A 2006/2007-es spanyol fociszezon idõtlen idõk óta a legkiszámíthatóbb. Pontosabban az nem számítható ki teljesen, hogy mi fog történni, az viszont igen, hogy mirõl fog ez az idény szólni, nevezetesen hogy képes lesz-e valaki lenyomni a világ tavalyi legjobb csapatát, a Barcelonát. Sõt, a helyzet még ennél is egyszerûbb, ahogy azt a borúlátóbb Barca-drukkerek nagyon helyesen látják: vajon képes lesz a csapatuk minden létezõ dolgot elcseszni, és nem megnyerni a bajnokságot, vagy erre egy olyan együttes, amelyben együtt játszik Ronaldinho és Messi fizikailag képtelen.

Az teljesen világos, hogy ha a Barcelona úgy játszik, ahogy az elõzõ idényben, különösen pedig annak õszi szezonjában tette, amikor a bajnokságban olyan elõnyt sikerült szerezni, amelynek okos tavaszi beosztása nyújtott lehetõséget a BL-re koncentrálásra, és így annak megnyerésére is, nos, szóval ha a Barca úgy játszik, nincs spanyol csapat, amely az útjába lenne képes állni. Tavaly összesen négy meccset vesztettek el, ebbõl legalább egyet ordító bírói részrehajlásból kifolyólag, és amit a pályán bemutattak, az még a tizenöt évvel ezelõtt Barcelonában az elsõ BL-gyõztes csapatot összerakó, azóta a klub minden mozdulatát élbõl fikázó Johann Cruyffot is tapsra késztette.

Rosszabb tehát az idei Barcelona mint a tavalyi Barcelona? A keret szintjén semmiképpen sem, és az már eleve sokat mond Rijkaard és a klub vezetõinek magabiztosságáról, hogy a komplett spanyol elsõ osztályból éppen a katalánok igazolták a legkevesebbet, mindössze három játékost (a negyedik erõsítés a Barca nyakán maradt Saviola, aki visszatérve sevillai kölcsönjátékából egész egyszerûen nem volt hajlandó alacsonyabb fizetésért elmenni más csapathoz, így legalább a januári átigazolási szezonig szotyizhat a Camp Nou lelátóján, mivel Rijkaard nem számít rá még a kispadon sem). Fontos játékos a tavaly néhány kulcsgólt szerzõ Larssonon kívül nem ment el a csapattól, a Bayern Münchenbe elpasszolt van Bommelrõl egy év alatt bõven kiderült, hogy egész egyszerûen nem elég jó focista egy ilyen szintû csapathoz. Larsson helyére cserecsatárnak jött a Chelsea-bõl az izlandi Gudjohnsen, a Juventus végkiárusításán pedig a két bombabiztos középhátvéd, Puyol és Márquez helyett bedobható Thuramot, és a csapat egyetlen gyenge pontján, jobb oldalon hátul játszó Zambrottát sikerült megcsípni. Ronaldinho a világ legjobb játékosa, az idei év pedig Messi végleges megkoronázásáé lesz, a srácé, aki soha nem esik el, akitõl soha nem lehet elvenni a labdát, akihez hasonló tehetség 19 évesen maximum három volt ennek a sportnak a történetében.

A józan ész, a bajnokság kezdete elõtt a Barcelona bajnoki címéért még a Chelsea Premiership-diadalánál is kevesebb pénzt fizetõ fogadóirodák valamint az a közismert tény, hogy A BARCELONA MINDIG IS A VILÁG LEGJOBB CSAPATA VOLT, VAN, ÉS LÉSZEN MINDÖRÖKKÉ, azt diktálják, hogy ha a második BL-t zsinórban talán nem is, de a harmadik spanyol bajnokságot sikerülni fog megnyerni. Van azonban néhány aggasztó jel, amelyek ha esetleg mind borzalmas módon valóra válnak, a csapat képes lesz megtenni azt a szívességet riválisainak, hogy egész egyszerûen magát veri meg.

Elõször is fejétõl bûzlik a hal, és a klub vezetésében valami nem stimmel. Laporta elnöknek egy teljesen hülye jogszabály miatt sürgõsen választásokat kellett kiírnia szeptember elejére, amelyet aztán végül nem volt szükséges megtartani, mivel rajta kívül egyetlen jelölt sem szedte össze a kellõ számú ajánlószelvényt. Az elnök széke újabb négy évre biztosítva van, a felesleges problémázás miatt pedig – egy ideig úgy tûnt, Laportát örökre eltilthatják a klubtól – a tuti rossz hangulat is a díszpáholyban. A kettes számú probléma Ronaldinho, aki a vébén a kiégés olyan elõrehaladott jeleit mutatta, hogy joggal lehetett kételkedni: lesz-e belõle két hónapon belül megint vérre éhes futballista. A szezon elõtti felkészülési meccsek cseppet sem oszlattak a ködön. Végül pedig ott van a furcsa jelenség, hogy az a Puyol, aki évekig a soha nem hibázó isten, a világ talán legjobb hátvédje volt, elkezdett hülyeségeket csinálni. A gondok nála is a vébén kezdõdtek, és a Sevilla ellen megalázó módon elbukott európai szuperkupa-döntõ, majd az elsõ fordulóban a Celtától kapott két gól jelentõs mértékben száradtak az õ, egyébként makulátlanul katalán lelkén. Egy gyenge Ronaldinhóval, egy csetlõ-botló védelemmel (Puyol párja, Márquez sincs formában) és egy széthúzó vezetõséggel igenis el lehet veszteni a bajnokságot.

A Barcelona nagy szerencséje, hogy még ha képes is mindent elcseszni, a riválisoknál is annyira rosszak az elõjelek, hogy a tavalyinál jóval gyengébb teljesítménnyel is meglehet a katalán bajnoki cím. Ott van például a világ futballbarátait mulatságosnál mulatságosabb hasraesésekkel már három éve szórakoztató Real Madrid. Az egykoron büszke klubból rövid úton cirkuszt faragó elnök, Florentino Perez ugyan már az elõzõ szezon vége felé lemondott, fix utódot azonban csak júliusban sikerült helyette kinevezni. Ramón Calderón megválasztása a gyõzelmét el nem ismerõ ellenjelöltekkel és a szavazatok újraszámolásának követelésével egészen olyan volt, mint egy, a klubnál valamivel kisebb éves költségvetéssel rendelkezõ kelet-európai ország hasonló rendezvénye.

Calderón három dolgot ígért meg kampányában: Robbent, Kakát és Cesc Fábregast. Éppen ezt a hármat nem tartotta be. Helyettük jött van Niestelrooy, Diarra, Cannavaro, Emerson és az utolsó másodpercben Reyes, a kispadra meg a Juventusból az a Capello, aki egyszer a kilencvenes évek közepén már nyert ezzel a csapattal egy bajnokságot. Capello neve garancia az unalmas focira, az örökös egy-nullázásra, a tömegnyi védõre, azt viszont még Barcelonában is elismerik, hogy a digó által vezényelt csapatok legalább nem csinálnak magukból hétrõl-hétre hülyét a pályán, és ez a Madrid esetében már jelentõs elõrelépés lesz az elmúlt évekhez képest.

Hiába azonban az elõre megjósolható szervezettség, a Real Madrid szekrényében még túl sok a csontváz ahhoz, hogy újra versenyképes legyen a csapat. Közülük a legnagyobb és csontvázra legkevésbé hasonlító az ember, aki egykor a világ legjobb focistája volt. A dagadt testét füves területeken már évek óta hihetetlen életuntsággal vonszoló Ronaldót a nyár folyamán többször próbálták meg eladni, elsõsorban az Internek, a biznisz azonban nem jött össze. A brazil egész egyszerûen nem akar focizni, csak zsíros szemeivel bambul maga elé szótlanul, amivel még mindig jobban teljesít, mint a keret másik átka, a pofáját befogni képtelen Roberto Carlos. Õt szintén megpróbálták nyár elõtt elpasszolni, ám a jellegzetesen sipítozó hangján nagy kedvvel hülyeségeket nyilatkozó (az utóbbi három évben hetente ígérte meg, hogy egy hónapon belül lenyomják a Barcát), játékostársai körében közutálatnak örvendõ kis köcsögért senki nem volt hajlandó eleget fizetni. Egy ilyen játékos egyedül képes megmérgezni a hangulatot az öltözõben, pláne ha annak kapitánya, Raúl, már nem is emlékszik arra, hogy egykor egy gólt szomjazó ifjú zseni volt.

Nem sokkal jobb a helyzet a Valenciánál sem, annak ellenére, hogy itt még idõben sikerült túladni a legbalhésabb semmirekellõn, Kluiverten. A 41 évesen tavaly visszavonult Carboni egybõl sportigazgatóként folytatta a klubnál, lényegesen kevesebb sikerrel, mint hátvédként. Elõször nyugodt szívvel eladta az utóbbi évek olyan meghatározó egyéniségeit, mint Aimar, Fabio Aurelio és Mista, majd halálosan összeveszett a csapat kulcsemberével, Roberto Ayalával azon, hogy ki és mennyire van túlfizetve. Ayala végül maradt, az meg majd szezon közben kiderül, hogy mire jó egy vérig sértett argentin középhátvéd. Az új szerzemények közül a már sok éve nagy ígéretnek számító, és most már bizonyítási kényszer alatt álló Joaquín, valamint az Angliából visszahívott Morientes emelkednek ki, de hiába jó edzõ Quique Sánchez Flores, ez a Valencia csúcsformában sem tûnik elégnek ahhoz, hogy megszorongassa a Barcelonát.

A nagyok mellett egyetlen csapatnak van esélye, hogy komolyan beleszólhasson a bajnokságba, a tavalyi szezont elképesztõ formában záró, az ideit pedig még talán annál is jobban kezdõ Sevillának. A csapatnál sikerült tartani a tavalyi UEFA-kupa gyõzelem után a fél világ által lenyúlni próbált Jesús Navast és a brazil Daniel Alvest, és ugyan nagy erõsítések nem voltak, a jól összerakott és fejben az egész mezõnyben a legerõsebbnek tûnõ együttes mindenre képes lehet. Ha a Barcelona nem hajlandó nyerni, akár hatvan év szünet után a második spanyol bajnoki cím is összejöhet.

A tavalyi BL-elõdöntõben Riquelme által kihagyott tizenegyessel kezdõdõ és máig tartó idõszakban a világ legszerencsétlenebb klubcsapata a Villareal volt. Elõször ugye a kiesés az Arsenal ellen, majd búcsú az idei évad európai küzdelmeitõl a Maribor ellen megalázó körülmények közt elvesztett Intertotó-kupa döntõben. Az igazi tragédiák azonban csak augusztusban jöttek, amikor gyors egymásutánban fejenként hat hónapra lesérült a hátvédsorban alapember Gonzalo Rodriguez és a sztárnak igazolt Robert Pirés. Ez így együtt meg is pecsételte a csapat idei sorsát, bár a frissen vásárolt török Nihat Riquelmével párban sokra lehet képes, egy UEFA-indulást jelentõ helynél azonban semmiképp sem többre.

Az Atlético Madridnak idén a Chelseabõl Maniche-t, Argentínából pedig az aktuális Kis-Maradonát, Sergio Agüerót sikerült megcsípnie. Ezek azonban teljesen lényegtelen vásárlások, hiszen amint azt a spanyol focit kicsit is követõk tudják, az Atleti az a csapat, amelyik soha nem nyer semmit, és a legjobb játékoskerettel is képes olyan meccseket elbukni, amelyiken még a nyolcvanadik percben is három góllal vezetnek. Az õ szereplésüknél már csak azé a Betisé lehet viccesebb, amely a nyáron simán eladta a két legjobb játékosát, Joaquínt és Oliveirát. Tavaly ezzel a párossal együtt is csak három ponttal menekültek meg a kieséstõl, és mivel egyrészt a helyükre senki érdemleges nem jött, másrészt meg Ruiz de Lopera örökös elnök a saját magáról elnevezett stadionjával együtt egy komplett idióta, idén az utolsó három hely valamelyikének reményteli várományosai.

A Deportivo fiatal játékosokkal új csapatot kezdett építeni, a Celta egy UEFA-helyre jó lehet, az újoncok közül talán a Nástic használható valamire, és a lassan 11 argentinnal felálló Zaragoza is odaérhet valahova elõre. A történet azonban arról fog szólni, hogy sikerül-e a Barcának megvernie magát, vagy a világ legjobb csapata erre nem lehet képes.

Elsõ három: 1. Barcelona 2. Real Madrid 3. Sevilla
Meglepetéscsapat: Celta
Kiesõk: Betis, Recreativo, Racing
Gólkirály: Megint Etoo

Mi sem lenne egyszerûbb, mint biztosra menni, és leírni, hogy a Chelsea lesz a bajnok; hogy az elsõ négy csapat ugyanaz marad, mint már évek óta; hogy jó lesz a West Ham meg a Portsmouth, és hogy a kiesõ helyekre a három újoncnak van a legnagyobb esélye. Hát nem, bevállalósak leszünk, úgyhogy itt is van a Premiership 2006/2007-es szezonjának végeredménye. (Aztán ha mégsem lesz igazunk, akkor életbe lépnek az elsõ mondatban foglaltak.)

1. Liverpool
Ez most végre a Vörösök éve lesz. Sok jel utal arra, hogy Beniteznek végre sikerült összehozni azt a keretet, amire neki szüksége van, szinte az összes posztra jut legalább két ember, vagyis minden rendelkezésére áll ahhoz, hogy hatékonyan alkalmazza a rotációt, és egyszerre több fronton is sikeresen állja a sarat. Amiatt is tiszteletet érdemel, hogy nem fél belátni a saját hülyeségeit, és ellentétben önfejû elõdjével hamar túlad a saját hibás vételein is, míg Houllier hülyeségeit még idén is nyögte a klub.

Ha Gerrardot és Carraghert elkerülik a komolyabb sérülések, akkor nem lehet gond, a többiek pótolhatók, ami nem azt jelenti, hogy nem jók – Pennant évek óta az elsõ valamirevaló jobbszélsõ, a szezont remekül kezdõ Crouch rácáfol a sok dilettáns baromra, de Bellamy és Kuyt is hasznos lesz elöl. Egyébként a Liverpool tíz év után ismét FA ifjúsági kupát nyert, születõben van egy új, sokra hivatott generáció is (a ’96-os csapatban játszott ugye Carragher és Owen). Amíg a közvélemény azzal lesz elfoglalva, hogy akkor most tényleg öngólt akart-e rúgni Gallas, vagy hogy Rooney és Ronaldo kibékültek-e, addig a Liverpool (és nem Pool, mert az kurva idegesítõ!) csendben megnyeri a bajnokságot.

2. Chelsea
Most õszintén, létezik olyan ember, aki a hetvenes-nyolcvanas éveket végigszenvedte Chelsea-szurkolóként, és még talán a Gullit és Vialli fémjelezte idõszakot is élvezte, most meg felállva tapsol ennek a hideg és ijesztõ gépezetnek, ami úgyis mindig nyer, és ráadásul halál unalmas is? Biztos van ilyen, de õ meg már nem bírja kifizetni a jegyárakat.

Szerencsére egyre többen tanulnak az olyan játékosok hibáiból, mint Shaun Wright-Phillips, és csak pénzzel már nem tud akárkit megszerezni a csapat, amely ráadásul idén egyértelmûen a Real Madridosodás útján indult el: a középpályán egymást érik a funkciótlan sztárok, miközben a védelemben egy-két sérülés elég lesz ahhoz, hogy zûrzavart idézzen elõ. Tavaly is kicsit vékonynak tûnt a Chelsea kerete, de megúszták sérüléshullám nélkül, most viszont nem lesz megint akkora szerencséjük, és jönnek majd a váratlan vereségek, meg a frusztráló nulla-nullák hazai pályán. Mourinho pedig nagy dérrel-dúrral fog távozni júniusban. Igaz, a Bajnokok Ligáját lazán megnyerhetik, mert kész lutri, éppen ezért arra nem is vagyunk hajlandóak tippelni.

3. Manchester United
Vajon mi lehet Sir Alex terve? Végre betömte a középpályán tátongó lyukak közül az egyiket, viszont elengedte Van Nistelrooyt anélkül, hogy jönne helyette bárki is. Így marad egyetlen igazi befejezõ csatár Saha személyében, és ahogy ez ilyenkor lenni szokott, õ heteket tölt majd kórházban és rehabilitációs klinikákon, a többit meg ki lehet találni. Kicsit olyan tûzoltásszerû lett Ferguson igazolási stratégiája az elmúlt években: elõször arra jött rá, hogy a védelem szorul erõsítésre, és mire ezt a problémát idén január végére megoldotta, addigra a középpályája fogyott el. Nyáron ezt orvosolta Michael Carrick leigazolásával, aki jó játékos ugyan, de egyedül még nem megoldás, nem véletlenül töltötte azzal a részeg skót augusztus utolsó napjait, hogy megpróbálja megvenni Owen Hargreaves-t.

Mint tudjuk, ez nem jött össze, viszont a csatársorból Van Nistelrooy mellett a biztonság kedvéért még a nagy ígéretnek kikiáltott Giuseppe Rossit is elküldte kölcsönbe, miközben új támadó nem érkezett. Az ember mindazonáltal úgy van Fergievel, mint egy öreg dobermannal: lehet, hogy már egész nap csak hever a házában, mégsem meri megközelíteni, mert ki tudja... Az alapcsapat jó, de vékony, ezért lesz csak bronz, viszont a kupát simán elvihetik.

4. Everton
Ez elég merész jóslat, de David Moyes annyira profin végezte a dolgát nyáron, hogy valamit biztosan el fog érni. Már a vébé végére összeállt a teljes keret, és nem az utolsó pillanatban kellett kétségbeesetten keresgélnie a piacon. Andy Johnson megmutatja, hogy nem sok az érte kiadott 8,6 millió (pláne, hogy õ lesz a gólkirály), a Cahill, Arteta kettõs remekül mozgatja a csapatot, és most a kispadon is vannak jó játékosok, vagyis ez az Everton sokkal erõsebb, mint az, amelyik két éve negyedik lett a bajnokságban. Ráadásul még a nemzetközi kupákban sem érdekelt, minden készen áll tehát, hogy Moyes ismét nagyot dobjon, ezt kétévente amúgy is megteszi, és a tavalyi, csalódást jelentõ szezon után újra felfelé vezet az út.

5. Arsenal
Nem, nem és nem. Ez a keret nem a Premiershipre lett kitalálva. A Vieira helyén biztos csapattaggá váló Cesc Fabregas soha nem lesz olyan vezéregyéniség, mint a szenegáli volt, és egyáltalán, Arsene Wenger hiába gyûjti össze a világ legügyesebb tinédzsereit, ha nincs egy Roy Keane vagy egy John Terry a csapatban, aki szükség szerint hajtja vagy seggbe rúgja õket: sem Touré, sem Gilberto Silva nem az a típus, Thierry Henry pedig végképp nem. Gallas ugyan nagyszerû védõ, Baptista személyében pedig van végre egy erõcsatár a keretben, viszont a védelem vékony, és a széleken sincs akkora választék, fõleg, hogy Tomas Rosickynak nagyon nem fog ízleni az élet a Premiershipben. Vagyis hasonló szezon lesz, mint tavaly, vagy parádézás, vagy szenvedés, és most nem jön segítségükre egy ételmérgezés. A Bajnokok Ligájában viszont megint összejöhet valami, ez az Arsenal ismét a kontinentális csapatok ellen lesz igazán hatékony.

6. Tottenham Hotspur
Pár hete még a Spursnek nézett ki a negyedik hely, viszont a béna igazolások, Carrick elengedése egy másik élcsapathoz, és a gyenge szezonkezdet egyaránt elbizonytalanítóak. Sõt, mintha az eddigi koncepción is változtattak volna, a fõként szigetországi fiatalok helyett most megint óriási pénzeket fizettek ki olyan zsákbamacska játékosokért, mint Berbatov vagy Zokora, a klubigazgató Damien Comolli pedig láthatóan jobban bízik honfitársaiban, és kicsit olyan, mintha az Arsenalt majmolná (nudge-nudge) a francia kontingens bõvítésével. Ráadásul a bal szélre sikerült egy olyan játékost szerezni Steed Malbranque személyében, akit egybõl meg is operáltak, különben is, neki inkább az fekszik, hogy kiscsapatokban villogjon. Persze, a tavalyi csapat gerince együtt maradt, ami azért minimum az UEFA-kupás helyezést biztosítja év végére.

7. West Ham United
A keretét tekintve „legangolabb” csapattól sokan várnak kiugró eredményt, fõként, hogy a klubnak az utóbbi évek legmegdöbbentõbb átigazolási tranzakcióját sikerült lebonyolítania. Az egy dolog, hogy még mindig csak találgatás megy, mi is állhat Tevez és Mascherano érkezése mögött, az viszont biztos, hogy nem véletlenül egy olyan csapatba mentek, ahol kisebb az eredménykényszer, ráadásul a dél-amerikai játékosok közül eddig igen kevésnek sikerült megszoknia Angliát. Ha Alan Pardew, a liga egyik legígéretesebb menedzsere igazán tökös lesz, akkor még jól is elsülhet mindez, de most inkább úgy tûnik, mintha az utolsó pillanatban belenyúltak volna egy Opelbe, hogy beletegyenek egy Ferrari-motort. Az meg még szomorúbb, hogy valami ázsiai bûnözõ az egyik leginkább tradicionális working class csapatból is Chelsea-t akar csinálni.

8. Portsmouth
Ha már itt tartunk, akkor a Portsmouth tényleg a szegény ember Chelsea-je, ráadásul még vidéki is, így nem csoda, hogy azt a sok pénzt nem tudta elkölteni Harry Redknapp. Hiába a szenvedélyes szurkolótábor, ez mégiscsak egy porfészek. Viszont ehhez képest egész pofás lett a keret, túl nagy álmokat nem érdemes szövögetni egyelõre, de a Top 10 meglesz.

9. Aston Villa
Átmeneti szezon az új tulajdonossal és edzõvel. Martin O’Neill a lehetõ legjobb választás volt, ráadásul januárban lesz módja további erõsítésekre is, például egy csatár nem ártana. Az igazi próbatétel jövõre jön, akkor már nem elég a középmezõny, ami csak a tavalyi szezonhoz képest lesz jó eredmény, a Villa ambícióihoz képest egyáltalán nem.

10. Newcastle United
Jaj. Ez a klub és a közönsége annyival többet érdemelne ennél, hogy el sem lehet mondani. Rendszeresen iszonyatos pénzeket dobnak ki játékosokra azért, hogy ne érjenek el velük semmit. Sir Bobby Robson legalább még egy versenyképes csapatot csinált a Szarkákból, ez viszont egy szedett-vedett társulat, koncepció nélküli igazolásokkal, és egy hihetetlenül szerencsétlen menedzserrel, aki csak Sounesshez képest volt felüdülés.

11. Bolton Wanderers
Sam Allardyce csapata évek óta erõn felül teljesít, és most még elég sok pénzt áldoztak Anelkáért is, tehát minden adott a sikeres folytatáshoz. Mégis úgy tûnik, hogy Big Sam jól tudja, a maximumot hozta ki a Boltonból, és nem fogja tudni egy kategóriával feljebb vinni. Ez érzõdni fog a teljesítményen is, és könnyen lehet, hogy Allardyce-nak ez az utolsó szezonja a Reebokban.

12. Blackburn Rovers
A Bolton mellett a Rovers a liga másik rosszfiú-csapata, amely ellen mindenki utál játszani. Tavaly meglepõen jól szerepelt a csapat, de idén a nemzetközi kupameccsek, Bellamy távozása, meg a törvényszerû visszaesés miatt nem jön majd ki annyira a lépés. Mark Hughes ettõl még semmivel sem lesz rosszabb menedzser mint tavaly volt, megy minden tovább.

13. Middlesbrough
Egy rendszeresen alulteljesítõ csapat, biztos anyagi háttérrel és az ország egyik legjobb utánpótlásnevelõ bázisával. Gareth Southgate kinevezése menedzsernek elég bátor húzás volt, és a jelek szerint az idei a tavalyi szezon ismétlése lesz, összességében nem túl magas helyezéssel. Valamelyik kupában megint jól szerepelhet a Boro, és ha Southgate kihúzza addig, jövõre itt is nagyobb dobás várható.

14. Manchester City
Szegény Psycho Pearce-nek valahogy nem akar összejönni ez a dolog, a meglehetõsen középszerû igazolások és a tavalyi szezon végén produkált mélyrepülés nem sok jót vetít elõre. Aztán persze lehet, hogy a surranópályán fellopakodnak a középmezõny elejére, de ez a maximum.

15. Wigan Athletic
Jól tudjuk, a második szezon a nehezebb, és az északi újgazdagok nem is fogják megismételni a tavalyi szereplést, fõleg, hogy a három legjobb játékos, Bullard, Chimbonda és Roberts is elment a nyáron. Paul Jewell viszont nem véletlenül jó csávó, még Emile Heskeynek is megtalálja majd azt a bizonyos góllövõ cipõjét. Biztos bentmaradás.

16. Fulham
Itt kezdõdik a kiesésre esélyes csapatok sora, Chris Coleman nem is biztos, hogy kihúzza májusig. A keret azért nem olyan rossz, újra megússzák a kiesést, de a Coventry példája mutatja, nem lehet éveken keresztül büntetlenül egyensúlyozni a szakadék szélén.

17. Watford
Az abszolút underdog csapat, amelyik tavaly még a második liga kiesõjelöltjeként kezdte a szezont, Aidy Boothroyd viszont egy igazi õrült, és ha az általa elõirányzott elsõ tíz nem is lesz meg, de túlélik az elsõ szezont. Ashley Youngot pedig jelölik majd az év legjobb fiatal játékosa címre.

18. Charlton Athletic
Minden tiszteletem Ian Dowie-é, de a Charltont évek óta Alan Curbishley tartotta össze, és ez a Palace-szal ellentétben nem egy felfelé igyekvõ, fiatal csapat. Nehéz szívvel válunk meg tõlük, de most látszik majd, mennyire is hiányzik a jó öreg Curbs.

19. Reading
A klasszikus, hagyományok nélküli újgazdag csapat, amelybõl még a Wigan bájos északi bárdolatlansága is hiányzik. Nem véletlenül nyerték a Championshipet rekordelõnnyel, és most sem adják majd olcsón a bõrüket – pénz van, Steve Coppell jövõre újra rekordot dönthet.