 |
népesség: 47 fõ (2003 július); GDP: na., 12 munkaképes ember volt 1997-ben; internethasználók: na. de 17 telefonkészülék van; forrás: CIA Factbook |
Peru és Új-Zéland között fekszik Pitcairn szigete. Nagyjából kettő és félszer másfél kilométer az egész, és mindössze 47-en laknak rajta. Mindannyian nagyon jámbor ádventisták, akiknek napjai gazdálkodással telnek, miközben mindannyian várják a következő hajó érkezését, amelynek utasaival fafaragást lehet cserélni dobozos kólára. Az idő is jámbor, valamint a pálmafák is jámboran lobogtatják leveleiket Amíg pedig világ másik felén, mondjuk a Feröer-szigeteken több ezer alkoholista viking él békességben a vízszintesen szitáló jégesőben, addig a pitcairniak nem tudnak a seggükön maradni, és azért kell harcolniuk, hogy ne hurcolja el börtönbe a teljes férfilakosságot a brit igazságszolgáltatás.
Ugyan Pitcairn kicsi és senki nem tudja, hogy hol van, a történelme mégis szinte a világ összes többi részénél szórakoztatóbb, ez alól talán csak a Kaukázus, a Balkán és Afrika egyes részei jelentik a kivételt. Évszázadokig a farkukat szextánsként használó polinéz hajósok álltak csak itt meg tankolni és áldozni az isteneiknek, és bár 1767-ben egy angol kapitány megpillantotta és meg is keresztelte, fehér ember nem tette rá lábát a szigetre. 1789 április 24-én azonban egy brit hajó alkoholista és állatias legénysége fellázadt szintén állatias, a rumkészlettel viszont fukarul bánó kapitánya ellen, ez az esemény pedig egyrészt kiváló alapanyag lett Hollywood számára, másrészt pedig Pitcairn történetére is döntő befolyással bírt.
A brit zászló alatt már nagyjából két éve a Csendes-óceánon hajózgató és kereskedő Bounty legénysége és vezetője minden bizonnyal nem sokban különbözött a kor többi tengerészeitől, William Bligh kapitány néhány apró jellemhibája azonban elég volt ahhoz, hogy lázadást szítson. Nem tűrte meg például a fedélzeten a matrózok által az útbaejtett szigetekről ellopott, majd kurvaként és rabszolgaként foglalkoztatott polinéz nők jelenlétét, valamint a legkisebb függelemsértést is nyilvános korbácsolással büntette meg. Fletcher Christain első tiszt szerint ez nem volt jól, ezért az első adandó alkalommal elfoglalta a fegyverraktárat, Blight és néhány hű emberét pedig egy mentőcsónakban kirakta a nyílt óceánon. Lázadás a Bountyn címmel máig legalább négy hollywoodi film készült feldolgozandó az eseményeket, Christiant pedig többek közt Clark Gable és Marlon Brando is eljátszották. Ezáltal ő minden idők egyik legmenőbb embere kellene, hogy legyen, pedig valójában csak egy dühös alkoholista volt.
A 25 zendülő tisztában volt azzal, hogy mi vár rájuk, amennyiben elkapják őket a lopott hajójukkal, ezért tudatában annak, hogy ők Angliába már csak a saját kivégzésükre térhetnek haza, igyekeztek valahol eltűnni a térképről és ott le is telepedni. Az első kísérletre Tubai szigetén került sor, ám innét az őslakosok elzavarták őket. Christian ekkor Tahitire vezette a csapatot, és világossá tette számukra, hogy mindenképpen lakatlan szigetet kell találniuk a boldoguláshoz. Ehhez már csak kilencen voltak elég bátrak, és ők voltak, akik 1790 januárjában egy tucatnyi ellopott tahiti nő és további hat polinéz hímrabszolga társaságában letelepedtek Pitcairnon. A Tahitin maradt 16 embernek nem volt sok ideje azon gondolkodni, hogy jól döntöttek-e, mivel a keresésükre küldött angol hajó hamar megtalálta őket, Angliába visszatoloncolásuk után pedig csak a szerencsésebbje úszta meg hosszú kényszermunkával, a többieket gyorsan felakasztották.
Pitcairnon a boldogság nem tartott sokáig, mivel az egyik skót származású tengerésznek gyorsan sikerült felfedeznie, hogy melyik helyi növényt desztillálva lehet emberesen bebaszni. Először csak a fehérek ölték egymást, ám amikor a polinéz férfiak rájöttek, hogy semmivel sem lehet őket visszatartani a nők megdugásától, az alig harminc lakosú szigeten szabályos faji indíttatású zavargások robbantak ki, amelynek eredményeként a XIX. század elején a Bounty lázadói közül már csak egy John Adams nevű volt életben. A Nagy Pitcairni Önholokausztnak csak, az vetett véget, hogy 1808-ban egy amerikai hajó ismét felfedezte a szigetet, és így a szigetlakók ismét elkezdhettek közösen rettegni a brit igazságszolgáltatás messzire elérő csápjaitól. A briteket azonban ekkor valahogy jobban érdekelte, hogy Napóleon vajon engedélyezné-e az angolt hivatalos nyelvként Londonban, így csak 1838-ban küldtek egy hajót Pitcairnra. Az időközben szintén elhunyt Adamset már nem lehetett felelősségre vonni, viszont Russell Elliot kapitány közölhette a még életben lévőkkel, hogy a brit birodalom első csendes-óceáni gyarmata lettek.
A következő száz évben szinte semmi nem történt Pitcairnon, mindössze egy ide vetődő misszionárius térítette át a teljes lakosságot az anglikán hitről az adventistára. A megtérés részeként megölték a sziget összes disznaját, mivel azokat már úgyis tilos lett volna megenni, valamint betiltották az alkoholt és a táncot, hiszen ezeket a Sátán Pitcairn tönkretételére találta fel. 1914-ben pedig megnyílt a Panama-csatorna, így Pitcairn hirtelen a Közép-Amerikából Új-Zélandba vezető autópálya egyik benzinkútjának tekinthette magát. A megélénkült hajóforgalommal viszonylagos jómód is érkezett a szigetre, a huszadik század harmincas éveiben a lakosság el is érte a 233 fős csúcsot.
A nemzetközi légiforgalom megszületésével azonban a kikötések ismét ritkulni kezdtek, és Pitcairn visszatérhetett a teljes elszigeteltségbe. A fiatalabbaknak viszont ehhez nem volt megint kedvük, így aki tehette elköltözött jó messzire, vagy legalább Új-Zélandra. A néhány hátramaradt konzervatív és a mozgásképtelen nyugdíjasok valószínűleg szép csendben ki is haltak volna, hiszen ekkor már mindössze négy nagyobb család lakott Pitcairnon, így szinte valamennyi potenciális szexuális kapcsolat egyúttal incesztus is volt. Sajnos arra nem voltak felkészülve, hogy hazájukban megjelenik minden idők egyik leggusztustalanabb teremtménye, a kalandra vágyó koszvadt hippi, a kalandturista.
Pitcairn ugyan soha nem került be semmilyen utazási iroda prospektusába, ám ha valaki nagyon oda akart menni, az valahogy el tudta intézni a dolgot. A környéket járó luxushajók időnként kikötöttek Pitcairnon is, ahol ugyan semmilyen látnivaló nincs, viszont pitcairni bélyeget csak ott lehet kapni, és meg is lehet ismerkedni az itt lakó szerencsétlenekkel, akik a tahiti nyelv és a tizennyolcadik századbeli angol elkorcsosult keverékét beszélik. A látogatásoknak a pitcairniak is nagyon örültek, viszont sajnos egy, a szigeten alig néhány órát eltöltő tinédzser lány apja Új-Zélandba érkezve a fél szigetet feljelentette egy megkísérelt nemi erőszak okán.
A Pitcairnról már kivándorolt egykori szigetlakók kihallgatásai alatt a történet igen szép fordulatot vett, amikor kiderült, hogy az utóbbi kétszáz évben gyakorlatilag minden pitcairni férfi minden nőt megdugott - akár akarták, akár nem - örömet pedig hét éves lányoknak is hajlandóak voltak szerezni. Az ilyesmi a brit törvények szerint jó hosszú börtönbüntetést von maga után, az igazság szolgáltatása a pitcairni férfiakkal szemben azonban meglehetősen nehézkes.
Egyrészt Pitcairnon nem lehet megtartani a tárgyalást, mivel ott nincs meg sem a szükséges jogi apparátus, se nem lennének képesek egy rakás importált ügyész és ügyvéd elszállásolására. Megoldásként az üggyel megbízott brit vizsgálóbíró azt javasolta, hogy intézzék el az egészet Új-Zélandon. Ha azonban valamennyi életerős pitcairni férfinak oda kell utaznia, akkor addig a nők otthon éhen halnak, esetleg rájuk esik egy pálmafa, amit egyedül nem tudnak szakszerűen kivágni. A pitcairniaknak viszont egyik megoldás sem felel meg. A férfiaknak érthető okokból már az elejétől kezdve nem tetszett a jogi út gondolata, ám időközben a nők is rájöttek, hogy inkább megbocsátanák azt a néhány gangbanget, minthogy végérvényesen fel kelljen számolni Pitcairn egyetlen települését, Adamstownt.
A szigetlakókat ma már egy rakás, a nemzetközi jog legeldugottabb koszos szegleteiben élvezettel turkáló ügyvéd védi. Legszebb érvük az, hogy Pitcairn valójában soha nem lett szabályosan az Egyesült Királysághoz csatolva, hiszen a mostani lakosok ősei előbb tették oda a lábukat, mint az első brit, és később sem lettek formálisan a birodalom része. Így bármiféle ítélet csakis a pitcairniak döntésével hozható meg, nekik a kétszáz év alatt egyébként is egészen korrekt szokásjoguk alakult ki. Ami nyilván kitér a kisgyerekek megdugására is. A jogászok azt is javasolták, hogy Pitcairn esetleg csatlakozhatna Franciaországhoz, amely ugye a britekkel ellentétben a mai napig aktív polinéz külpolitikát folytat, atombomba-tesztelési céllal.
Az ügy mára már Angliának is cikivé vált, főleg amióta a sajtójuk egy maroknyi perverz pedofilt is hajlandó a helyi kulturális értékek életben tartóiként és hősként tisztelni. Pitcairn egyébként is kurva sokba kerül nekik, így még az is előfordulhat, ami eddig még soha: a franciák kapnak egy szigetet ajándékba az angoloktól.
A Matula tippje: Először is a tanulság: mindegy milyen kevesen laktok a faluban, akkor is előbb-utóbb meg fog benneteket szopatni egy ráérő nagyhatalom. Ha sikerül is megúszni a büntetést és marad is valaki Pitcairnon, akkor is kurva_jó lesz a hangulat.
