Bizonyára tudjátok, szájbabaszott török testvéreim, jó kétezer éve már, hogy levelet kaptatok egy olyan intelligens és istenfélõ embertõl, mint amilyen én, Kocsis atya vagyok. Szent Pálnak hívták az illetõt, és ha még sincs róla halvány fingotok sem, hát azon sem csodálkozom: elõbb az ottománság ment az agyatokra, aztán meg a kis-ázsiai juntakommunizmus törölt ki minden kultúrát belõletek.
Na, de félre az erõs kifejezésekkel! Ahogy a legenda szerint Jézus Krisztus mondogatta: „A faszomnál csak a szívem nagyobb, kár hogy nem tudjátok bekapni!” Sajnos ez a kiváló mondat kimaradt a Bibliából, de még a második kiadásba, a Koránba sem került bele.
Ha nem értitek a humort, és miért értenétek anyabaszó török mitugrászok, ez a kis kitérõ persze fölöslegesnek tûnhet számotokra, de hát egyik prédikátor sem arról híres, hogy a lényegre koncentrál, nagy elõdöm, Szent Pál is úgy elhúzta levelének bevezetõjét, hogy négy napig tartott, amíg feladtam, hogy aztán egy apácával felolvastassam az egészet. Csak a seggét kellett verni ütemesen érte.
Szóval meguntam a magyarok büdös pofáját, és elzarándokoltam a Bibliában megénekelt õskeresztény történelem néhány helyszínére, hátha nálatok jobban megy a térítés, mint odahaza.
Ahogy Pál életének történetébõl kihámoztam, nem egy nagy etvasz az Igét hirdetni: mezítláb bemegyek egy városba, felkeresem a helyi gettót, aztán csapatostul bevonulok a városközpontba, és szétveretem a helyi kisvállalkozásokat. Vagy õk engem, de ha jó vagyok, márpedig Kocsis atyát komázza az Úristen, akkor úgyis valami csoda folytán kiszabadulok!
Gondoltam ezt én barom! Miért? Mert szentírásnak vettem a Szentírást, hogy rogyassza a hülye fejemre a hülye ég a mennyboltozatját!
Ehhez képest a több évesre tervezett zarándoklatom csupán két hétig tartott, hamar letarháltak a büdös utcakölykök, te meg, hülye török, semmit sem adsz ingyen, még egy olyan állhatatos szentéletû embernek sem, mint amilyen én vagyok.
Én nem tudom, hogy az ókorban, hogyan boldogultak a sok idegen nyelvvel, lehet, hogy csak mutogattak, és ezért olyan homályos az egész, de egy mukkot sem értettetek belõlem. Ezért gondoltam, írok még egy levelet, hátha Pálnak ez az ötlete beválik!
Mert hát, be kell látnotok, kedves efezusiak, és mind, akik Kis-Ázsiát lakjátok, ha nem találtátok volna fel annak idején a görbe kardot, még ma is a mongolok faszát szopnátok valahol a Góbi sivatag szélén.
De hiába Jézus Krisztus országának keleti fertályán kibontakozó gyönyörûsége, bizony ezer év sem kellett ahhoz, hogy éktelen kiabálással megjelenjetek, hogy aztán még ötszáz évre rá teljesen birtokba vegyétek azt, amit valaha az olyan szõrös lábú, de nyíltszívû és könyörületes emberek laktak, mint amilyenek a keresztények, és elárulom nektek, közülük is a katolikus típusúak, mint amilyen én is vagyok.
Az egy dolog, hogy, ha éppen nem hagytátok lerohadni, átmázoltátok templomainkat, mint azt Konstantinápolyban magam is – fájó szívvel – szemügyre vehettem, csak hát azóta sem sikerült nagyot alkotni. Ha mégis, azt is a keresztényektõl tanultátok. Az a néhány szép mecset bizony mind úgy néz ki, mint az Isteni Bölcsesség kupolás temploma, ami a mi kezünk munkáját dicséri.
Vegyük, ugye, Konstantinápolyt, amely azon túl, hogy a világ legnagyobb városai közé verekedte magát, jórészt egy ronda lakótelep. „Baszni könnyû, alkotni már nehezebb!” - ahogy az öregem mondogatta szomorúan annak idején anyámnak, amikor néha észrevették, hogy élek.
Itt esett meg velem, hogy a térítõ utamra félretett pénzecském felét elvesztettem. Egy szép kövér halat kértem az egyik fogadóstól, hogy jó keresztény szokáshoz híven megsokszorozzam, de cinkelt egy állat lehetett, mert csak némán figyelt a tányéromon egyedül, míg az ára bizony jól felszaporodott. A Sátán számoljon el veletek a Pokolban a pénzsóvár, lehúzós anyátok istenit!
Ezért aztán az ókeresztények híres kiképzõtábora, sok derék szentéletû püspök lakóhelye felé vettem az irányt, amit ma Kappadókiának hívnak, de még egy árva misét se tudtam celebrálni, mert annyira elfordultatok már minden Istentõl, hogy kivágtatok a picsába, amikor birtokba vettem volna az egyik falba vájt kápolnát! Hát kit érdekelnek az olasz turisták, azoknak úgyis ott az egész Vatikán, birkák! Én egész Kis-Ázsiát akartam megtéríteni!
Bizony, így lemaradtok a tutiról, amit Jézus Krisztusnak hívnak! De én szóltam!
Drága efezusiak, kis-ázsiai féltestvéreim, felebarátaim, bizony mondom, ti elvesztettétek még azt a hibbant isteneteket is, akit kitaláltatok magatoknak, azóta pedig olcsó francia és olasz autókon, meg földtúráson kívül másra nem futotta!
Hát a szívem szakadt meg, amikor Efezusba mentem, onnan pedig Szent János sírjához zarándokoltam, ahol Szûz Mária is bevégezte csodálatos életét. Mondanom sem kell, a templom ma a bokámig sem ér, de mégis pénzt kértek azért, hogy betegyem a lábam!
A közeli város, amit ma Selcuknak hívtok, bizony a bálványimádás színtere, mint oly sok másik a tenger partján, amelyet egykor Jézus Krisztus lábai tapodtak. (Esküszöm egyik éjszaka még a lábnyomát is megpillantottam a habok között!) Ti, a Megváltó testén, a kenyéren, a Megváltó vérén, a boron (már ha tartotok egyáltalán), a Megváltó hasizmán, a marhahúson sem átalkodtok nyerészkedni!
Ha az éhes prófétát nem kínáljátok meg egy falattal, mégis milyen könyörületre számítotok az Ítélet Napján? Hiába pislogtok majd a Kemal Atatürk nevû Kádár Jánosotokra, bizony mondom nektek!
Így hát kifosztva, a süket fületekbe kiáltott szavaktól rekedten a tizenhatodik napon úgy döntöttem, hazamegyek az ütõdött magyarjaimhoz. Azok legalább nem csak akkor óbégatnak lelkesen, ha a kutyafejû hun vezérrõl, Attiláról pofázok.
És, higgyétek el, szájbabaszott törökjeim, igazán megpróbáltam Pálhoz méltón lelkesen és az üdvösség hangján megfogalmazni levelemet, de ezennel nem a mocskos pofám volt ennek akadálya.
Dicsértessék az Úr neve, áldott legyen Jézus Krisztusé, és az öreglánynak is dobjunk egy csókot, ha már megvédte ezt a nyomorult országot a szlovákoktól amíg távol voltam! Visszatértem, Hozsánna az égben, hozsánna a földön!
