Kár kár kár káááááááááár kááááááááár. Becknek vége. Vééége. V-É-G-E. Oda a csodagyerek, a Nagy Fehér Reménység, a zenebohóc. Feldobta a bakancsot. Alulról szagolja az ibolyát. Ez egy exzseni!

Évtizedes távlatból tulajdonképpen már csak az a kérdés, hogy hol kezdődött a csúszás? 2005-ben, amikor kijött a teljesen ötlettelen Guero? Valamikor előtte, amikor elragadta a szcientológia? A 2002-es koravén Sea Change-kor? 1998-ban, amikor először adott ki igazán komoly lemezt, a Mutationst? Két évvel korábban, amikor az Odelay-jel megpróbált túl nagy falatot bekapni? '94-ben, amikor először adott ki rendes nagylemezt, örökre hátrahagyva azokat a varázslatos, superlo-fi demókat? Ennyi túlzás után én a két garasom a Sea Change-nél tenném le. Az 1999-es űrbuli Midnite Vultures még biztosan teljesen rendben volt, utána viszont valami határozottan eltört. Beck elmúlt harminc, szakított a csajával, a szcientológiáról pedig ne is beszéljünk.

Ez a 36 évesen kiadott kilencedik lemez csak egy újabb szög a koporsóban, és ezt egykori fanatikus Beck-rajongóként különösen fájdalmas leírni. Beckben sokáig ott volt az ígéret, hogy korszakosan nagy zenész lesz, generációjának legnagyobbja, aki ugyan néha bizony hibázik, de csak hogy utána még nagyobbat tudjon dobni. Sok évnyi és több lemeznyi eljelentéktelenődés után sajnos egyre valószínűbb, hogy Beck végleg elveszett.

Talán az a legfrusztrálóbb a The Informationben, hogy a csávó most meg sem próbált újítani. Az embertől, aki egykor hiphopot váltogatott Hank Williams-szel, ez borzasztó. Ez a lemez a tavalyi Guero viszonylag konzekvens folytatása, ugyanazokkal a visszafogott popizmusokkal, ugyanazzal a diszkrét latinos behatással. A legjobb számok mellesleg itt az utóbbiból születtek, Beck vonzódása a mexikói mariachihoz és a brazil ritmusokhoz régi ügy, a Nausea a maga egyenesen szambás betétével pedig simán a lemez legjobb száma.

Az összkép azonban szomorú, és nem azért, mert az egymásba folyó, jellegtelen daloktól a hallgató szomorú lesz, hanem mert konkrétan az egyes számok is szomorúak. A helyenként kicsit motyogós előadásmód csak ráerősít erre, de mintha Beck ráunt volna az életre, és hiába képes a robotpilótára kapcsolt tehetségével még egy rakás lemezen átevickélni, ezek az évek múlásával egyre semmilyenebbek lesznek. A sors csodálatos iróniája lenne, ha a Loserrel kezdett karriert lúzerként végezné. Én mégis jobban szeretném, ha a fiatalságát összegző Odelay után egy évtizeddel csinálna egy hasonlóan kimagasló érett lemezt is.

4,8 - Bede

Charlotte Gainsbourg: 5.55

Nem tudom, hányan emlékeznek még a Black Box Recorderre, az Auteurs-szel híressé vált Luke Haines ironikus side-projectjére, de az 5.55 felvételét irányító kis szupergrupp biztosan köztük van. Nemcsak a Charlotte Gainsbourg és Sarah Nixey énekhangja közötti hasonlóság miatt valószínű, de maga a koncepció is ugyanaz: filmzenét idéző alapok, álomszerű és suttogó női énekhang, szubverzíven ütős szövegek. Utóbbiakért most Jarvis Cocker és Neil Hannon (Divine Comedy), míg a zenéért az Air tagjai felelnek, Nigel Godrich segítségével, de még a vonósokat is Beck apja, David Campbell dirigálta.

Amit Charlotte Gainsbourg hozzátesz, az az éteri énekhang és a papa, Serge öröksége. Utóbbi leginkább a hangszerelésben érezhető, a kislemezdal The Songs That We Sing vonósai például egy az egyben idézik a Bonnie & Clyde-ot. A sok közreműködő és a számszerű angolszász túlsúly ellenére az 5.55 úgy hangzik, mint egy szerves, egységes francia poplemez. Ez főleg azért remek hír, mert az Air legutolsó lemeze alapján simán lehetett volna valami közepes downtempo bénáskodás, ezzel szemben a zenei kíséret hagyományosabb és időtlenebb nem is lehetne, néha becsúszik egy kis visszafogott elektronika, de az sem az a kávéházi háttérzenét idéző lötyögés, inkább a Moon Safari analóg szintetizátoraira kell gondolni. Persze még így is átcsúszhatna a lemez a Thievery Corporation térfelére, de ettől az elsőrangú dalszerzés és Charlotte üdítően képzetlen hangja megóvja (annyira, de annyira jó, hogy kimentek a divatból a dzsesszkonziból előbújt gyémánttorkú csalogányok, hogy ezzel még mindig nem bírok betelni).

Serge Gainsbourg és Jane Birkin szerelemgyerekének első felnőtt lemeze nem valószínű, hogy a siker ellenére egy hosszú énekesnői pályafutás kezdete lenne, legalábbis remélhetőleg ő is érzi, ez pont így elegáns, még egy bőr már nem jönne le erről a koncepcióról. Van egy melankolikus, szép lemezünk az őszre, mellyel szemben az egyedüli érv az lehet, hogy kicsit egysíkú, de még így is az egyik leggyakrabban hallgatott lemez nálam az idei eresztésből.

8,3 - Inkei

The Fratellis: Costello Music

Egy-két éve még a tipikus feltörekvő angolszász zenekar Strokes, New Order vagy esetleg Gang Of Four akart lenni. Most a helyzet annyival rosszabb, hogy már a U2 vagy Bruce Springsteen a cél, vagy ha eggyel lejjebb teszik a lécet, akkor a Libertines. Utóbbi így pár év távlatából már egyáltalán nem volt annyira korszakos fontosságú együttes, egyszerűen abban állt a jelentőségük, hogy évek óta elsőként mertek visszanyúlni a klasszikus brit elődökhöz, mint a Jam vagy a Kinks. Oké, nem azt mondom, hogy a Libertines rossz zenekar lett volna, de azért az mégiscsak túlzás, hogy Londontól Sheffieldig az új gitárzenekarok nyolcvan százaléka Carl Baratot és Pete Dohertyt nyúlja.

A Libertines volt a fő ösztönző erő a Glasgow-i Fratellis esetében is, akik azonban szerencsére elég tehetségesek ahhoz, hogy ezt jól palástolják. A skót trió az idei év egyik legsikeresebb új gitárzenekara az Egyesült Királyságban (persze az ilyen kijelentésekkel csínján kell bánni az Arctic Monkeys évében), és esetükben még érthető is a felhajtás. A Fratellis ugyanis slágereket ír, amolyan első hallásra megjegyezhető, tömegben üvölthető, nem túl bonyolult dalokat, amit az ember úgysem felejt el, ha közben hat korsó Carling lötyög a hasában. Továbbá megvan az az előnyük, hogy a tagok nem arrogáns parasztok (lásd Kasabian), és nem is posztpunk-jelmezbe bújt stadionrock-szörnyetegek (Razorlight, Kooks), hanem legalább hűek maradnak a megszokott nyerő brit rock-keverékhez: jópofa, mint a Kinks, tempós, mint a Clash, és nosztalgikus, mint… izé, a Libertines. Ami némiképp újdonság, az a glam rock örömteli visszatérése: a nagy sláger Chelsea Dagger például tiszta Sweet, de hallható sokszor a T. Rex vagy a Slade is.

Tulajdonképpen ezzel végére is értünk, mert túl sok eredetit valóban nem vonultatnak fel, viszont egyáltalán nem ügyetlenek: most például hirtelen egyetlen olyan jó Libertines-slágert sem tudnék mondani, mint a Creepin Up The Backstairs, az utódzenekarokat (Dirty Pretty Things, Babyshambles) pedig nem csak a kislemezek frontján verik, hanem a saját pályájukon is, és az Ordinary Boys-féle singalong prolizenekarok is elbújhatnak a Fratellis kórusai elől. Nyilván nem véletlenül vitték őket alig egy évvel a megalakulásuk után Los Angelesbe stúdióba, de a kiadónak minden jel szerint visszajön a befektetett pénze, és engem se zavar, ha valaki végre jó slágereket ír. Mindenki jól jár tehát, de arra azért ne vegyen mérget senki, hogy egy év múlva nem lesz tele az e-Bay két fontért árult Fratellis-lemezekkel.

7,0 - Inkei

The Killers: Sam's Town

Tegye fel a kezét, aki két évvel ezelőtt, a Somebody Told Me-ra és a Mr. Brightside-ra táncolva azt gondolta, hogy ez a nem különösebben érdekes, anglomán, Las Vegas-i zenekar hamarosan a világ legnagyobb rockegyüttese lesz. Pedig a Killers ha még nem is az, de rövid időn belül tényleg az lesz. A Sam's Town Nagy-Britanniában listavezető, Amerikában második, az ő fellépésük zárta az idei MTV Music Awardsot, azt meg nem szokták akárkinek hagyni. Chris Martin most eszi a kefét: a Coldplaynek már majdnem sikerült az új U2-vá válni, erre jön ez a taknyos Brandon Flowers, és nekifutásból megelőzi studentboyt és idióta zenekarát.

Brandon Flowersen egyébként is érdemes elidőzni, a Killers úgyis legalább annyira róla szól, mint az írek Bonoról. Szerencsére viszonylag érdekes figura, mormon például és az a fajta elsöprő erejű hangja van, amilyet a jóisten csak az utolsó sorokig megtömött stadionok beéneklésére teremtett meg. Helyes fiú, jól öltözködik, szexszimbólumnak pont jó lesz, bár megházasodni talán hiba volt 23 évesen.

A 2004-es bemutatkozó nagylemez, a Hot Fuss kapcsán a zenei szaksajtó másról sem tudott írni, mint hogy a Killers micsoda egy britbuzi bagázs. Ezt már akkor sem értettem, mert a brit hatás kétségtelenül érződött, az alap mégis az az AOR-ba hajló rockzene volt, amelyet kizárólag nagyon amerikai együttesek képesek előállítani. A Sam's Town-t viszont már békén hagyhatják a New Order rajongók is, hiszen bár a manchesterieket idéző szintetizátorok itt is jelen vannak, ez a lemez annyira utánozhatatlanul amerikai, mint a Yellowstone.

Lehet őket U2-izmusokkal vádolni, nekem mégis inkább úgy tűnik, a Killers egy meglehetősen intelligens együttes, akik hihetetlen könnyedséggel lúgozzák ki és teszik rádióbaráttá az amerikai alternatív rockzene utóbbi néhány évének vívmányait. Ide a rozsdás bökőt, hogy Flowers gondosan tanulmányozta a Matulán számtalanszor istenített Arcade Fire-lemez drámai vokálharmóniáit. A lemezt nyitó Sam's Town olyan pontosan idézi meg a zseniális kanadaiak túlcsorduló érzelemmel teli hangzását, amennyire azt egy MTV-kompatíbilis lemezen egyáltalán lehetséges.

A két évvel ezelőtti táncos dalok vonalát az első kislemez, a When You Were Young viszi tovább, és bár ezért a sznobok már nem fognak a táncparkettre rohanni, cseppet sem rosszabb, mint a még relatíve ismeretlen zenekarként kiadott darabok. Igazán gázos pillanatok a lemezen csak a lassú daloknál következnek, ezeket tényleg semmi nem menti meg a bonóizmustól, és hát kevés kellemetlenebb dolog van, mint amikor egészséges fiatalemberek megpróbálnak valami hatalmasat mondani. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy még Magyarországon is képesek lesznek-e befutni.

6,0 - Bede