Ha ön látja Jézus homlokán a harmadik szemet, alkalmas arra, hogy látomása támadjon! Gratulálunk!

Az Úr pedig monda Attilának: Lásd, Istenévé teszlek téged a Fletónak. Te mondj el mindent, a mit néked parancsolok; mondd meg a Fletónak, hogy engedje szabadon Árpádnak fiait. Én pedig megkeményítem a Fletó szívét és megsokasítom az én jeleimet és csudáimat Hungária földén.

Az Úr pedig monda Attilának: Kemény a Fletó szíve, nem akarja a népet megszabadítani. Eredj a Fletóhoz reggel; ímé õ kimegy a vízhez, és állj eleibe, és mondd néki: Az Úr, a magyarok Istene küldött engem hozzád, mondván: Hagyd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem a Pusztában; de ímé mindez ideig meg nem hallgattál. Ímé én megsujtom a vizet, a mely a folyóban van, és vihar kerekedik. És a vihar gyökerestõl tépé ki a fákat és a magyarok házairól cserepek hullanak alá. És mikoron a Fletó ünnepi ruhában örömtüzeket gyujtana Gellértnek hegye fölött, akkor az õ népét fergeteg szélvihar szórá szét. És kisleány esik holtan a rakpartra és székely anya fúl a vízbe. És sikongatnak és jajveszékelnek a magyarok, mert Fletót imádták és nem az Urat.

Remegve riadtam. A hajnalcsillag még a horizont alján idõzött, Szent István napja volt. Hideg vízzel megmostam a lábam és az arcom. Kicsi feleségem marasztalt a dunyha melege alatt, de rohantam. Öreg kerékpárom nyikorogva bukott le a fölvidéki dombok oldalán, ócska aszfalton folyton bucskázva, nagy irammal a tó partjára. Zárva volt még a strand.

A hajnal vérvörös hidat vert a tóra, az illékony tákolmány felszínén pikkelyek fodroztak némelykor habot. Eldobtam a vén drótszamarat, szegény, a fûbe harapott. Belévetettem magam a tóba, körbenyalt a Balaton. Nem láttam mást már ekkor csak az éji jelenést. A kislány vérével pergamenre föstött szavakat. Mikor Öszödnél kikecmeregtem a vízbõl már misére verték a harangokat. Remegõ testem nem volt mibe tekerjem, szemérmem sem takarnom, szemem eszement szikrázott.

Rohantam a kormányüdülõ felé. Átvetettem magam a tótól iszamosan a kerítésen, ekkor már lõttek rám, utánam lõttek. „Fletó, az Istenért, hallgass meg! Az Istenért! A vesztébe taszítod nemzeted, ha nem hagysz békét a magyarnak! Az Úr mondá, hogy haraggal súlyt le ma este!” - üvöltöttem, mennyire torkom engedett. Ott futott elõttem a Fletó, kocogott inkább, nem tekintett hátrafelé. Ügetett, mint makacs öszvér a tévúton, ha kocsisa részegen hortyog az ócska bakon. Nem tekintett semerre e dzsoggoló dzsigoló, mintha attól rettegne, hogy sóbálvánnyá válhat, ha az Úr izenetére figyelemznék. Sértette mezítelen talpam a murva. Nem hallott? Vagy nem érdekeltem tán? Vagy döntött hamar: nem menti meg a kisleányt, az asszonyt és másokat. Nem engedi fellélegezni népét, hatalmát õrült szeszélye iszonyú bûnnel, ártatlan vérrel fösti meg inkább. Hátracsavart kezem roppant. Haraptam, vonyítottam. Pokrócot dobtak rám, tût szúrtak belém. Nem hittek nekem.

Láttam este a villámokat a Balaton felett. Õrzõim hajnalban elengedtek. Egyetlen szót se szóltak. Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa ismételtem magamban. Talán ha hangosabb volnék. Tán ha megfontoltan kérem kihallgatásom és nem buzdulok hevesen Öszöd urának elébe. Érzem a terhet, mit a próféták vállukra vettek, és hol van e súly a keresztfa töméntelen, milliónyi emberöltõ bûn-ballasztjával tömött irdatlan tömegétõl! Kinek lelkén szárad a rakpartokra ontott magyar vér?

Ülök kicsi házam teraszán, lelkem a Biblia nyugtatja. Mózes és Áron idején tíz csapás érte Egyiptomot. Tudom, október hónap 23. napján szörnyû földrengés rengeti majd meg Miskolcot. És utána még nyolcszor jön félelmes katasztrófa, mire a Fletó egyszer meghallja szavam, és elengedi nemzetem láncait. Add Uram, hogy legyen erõm kivárni!