A Les Amis az összezavarást már egészen az elején kezdi. A Rómer Flóris utcai szuterénben kialakított étterem tulajdonképpen nem is hasonlít egy étteremre. Teljesen lehetetlen helyen van, egy meredély és a II. kerületi rendőrkapitányság közé beszorítva, ahol senkinek nem jutna eszébe éttermet keresni. Maga az üzlethelyiség sem emlékeztet étteremre, ebédkor túl sok a természetes fény, a bútorok is valahogy furcsák, a hangulat egy modernebb minisztériumi épület tárgyalójában szokott ilyen lenni. Szintén kevéssé étteremszerű a vendégek totális hiánya. Délben soha nincs senki, és bár vacsorakor még nem sikerült itt tesztelni, megbízható források szerint két asztalnál akkor sem ülnek többnél.
Nem rajongok a személyzet kvalitásainak és hibáinak hosszas taglalásáért, a Les Amis esetében azonban lehetetlen nem elidőzni a pincérnél. A Pincérnél, mert csak egy van, bár a pincér megjelölés itt talán kevés, teremmester vagy valami hasonló magyar szó kellene. A szakállas úr a Les Amis előtt több budapesti étteremben csiszolta a tudását, és mára sikerült szakmája olyan csúcsára jutnia, ami már egyszerűen zavaró. Vannak férfiak, akik direkt hülye nőkkel hajlandóak csak együtt lenni, és így vagyok én is valahogy az olyan pincérekkel, akiknek minden szavából kihallatszik, hogy sokkal okosabbak nálam. Ez a helyzet alanyunkkal is, pedig ő egyáltalán nem nagyképű, csak olyan magabiztossággal tudja elmondani a napi ajánlatot, hogy az ember inkább összezsugorodik a székében. Belátom, hogy ebben nem értene velem mindenki egyet, abban viszont egészen biztosan igen, hogy ha már láncdohányos a jóember, akkor legyen szíves valahol láthatatlanul slukkolni, mert így, hogy minden alkalommal, amikor bemegy a pult mögé, füstölni kezd, kifejezetten kellemetlen a látvány.
Neve ellenére a Les Amis egyáltalán nem annyira francia. A szerencsésen rövid étlap alapvetően mentes a nagypofájúságtól, és ugyan a gall lehelet ott van, az irányvonalat inkább páneurópai-luxusmagyarként definiálnám. Nem ez az egyetlen hely Budapesten, ahol azzal a megmagyarázhatatlan jelenséggel kellett találkoznom, hogy a séf ajánlata abszolút nem tartozik a konyha kiemelkedő alkotásai közé. Itt a szakács a füstölt bélszínjére büszke különösen, és nem gondolom, hogy szégyellnie kellene magát miatta, de hogy a sokat ígérő név egy egyáltalán nem kiemelkedő fogást takar, az is egészen biztos.
A séf önértékelési kríziséért alaposan kárpótol, hogy a Les Amis olyan hely, ahol nem csak azért írnak fel táblára krétával ételeket, mert attól Párizsban képzelheti magát a kedves hülye vendég, hanem azért, mert tényleg komolyan veszik a szezonális ajánlat műfaját. Ha vadnak van évadja, akkor azt adnak, és képesek az éppen kurrens zöldségeket is szervírozni. A legutóbbi látogatás alkalmával így választott nyúlgerinc egészen kiváló volt, bár annyira kis adag, hogy az ötezer feletti ára már szinte fájt. A Les Amisban az adagok ugyanis franciásan kicsik, ez az a hely, ahol még nők is különösebb megerőltetés nélkül képesek három fogást végigenni. A végéig kitartani már csak azért is érdemes, mert a Les Amis desszertben különösen erős, a Belló kedvence néven futó erdeigyümölcsös kompozíció a város jobb édességei között van.
Talán egy kicsit túlságosan is elvesztem a pozitívumokban, úgyhogy kanyarodjunk csak vissza az elejéhez. A Les Amis valahol a nagyon jó és a jó, de drága kategóriák között egyensúlyozik, féltucatnyi látogatás sem elég ahhoz, hogy végre el lehessen dönteni, akkor pontosan hova is kellene beskatulyázni. Néhány valóban kiemelkedő teljesítmény közé bizony becsúsztak kétségbeejtően átlagos produkciók is, kiszáradt húsokkal és jellegtelen halakkal. A már említett füstölt bélszín például egyszer tudott annyira kritikán aluli lenni, hogy még a bélszínsége is kérdésesnek tűnt. Nem várom el magyar étteremtől, hogy állandóan száz százalékon teljesítsen, de valahogy itt a megengedhetőnél egy kicsit magasabb a hibaszázalék.
Ahogy az igazán hülye étteremajánlók végén szokás: tessék elmenni, és személyesen is meggyőződni a helyzetről. Dönteni úgysem sikerül.
Les Amis
II. Rómer Flóris utca 12
438-45-95
A Matula Magazinban megjelenő étteremkritikák tárgyául szolgáló ételeket a szerző a saját, esetleg a közvetlen környezete pénzével kifizeti, nem pedig a kiadó állja a cehhet. A minősített vendéglátóipari egységet legalább háromszor keressük fel. Meggyőződésünk, hogy e két tényező együttállása jobb, szebb és valósabb kritikák megszületéséhez járul hozzá.
