhoz, amit a tengerentúlon hiphopnak hívnak, és ennek megfelelően őelőtte áll a legnagyobb karrier. Mike Skinner túl brit és nem biztos, hogy túlteszi magát a sikeren, Dizzee túl ijesztő, M.I.A. a St. Martins-os hátterével túl kúl, nem véletlen, hogy nem is őket szerződtette az immár Jay-Z által vezérelt Def Jam, hanem ezt a lakótelepi taknyost. Számomra felfoghatatlan módon, de az amerikai MTV tényleg játssza ezt a kis vakarcsot, bár hogy a TRL idióta tinédzser nézőinek mi jön le a londoni helyzetből, arról elképzelésem nincs.

Sov nem is annyira a szövegei miatt összetéveszthetetlenül brit, hanem elsősorban a lemezbe sűrített zenei hatások miatt. A grime-ra ne vesztegessünk sok szót, az a legevidensebb, és egyébként is, amennyire az Budapestről látszik, ma Nagy-Britannia lakótelepei egyetlen hatalmas grime-szövetséggé forrtak mára össze. Sokkal érdekesebb a My England skás lüktetése és különösen a lemez legélvezhetőbb száma, a lükén pattogós, kicsit gabba, kicsit happy hardcore Public Warning. Hiába írtam egy bekezdéssel ezelőtt, hogy Lady Sovereign áll relatíve a legközelebb a hiphophoz, ezen a bemutatkozó albumon így is csak két szám felel meg a műfaj kliséinek. A kiváló Gatheration, amelyik az amerikai party jameket Kelet-Londonba ülteti át, barbecue helyett lepukkant házibulival, és a Tango, ami a narancssárgára sütött hülye picsák fikázásával jobban dissel mint Lil' Kim vagy Foxy Brown.

Louise Amanda Harman ugyanis egészen kiváló szövegíró. Az ember először hajlamos elcsodálkozni azon, hogy valaki, aki 16 évesen otthagyta az iskolát, és nyilván otthon sem az angol líra klasszikusait szívta magába, hogy a fenében tud ilyen szellemesen és viccesen játszani a szavakkal és a rímekkel, pedig nem kell ezen annyit gondolkodni: zseni és kész. Furcsa módon a fiúkról alig szól néhány sor, viszont meglepően sok a társadalomkritika a rendőri túlkapásoktól a Hoodieig, ami nyíltan ünnepli a kapucnis pulcsit, a ruhadarabot, amelyet Anglia egyes városaiban konkrétan betiltanának, annyira összefonódott a bűnöző tinédzserek identitásával.

A Public Warning legnagyobb hibája a klasszikus, első lemezeken elkövetett hiba. Sov annyit akar mondani és olyan intenzitással, hogy az helyenként már túl tömény. Így bizony az egészet végighallgatni embert próbáló feladat, és nehéz is minden egyes számra odafigyelni. Különösen azért, mert a legjobbak már hónapok óta ismertek voltak, az újak pedig valahogy csak töltelékként hatnak. Higgadj le egy kicsit, édes lányom, hidd el, jót fog a zenédnek tenni.

6,9 - Bede

The Long Blondes: Someone to Drive You Home

A popzene csalódásokkal és be nem váltott ígéretekkel teli világában ünnepnap, amikor valaki tényleg bizonyít. A Long Blondes első demói két éve kezdtek el keringeni a diszkókban és a Soulseeken, a bemutatkozó nagylemezre pedig azóta várt fél Anglia. Az együttesnek volt oka a hosszas csiszolgatásra, hiszen a feladat nem volt kicsi: olyan lemezt készíteni, amely nem csak egy szűk kört győz meg arról, hogy van élet a poszt-Libertines Britanniában, túl a Kaiser Chiefs, meg az Arctic Monkeys ordibálásán, hanem a széles néprétegek számára is érthető. Vissza kellett hozni mindent, az iróniát, a humort, a játékosságot, a teatralitást, az erotikát, a glamourt és azt a szerethetőséget, ami gyakorlatilag a Pulp és kisebb mértékben a Franz Ferdinand feltűnése óta hiányzik a brit popzenéből. A Long Blondes pedig viszonylag simán megoldotta a feladatot, és ha ezzel az albummal még nem is váltják meg a világot, a kezdőrúgás szinte hibátlan lett.

Az előző felsorolásból a Long Blondes teatralitásban a legjobb. A jó popzenében kell lennie színháznak, és a Long Blondesnál nehéz is lenne messzebb lenni a brit indie színtér négy-srác-a-színpadon mentalitásától. Nem csak azért, mert Kate Jackson énekesnő úgy öltözködik, mint egy titkárnő 1958-ból, hanem mert a zenéjüknek elmaradhatatlan kelléke a dráma, a helyenként fojtva suttogott, helyenként sikoltozott szövegek, a hirtelen tempóváltások. Ettől persze az egész kicsit előre eltervezettnek és számítónak hat, de ez csak a felszín. Akárcsak mondjuk a B-52’s, a Long Blondes is valójában egy zseniális koncepcióra felhúzott, lazán kapcsolódó, remek ötletek halmaza. Mint egy jó musical.

Az első demók és kislemezek, és ez a nagylemez között eltelt viszonylag hosszú időből kifolyólag aki akarta – márpedig aki figyelt, az akarta -, bőven megismerkedhetett egy lemeznyi Long Blondes-számmal. Ezért furcsa is hallani most az albumot, hiszen a már ismert számok mind újra fel lettek véve, és ha nem is radikálisan, de át is lettek alakítva. Volt, amelyiken lassítottak (Separated by Motorways), volt, amin gyorsítottak (az együttest befuttató Giddy Stratospheres), és ennek eredményeként sikerült egy olyan egységes lemezt létrehozni, hogy az szinte elképzelhetetlen volt az első, egymástól szinte mindenben eltérő számok ismeretében. Megértem, ha ezt valaki a kezdeti, csodálatosan burjánzó ötletek kommersz megnyirbálásának tekinti, nekem mégis inkább logikus lépésnek tűnik, ami egyrészt élvezhetőbb, másrészt pedig az együttes előtörténetével tisztában nem lévő hallgató számára is felfogható lemezt eredményezett.

A karriert végigkövetve nem is annyira a lemezre felkerült számokkal van bajom, mint az innét kifelejtettekkel. Eleve furcsa egy bemutatkozó album legelejére két közepes számot (elsősorban a Long Blondes-hoz mérve kifejezetten bugyuta Once and Never Againt) rakni, és hogy a csodálatos Fulwood Babylon miért maradt le, azt fel nem tudom fogni. A panasz azonban összesen ennyi, a többi dallal, a régiekkel és az újakkal egyaránt, már semmi baj nincs. Az utóbbiak közül a Heaven Help the New Girl a leginkább figyelemré méltó, ez a Long Blondes első lassú száma, amelyikben az együttes és főleg énekesnője egészen új arcát, a tinédzserévek felett kesergő Jarvis Cocker női verzióját mutatja be. Kate Jacksonban egyébként is sokkal több van szimpla divatikonnál, azt a fajta cicázást hozza vissza a popba, amire Debbie Harry óta sajnos egyre kevesebb példa van ebben az olcsó lotyókkal és ügyetlen fiúkkal teli szakmában.

Bemutatkozó albumnak nagyon-nagyon erős, 2006 egyik legjobb lemeze, a korszellemet tökéletesen kapja el, és bízom benne, hogy még erre is rá tudnak majd egyszer tenni egy lapáttal.

8,9 - Bede