Mióta a Chicks On Speed visszahúzódott a reflektorfénybõl, azóta betöltetlen a kedvenc art-elektro-pop csajzenekarnak fenntartott hely a nemzetközi popszínpadon. Megmondom õszintén, nekem ez a hiány eddig fel sem tûnt, viszont ahogy megjelent a színen a Cansei De Ser Sexy, egybõl rájöttem, hogy mi kellett az életembe. Mondjuk ez kicsit ironikusan hangzik, pedig tényleg így van.

A Cansei De Ser Sexy egy enyhén feminista együttesnév, portugálul annyit tesz, hogy Szexinek Lenni Már Unalmas (biztos van jobb fordítás is, de a magyar nyelv az ilyen szerkezet frappáns kezelésére nem nagyon képes). Négy (egyes források szerint öt) lány és egy (egyes források szerint kettõ) férfi alkotja, az igazi pluszt pedig az jelenti esetükben, hogy brazilok. Ez a zenét hallva nem derül ki, a CSS jöhetett volna New Yorkból vagy Berlinbõl ugyanúgy, mint Sao Paulóból. Egyetlen számból hallatszik csak ki a déli félteke, és ez pont a kultsláger Let's Make Love and Listen Death From Above, amely kimondottan funkos, méghozzá úgy, hogy ezt mondjuk német vagy skandináv zenekar nem tudná elõadni. Sajnos ezt a fajta hangzást a lemez többi számán már hiába keresnénk, azok már a hagyományos értelemben vett elektropop és dancepunk vonalon mozognak, viszont ez nem azt jelenti, hogy ne lennének jók.

A camp szövegvilág helyenként kicsit erõltetett ("Lick, lick, lick my art-tit"), viszont a popkulturális utalások viccesek (a nemrég feloszlott Death From Above 1979 nem hinném, hogy még más dalszövegben is szerepelne), a zene pedig rendkívül sok mindenkit megidéz Peachestõl kezdve a Blondien át a Bisig. És ha már a Chicks On Speed-hez hasonlítottuk a CSS-t, akkor azt is jegyezzük meg, hogy zeneileg sokkal jobbak, köszönhetõen a bajszos, hímnemû tagnak, aki már régóta mozog a Sao Paulo-i punkszcénában. Csak itt jön a képbe, hogy a lányok designer-divattervezõ vonalról jöttek, és kicsit túlzásba viszik az art vonalat, még akkor is, ha a félig japán énekesnõnek, Lovefoxxxnak olyan bûbájos akcentusa van, hogy nem lehet rá haragudni ezért. Hogy mennyi van ebben az ötletben hosszabb távon, az majd kiderül, de debütálásnak ez abszolút rendben van. A lemez nemzetközi kiadása egyébként jóval rövidebb, mint a brazil eredeti, és ez egyáltalán nem baj, 35 perc a CSS-bõl pont elég.

8,1 - Inkei

Lily Allen - Alright, Still

Ez a 21 éves londoni lány egy, a MySpace révén felfutott elõadók hosszú sorából, és nemcsak az idei év egyik nagy felfedezéseként emlegetik, hanem egyenesen a nõi Mike Skinnerként. Utóbbival ellentétben azonban Lily nem prolicsaládból származik, hanem egy celeb házaspár gyermeke: apja, a tévésztár Keith Allen a kilencvenes évek Cool Britanniájának egyik emblematikus figurája, és hogy magyar vonatkozása is legyen a történetnek, õ játssza majd a nottinghami seriff szerepét a Robin Hood tévésorozatban, melynek a kazettáit derék honfitársaink, ugye, ellopták.

Szóval Lily egy kicsit hányatott gyerekkor után dalokat kezdett írni, melyeket kirakott a weboldalára, és tavasszal az LDN címû szám már az mp3-blogok egyik nagy favoritja volt, nem is véletlenül, egy régi hangmintára épülõ kellemes kis ska szám ez, amely egész szellemesen mutatja be a londoni mindennapokat. A következõ kislemezként megjelent Smile aztán már kitört az internetes gettóból, és valódi sláger lett, pedig egy fokkal lagymatagabbra és slágeresebbre sikerült, mint az LDN, ráadásul Lily jól beszól benne a volt pasijának is. Ekkor már Lily Allenrõl szól a brit média, és így az album is a brit lista élén kezdett, bár aztán elég hamar el is ült a körülötte kavart hype.

Annyi biztos, hogy Lily egy nagyon kellemes nyári lemezt hozott össze, ska, hiphop, easy listening elemekbõl, és tényleg jó szövegírói tehetségrõl tesz tanúbizonyságot. A leggyakoribb ellenérvvel vele kapcsolatban (a családi háttérrel...) innét Budapestrõl nehéz mit kezdeni, ahhoz már Londonban kellene élni, hogy az ember fel tudja mérni egy Keith Allen jelentõségét. Vagyis marad a lemez a maga põre valóságában, és ez alapján nincs miért szégyenkeznie Lilynek, fõleg, hogy hallhatóan szereti a Specialst (a Not Bigben még fel is csendül egy pillanatra a Ghost Town kezdõ motívuma). Ugyan a habkönnyû ska/reggae az album második felére kicsit egysíkúvá válik, de hát istenem, nem lehet mindenki olyan kemény, mint Lady Sovereign (aki egyébként szintén tud unalmas lenni).

Ha már Lady Sov és a Streets is szóba került itt, akkor érdemes ezt a dolgot is rendbe tenni. Elõször is, Lilynek nincs meg az az elõnye, hogy autentikus legyen (már amennyire elõny az, hogy valaki néger utcagyerekekkel lógva nõ föl…), ráadásul a másik kettõ sokkal inkább támaszkodik a hiphopra vagy a garage-re, míg Lily a szó szoros értelmében énekel: néha Neneh Cherryt idézi, néha meg Nina Perssont a Cardigansból. A sztorizó képessége ugyanakkor megvan, és ha hiányzik is belõle a Skinnerre jellemzõ önirónia, azért az õ lemezét hallgatva is meg lehet tudni, miért jó vagy nem jó, hogy nem Londonban születtünk meg a nyolcvanas évek közepén.

6,9 - Inkei

The Rapture - Pieces of the People We Love

Olyan jó érzés, amikor egy, az ember szívéhez eleve közel álló együttesnek sikerül bizonyítékra váltani az ígéretet, márpedig a The Rapture-nek most oly simán sikerült átvinni a lécet, hogy már maga a mozdulat könnyedsége is lenyûgözõ. Pedig nem volt könnyû dolguk, hiszen hiába a tökéletes pedigré, a New York-i megalakulás, a Sub Popos bemutatkozó EP, majd egy DFA által producerelt nagylemez, a Rapture-t sokáig komolyan fenyegette a veszély, hogy egyslágeres zenekarként maradnak meg a popenciklopédiákban, bármit is tesznek ellene. Ennek oka pedig az a 2002-es House of Jealous Lovers volt, amely egész egyszerûen túlnõtt önmagán, és mindent felzabáló szörnnyé változott. Okkal, hiszen ez volt a szám, amely leginkább a Primal Scream Loadedjának tíz évvel fiatalabb öcsikéje, a dal, amely úgy egyesítette az éppen aktuális tánc- és rockzenei irányzatokat, hogy a 2000-es évek himnuszává vált, kolompolásánál és ordibálásánál jobb zenemû ebben az évezredben még nem nagyon született.

Ilyen elõzményekkel a Rapture-nek alaposan végig kellett gondolnia, hogy mi lehet a következõ lépés, és a Pieces of the People We Love alapján sikerült is megtalálni a tökéletes megoldást. Elõször is meg sem próbáltak még egy generációs világslágert írni, pedig nagy lehetett a kísértés. Ehelyett az elõzõ lemez, az Echoes óta eltelt négy évben sokat finomítottak a hangzásukon, ami meg is látszik ezen a lemezen: sokkal okosabb és sokkal egységesebb, mint elõdje. A csúcspont hiányát alaposan kompenzálja, hogy cserébe itt nincsenek ötlettelen darabok sem. Csak tíz tökéletesre csiszolt dal, amelyek önmagukban is megállnák a helyüket, így egyben meg pláne.

Van egy olyan érzésem, hogy a Rapture-nek ez a négy év alatt ennél a levesebb, mint háromnegyed órányi anyagnál lényegesen több zenét sikerült írnia. A példás önmérséklet és a lényegre szorítkozás volt az, ami ezt a lemezt igazán kiemelkedõvé tette, elvégre nem kell mindennek Sandinista-hosszúságúnak lennie. A visszafogottság az egyes dalokon is érzõdik, innét szinte teljesen hiányzik az az izgágaság, ami a House of Jealous Loverst olyan jóvá, az Echoest meg nem annyira jóvá tette. A Gang of Four rángatózása helyett a posztpunknak inkább ez az egészen dubos lüktetése lett elõtérbe tolva, az elsõ kislemezként megjelentetett Get Myself Into it basszusa például egészen az ESG-t idézi. A tánczene továbbra is jelen van, de ezekre a számokra már nem úgy kell táncolni, mint David Byrne. A Whoo! Alright Yeah...Uh Huh kifejezetten diszkós, a The Sound pedig olyan rave, hogy már lehet is nyúlni az ekikért. Remélem ebbõl már lejött, hogy ez egy meglehetõsen változatos lemez (a záró Live in Sunshine például valamiért a Massive Attack értékelhetõ pillanatait juttatta eszembe), ám ennek ellenére nagyon is egységes. Ha nem irtóznék a kifejezéstõl, akkor egy képességeinek immár teljes tudatában lévõ, érett zenekar érett albumának nevezném, aminek ott a helye 2006 legjobbjai közt.

8,7 - Bede

The Pipettes - We Are The Pipettes

Az utánérzések rosszak, ezzel érzem, hogy nem mondtam semmi újat. Azzal viszont talán igen, hogy mikor nincs egy cseppnyi baj sem ezekkel az utánérzésekkel. Popzenében akkor, ha olyan stílusban születnek, amelyek a féktelen vidámságnál nem akarmak többet. Vegyük például a betonszilárd dogmák mentén szervezett rockabilly-szubkultúrát, amelyben ötven éve gyakorlatilag semmit nem változtak a ruhák, a frizurák, az autók és a lemezek. A rockabilly ennek ellenére örökké menõ lesz, hiszen fiatalnak lenni, bulizni, gyorsulási versenyeket rendezni és hajtani a csajokat, az soha nem fog kimenni a divatból, és így ezen szórakoztató tevékenységek soundtrackje is élvezhetõ marad, ameddig világ a világ.

A brightoni Pipettes is ilyen jóérzés-zenében utazik, egészen pontosan a hatvanas évek girl-groupjainak stílusában, még pontosabban nem csinálnak mást, mint a lehetõ legpontosabban lekopírozzák a Shangri-Las minden egyes hangját. Pompás döntés, hiszen a Magyarországon katasztrofálisan alulértékelt Shangri-Lasnak simán ott van a helye a hatvanas évek tíz legjobb együttese közt. A példaképeket követve tehát a Pipettes a három lány, Becki, Rosay és Gwenno szerint csupán annyit tesz, hogy keresi a tökéletes popdalt. Bár olyan igazgyöngyre még nem találtak, mint a Shangri-Las Give Him a Great Big Kisse, bemutatkozó lemezük alapján egyértelmû, hogy jó úton járnak.

2006 nyarának zenéje számomra a Pipettes volt. A kislemezeik, a Pull Shapes vagy az ABC számtalan számítógép elõtt töltött napom végét dobták fel, mostanra viszonylag jól tudom utánozni a videóklipek koreográfiáját is, egész egyszerûen csodálatos érzés kint ülni a teraszon, kicsit rázva a popót, a tapsolós részeknél meg összeütve a tenyereket. Ha lenne egy olyan pöttyös ruhám, mint ezeknek a csajoknak, talán még jobban menne. Sajnos a lemezen helyet kaptak a Shangri-Las síró-rívó, lelépett fiúk után sóvárgó számainak utánérzései is, és ezek már nem tartoznak a fentebb megénekelt jó utánérzések közé. Van viszont Ronettes-idézés is, és, ami egy kicsit enyhít a tömény retrón, az It Hurts to See You Dance So Wellben egy adag a Saint Etienne bájos-táncos indiepopjából is. A lemez csúcspontja mégis mindjárt a nyitószám, az Art Brut tavalyi Formed a Bandjének tökéletes nõi párja, amelyben a lányok arról énekelnek, hogy végre itt vannak, és tuti, hogy a hallgató nem látott még három ilyen pretty csajt. Girls just want to have fun.

7,2 - Bede