Hogy az alapokkal mindjárt az elején tisztában legyünk, szögezzük le, hogy az oldal, amelyiken nem mi állunk, szóval a másik, akiket e cikk erejéig nevezzünk egyszerűen gyilkos terroristáknak - nyert. Az egész meccset még nem, de ha most fociról lenne szó, akkor arról beszélnénk, hogy az első harminc percben a mi fiaink egy korán bekapott gól után megzavarodtak, és bár egy ideig meddő mezőfölényben passzolgattak a középpályán, az ellenfél megint átvette az irányítást, kapuhoz szögezte a mieinket, és ha az edzőnknek gyorsan nem jut valami eszébe, mindjárt jön a második gól, ami után esélyünk lesz egy kiütéses vereség beszopására. Mi, művelt nyugatiak még soha nem álltunk ilyen közel a szakadék széléhez, a hidegháború ehhez képest habos kakaó volt meg a szerelem nyara.
Hogy a szar mélységét pontosan érezzük – és mivel a lábunk már nem ér le benne, muszáj lesz csak elméletileg eldönteni a kérdést – először azt kell megértenünk, hogy a gyilkos terroristák első ötéves tervének első és utolsó mozzanata milyen tökéletesen mutatta meg, hogy nekünk végünk. Szeptember 11 arra volt jó, hogy mi, az egyik oldal, akiket mostantól kezdve nyíltszívűeknek fogok nevezni, lássuk, akkor lepnek meg minket a gyilkos terroristák, amikor csak akarnak. Izrael libanoni beégése pedig arra, hogy arra is rájöjjünk, hogy már akkor sem tudjuk szétverni a seggüket, ha teljes erőből felkészülünk rá. (Remélem az mindenkinek világos, hogy amikor Izrael akárkivel háborúzik, olyankor a nyíltszívűek háborúznak akárkivel, hiszen sivatagi zsidó barátaink a teljes nyugati világ katonai és gazdasági támogatását élvezik, így amikor ők kiszopnak néhány mopedről rakétákat lövöldöző arabtól, akkor mi, nyíltszívűek, mind szopunk.)
911, valamint az azóta lebonyolított valamennyi jelentősebb terrorcselekmény a madridi vonatokon felrobbantott román idénymunkásoktól a Bali diszkóban learatott ausztrál szörfösökig hajszálpontos kegyetlenséggel verte bele nyíltszívű orrunkat abba a kellemetlenül kutyapisaszagú ténybe, hogy ami most jön, az nem olyan udvarias operettháború lesz, mint a hideg-. „Kérem engedje meg, hogy rakétákat telepítsek az Ön partjainak közelébe, miközben Ön U2 kémrepülőkkel méltóztatik felmérni a fegyvergyáraimat.” A Szovjetunió és az amerikaiak versengése alig másfél évtizedes távlatból is egyszerűen röhejes. Mit lehetett ezen ennyit parázni? Kémek, ellenkémek és ellen-ellenkémek mindkét oldalon, Hruscsov Amerikában, Nixon Kínában, Reagan és Gorbacsov Reykjavíkban – hát tényleg senkinek nem tűnt fel, hogy ezeknek semmi bajuk nincs egymással? Majd akkor szóljon valaki, ha Bush és Bin Laden együtt vigyorognak a kamerákba. Egyébként sem gondolta senki komolyan, hogy bármelyik fél is agyonbaszná a másikat atommal.
Most viszont egészen más a helyzet. Ma tényleg van mitől félni, elsősorban azért, mert az ellenség nem a saját országába van bezárva, ahol a saját kormánya vigyáz arra, hogy nehogy átjusson a nyíltszívűek felé vezető szögesdróton és aknazáron. Mi van akkor, ha Kamal, Birmingham köztiszteletben álló zöldségese a raktárhelységben öngyilkos robbantóknak gyárt bombaöveket? Vagy ha Ibrahim, ez a mindig mosolygó roueni újságárus esténként egy olyan mecsetbe jár, ahol bárki jelentkezhet valami pakisztáni erdei iskolába, amelynek fő profilja a gyilkos terroristák kivégzése? És akkor mi az istent csináljunk, ha a Blaha környékén valamelyik kebabos a kólás hűtőben annyi ebolavírust gyűjtött össze, amennyivel Érdig mindenkit ki lehet irtani? A Matula tényleg ritkán festi a közelgő apokalipszis képét, de az milyen lenne már, ha a jövő egyfajta visszatérés lenne a homo erectus világába, amikor egész egyszerűen nem tudtuk, hogy melyik isten barma gyilkol meg minket az éjszaka, és hogy a dzsungel melyik fája mögül ugrik a nyakunkba a vérengző-baszó kardfogú tigris. (Sziasztok arab olvasók! Remélem nem sért Titeket a párhuzam egy ilyen vérengző-baszó fenevaddal!) Azt, hogy a gyilkos terroristák valóban nyertek, semmi nem mutatja meg jobban, mint az a paranoia, amelyben a komolyabb muszlim populációval rendelkező nyugati országok ma már élni kénytelenek. Mire mennek az angolok azzal, hogy az ország muszlim polgárainak jelentős része azért még nem akarja a hitetlen kutyákat legyilkolni, ha több százezren vannak azok is, akik igenis Bin Ladent tartják a példaképüknek. Hát csoda, hogy az ember már retteg, mikor robbantják rá a chipshopot?
Arról nem is beszélve, hogy szemben azzal a kezesbárány Brezsnyevvel, a mostani gyilkos terroristák kezében biztosan el fog előbb vagy utóbb sülni az atom. Egészen biztosan. Ugye azt senki nem gondolja komolyan, hogy ha ő maga Al-Kaida vezér lenne, öt éve beszorulva egy barlangba az afgán-pakisztáni határon, és azt a hírt kapná, hogy valamelyik alvezérének sikerült szerezni egy bőröndnyi üde, friss hasadóanyagot, akkor nem adná ki azonnal a parancsot Haifa vagy New York vagy London vagy Budapest mielőbbi elporlasztására? A szovjet központi bizottság tagjai egészen biztosan nem lelkendeztek, ha az életük veszélybe került. A 19 éves Husszein, aki egész életében összesen öt percet tartózkodott a sabrai menekülttáboron kívül, ezzel szemben elsőként fog jelentkezni, ha a mecsetben önkénteseket kezdenek toborozni annak a bőröndnyi hasadóanyagnak a célba juttatásához. És az atom talán már nem is a legrémisztőbb lehetőség, ebben az öt évben a gyilkos terroristák elégszer megmutatták, hogy hihetetlen kreativitással képesek újabb és újabb fegyvereket kitalálni. Most attól rettegünk, hogy esetleg már rájöttek, hogyan lehetne egy nagyváros ivóvizét megmérgezni, közben meg fogadjunk, hogy már ennél is jobb ötletek megvalósításán dolgoznak.
Libanon és Izrael elcseszett összecsapásának eredménye még szeptember 11-nél is ijesztőbb, hiszen világosan megmutatta, hogy már akkor sem tudjuk leverni a gyilkos terroristákat, ha mi lövünk először. Vietnam még csak porszemnek tűnt az amerikai hadigépezetben, Irak, most Libanon, és a 2006 szeptemberben szép lassan ismét pokollá váló Afganisztán azonban világosan megmutatták, hogy az erő már nem a mi oldalunkon van. Nyugati demokrácia ma már akkor sem tud megverni egy maroknyi rongyokba burkolt és házilag eszkábált fegyverekkel felálló, szedett-vedett csapatot, ha van annyira gátlástalan, hogy fogolykínzást outsorce-oljon, mint az USA, vagy direkt felrúgja a Genfi Egyezmények minden egyes pontját, mint Izrael.
(Itt érdemes egy pillanatra megállni, hogy pontosan lássuk, miért is vesztette el Izrael fennállása első háborúját, mert nagyon szépen mutatja meg, hogy miért is fognak minket leverni a gyilkos terroristák. Izrael korábbi háborúiban az országot vagy Kelet-Európában született, a korai halált éppen csak elkerülő menekültek, vagy az ország függetlenségéért terroristaként magukat is sokat tevő, esetleg mindkét halmazba beférő politikusok és katonák vezették. Parancsaikat a holokauszt túlélői és a kibucokban évek óta követ törő nyomorultak teljesítették, akik boldogan haltak meg Erec Jiszráelért. Pláne, hogy az ellenség beduin kecskepásztorokból és olyan röhejes országokból állt, mint Egyiptom vagy Jordánia. Az erőviszonyok mára megváltoztak, Izrael miniszterelnöke Ehud Olmert egy nevetséges, elkényelmesedett civil, akivel egy Moshe Dayan, egy Yitzak Shamir vagy akár egy Ariel Sharon szóba sem állnának. Az egykor büszke izraeli hadsereg, az IDF pedig már nem madárcsontú, fémkeretes szemüveget viselő, Auschwitzban elpusztított családjuk okán mindenre elszánt katonákból áll, hanem elkényelmesedett, beszívott hippikből. Remélem nem csak nekem tűntek fel a libanoni invázióról készült képeken a tankokon ücsörgő, hosszú rasztákat viselő közkatonák. Menachem Begin és Dávid király forognak a sírjukban. Az ellenség pedig már nem azon gondolkodik, hogy hogyan is tudná megőrizni a kis földecskéjét azzal a néhány olajfával, hiszen nem hogy földje nincs neki, hanem a Magyarországnál pontosan 39-szer sűrűbben lakott Gázai övezetben megfordulni sem tud anélkül, hogy derékon könyököljön valakit. Úgyhogy inkább azon gondolkodik, hogy miként tudná megölni Izrael minden egyes lakosát, és ha úgy sem sikerül elég helyhez jutni, akkor Európát is egészében. Nem csoda, hogy a gyilkos terroristák nyerésre állnak. Izrael helyzetével azért fontos tisztában lenni, mert mi, nyíltszívű országokban élők még náluk is kutyábbul állunk. Ha valakik rászánják magukat arra, hogy megöljék mindannyiunkat, asszonyainkat és gyermekeinket pedig elhajtsák rabszolgának, akkor buta vezetőink és elkényelmesedett, a haláltól irtózó fiaink egyszerűen nem lesznek képesek megvédeni a nyíltszívűek világát. És ne jöjjön nekem senki a technológiai előnyünkkel, hiszen pont arról van szó, hogy az utóbbi öt évben a gyilkos terroristák bebizonyították, hogy aztat feldughatjuk magunknak bárhova.)
Tehát ott tartottunk, hogy az Izrael-Libanon meccs bebizonyította, hogy nyugati demokrácia talán már soha többé nem lesz képes háborúban megverni a gyilkos terroristákat. És nem csak azért, ami az előbb vázolva lett, hogy alkalmatlan vezetőkkel és lusta polgárokkal nem lehet, hanem mert katonai zsenikkel és gyilkolásra és meghalásra kész lakossággal sem menne már. Az ugye a baj ezekkel a gyilkos terroristákkal, hogy az ember már azt sem látja, ki is tartozik közéjük, elsősorban azért, mert mindannyian közéjük tartoznak. Mármint a muszlimok. Mind. A mérsékelt, nyugatbarát muszlimokról szóló mesék nagyon szimpatikusak, ám az a szomorú helyzet, hogy valóban mesék. 2006-ra az iszlám világot Casablancától Jakartáig teljesen meghódította a fanatikus iszlamizmus, és persze, nem akar minden marokkói molnár és malajziai mérnök mártírnak menni, de azért kétségünk ne legyen afelől, hogy ha választaniuk kellene George W. Bush és bármelyik szakállas pszichopata közt, akkor mind az utolsó szálig a szakállast választanák. Röviden: a gyilkos terroristák nem egy hadsereg, hanem egy egész nép, pontosabban egy másfél milliárd követővel rendelkező vallás, még ha ennek az irtózatos tömegnek minden egyes tagja nem is áll készen arra, hogy repülőgépeket vezessen felhőkarcolókba. Ha pedig egy az életünkre törő nagyobb népcsoporttal állunk szemben, pontosan két lehetőségünk van.
Az egyik az, amit az összes nagy birodalomépítő tudott a római császároktól Sztálinig, és úgy hívják, hogy népirtás. Fogni kell a túlzottan ugráló népcsoportot, és minden egyes tagját megölni. Mondjuk minden egyes iraki szunnitát. Ebből általában tanulni szokott a kiirtott nép, nem mintha az a néhány túlélő, aki a családtagok hullája alá bújva túléli az öldöklést valaha is képes lenne sok vizet zavarni. A másik megoldás a tárgyalás. Leülni ellenségünk, a másik nép választott képviselőivel, és együtt megdumálni, hogy akkor mit is kéne tenni, hogy mindenkinek jó legyen, ki szedje ezentúl az adót, kinek az istenéhez kelljen imádkozni és milyen nyelven oktassák a gyerekeket az iskolában. Ezt csinálták az angolok Belfastban, és ezt fogják csinálni a spanyolok Bilbaóban. Hébe-hóba lövöldözgetni a gyilkos terroristákra, na olyan harmadik opció nincs.
Sajnos van az a probléma, hogy mi, nyíltszívűek a két választható lehetőség közül egyiket sem nagyon akarjuk erőltetni. Most akkor menjünk házról házra Peshawarban meg Falludzsában, és öljük meg az összes helyi lakost? Itt most csak vicceltem, hiszen az amerikaik például Falludzsát egyszer már végiggyilkolták, csak aztán puszta filantrópiából kifolyólag nem tették ugyanezt Irak összes településén, hiszen az már túlkapás lett volna, ami egyfelől igaz, másfelől viszont semmi értelme. Illetve pont annyi, mint a fél kertet kigyomlálni, aztán két nap múlva csodálkozni, hogy megint tiszta gyom az egész. Beszélni meg végképp nincs kedvünk a gyilkos terroristákkal, hát hiszen ezek gyilkos terroristák, a nyíltszívű ember pedig olyannal nem beszél. Ez is érthető, viszont éppen ez a tökölés és tanácstalanság miatt nyerték meg ők ezt az első öt évet.
Nem hiszem, hogy Oszama meg a többi bolond 2001-es to do listjén közt volt egy „2006: Amerika végleges elpusztításának legkésőbbi dátuma” pont. Egyrészt ráérnek, másrészt meg ha az ember irreális célokat tűz ki magának, amelyeket aztán nem sikerül teljesíteni, csak elmegy a kedve az egésztől. Az viszont biztos, hogy a gyilkos terroristák elmúlt öt éve igazi sikertörténet. Minimális veszteségek, az ellenfél teljes demoralizálása, sőt, amire ők sem számítottak, néhány kulcsfontosságú meccsen (Libanon, Irak, Afganisztán) a győzelmet is sikerült megszerezni. Igazán komoly pusztítást még nem sikerült összehozniuk, túl sok nyíltszívű sem esett el, ez azonban sovány vigasz nekünk. A néhány éve még csak néhány észak-pakisztáni medreszére korlátozott dzsihádot olyan helyekre sikerült tömegesen exportálni, mint Birmingham vagy Berlin, a gyilkos terroristák legjobb koponyái pedig már egészen biztosan dolgoznak azokon a fegyvereken, amik egyrészt nem fognak hasonlítani a hagyományos értelemben vett fegyverekre, másrészt pedig már alkalmasak lesznek igazán megrendítő ütések bevitelére, fejre és gyomorra egyaránt.
----
Teljesen lényegtelen, hogy nekünk van igazunk. Meg az is, hogy miért és jutottunk idáig. Szeptember 11. előtt is nekünk volt igazunk, és ma is nekünk van igazunk, nem azoknak a szerencsétlen frusztrált barmoknak, akik saját, esetenként jogos, de leginkább csak vélt sérelmeiket, élhetetlen, szmogos nagyvárosaikat, korrupciójukat, diktátoraikat és nyomorult szexuális frusztrációjukat azzal bosszulják meg, hogy náluk boldogabb embereket gyilkolnak le. Attól, hogy nincs igazuk, még ők állnak nyerésre, nekünk pedig lehet, hogy annyi.
(A cikk közepes mértékben támaszkodik Martin Amis és Gary Brecher közelmúltban megjelent, a gyilkos terroristákkal foglalkozó cikkeire.)
