Soha nem jártam Indonéziában. Szokott ott lenni mindenféle természeti katasztrófa. Hogy mit is esznek az indonézek, még kevésbé tudom. Lehet, hogy embert! Vagy disznósajtot! Ja, azt mégsem, mert muszlimok. Az, hogy budapesti éttermekben kell tájékozódnom távol-keleti népek táplálkozási szokásairól, nem feltétlenül recept a kudarchoz. Budapesten van jó kínai étterem, van jó vietnami étterem, van jó koreai étterem, van jó japán étterem, van (illetve a Só utcai intézmény lefelé csúszásával inkább csak volt) jó thai étterem, akkor miért pont indonéz ne lenne? Ráadásul ha egyszerre kettõt is nyitnak, abból az egyiknek sikerülnie kell.
Budapesten ugyanis sok évnyi indonézétterem-hiány után olyan másfél éve mindjárt egyszerre kettõ is nyílt, egymástól mind koncepcióilag, mind geográfiailag viszonylag messze. Az Újlipótvárosban, mûködõ Sumatra árban és külsõségekben egyaránt alig céloz a slejmben úszó csirkedarabokra specializálódó kínai büfék fölé, míg a budai Nusantara ha nem is high-end, de azért normális éttermi árakkal és a Goa lakberendezési bolt kiborító barna, arany és bordó színeivel lõ a környékbeli polgárságra.
A kétszereplõs verseny gyõztese – és most mindenféle Gamelan-ütõshangszerek pergését kéretik hallani – a Sumatra. Gyertyafényes vacsorára egészen biztosan alkalmatlan, félórás munkaebédre, esti valami-bekapásra viszont tökéletesen megfelel, és nem csak azért, mert hihetetlenül olcsó. A már említett, évente több száz emberéletet követelõ kínai büféken, néhány talponálló hentesen és vállalati menzákon kívül ma már kevés olyan hely van Budapesten, ahol olcsóbban lehet jóllakni, mint a McDonaldsban, a Sumatra azonban ilyen ritkaság. Két fõ 2500 forintból meg tud úgy ebédelni a hétköznap délben 8-10 opciónál többet nem kínáló étlapról, hogy estig egészen biztosan nem éhezik meg. Kicsivel többért már az esti étlap legdrágább fogásait is ki lehet rendelni, fejenként háromezer fölé pedig csak nagyon bõkezû borravalóval lehet jutni.
A Sumatra az indonéz konyha alapjaira szorítkozik. Van satay, a nyárson sült csirke, nasi goreng, a sült rizs akármivel, sült tészta akármivel, néhány húsétel, ha jól emlékszem, mind csirkébõl, lehet kókuszos, csilis, vagy currys, köretnek sima rizzsel. Ez az a szint, amit még különösebben egzotikusnak sem lehet nevezni, aki már evett thai vagy indiai étteremben, annak tökéletesen ismert alapízek, ennek ellenére egy rossz szót sem lehet szólni. A kulináris élmény ettõl messze van, viszont korrekt és olcsó. Ha csinálnak hagymás babot, hozom Bud Spencert is.
A Nusantara pont annyival gyengébb a Sumatránál, mint amennyivel drágább és amennyivel nagyobbra vágyik. Álljunk is itt meg egy pillanatra, lelki szemeink fussanak végig Banda Acehtõl Irian Jayáig e félig ázsiai, félig óceániai országon. Él bennem a megalapozott gyanú, hogy Indonézia konyhája majdnem olyan nehezen foglalható össze egy étteremben, mint mondjuk Kínáé. El nem tudom képzelni, hogy ugyanazt egye a tökén kupakot viselõ meztelen pápua és a Balin ausztrál szörföst robbantgató dzsihádista. Attól hajlandó vagyok eltekinteni, hogy rántott komodói sárkány is legyen az étlapon, de a Nusantara jellegtelenségénél igenis többet követelek.
A Városmajor utcában felszolgált ételek jelentõs részének egész egyszerûen semmi íze nincs. A hangzatos nevû tavaszi tekercs zöldségekkel és csirkével töltve, édes savanyú csili szósszal konkrétan pont annyira izgalmas a szájnak, mint a Burger Kingben a kínai promóciókban kapható tavaszi tekercs. Most biztos azt hiszi a kedves O. hogy viccelek, úgyhogy megesküszöm Bali, Lombok és a Flores-szigetcsoport teljes lakosságának életére, hogy ezt teljesen komolyan gondolom. Ízetlen, kicsit száraz tekercsek semmilyen, barnás szósszal. A párolt zöldségek mogyorómártásban sem jobbak, gyakorlatilag nyers káposzta, amit lehet tunkolni az egyébként nem rossz szószba, amely konzisztenciára, színre és ízre is egy kicsit a mexikói csokiszósz, a mole rokona.
A Nusantara erõsségének a levesek tûnnek, a legutóbbi látogatáskor a séf ajánlatai között szereplõ kókuszos-citromfüves húsleves pont olyan volt, ahogyan egy közepes thai étteremben feltálalják – jó. Fõételek terén megint visszatér a bizonytalanság, a sült rizs választható akármivel vagy a sült tészta választható akármivel semmiféle meglepetéssel nem szolgáló, túlságosan szolidan fûszerezett cucc, van egy olyan érzésem, hogy a Balira befizetõ jobb módú magyar turisták ilyesmit lapátolhatnak maguknak esténként, a szálloda éttermének svédasztalánál. A húsételek egy fokkal több ízt kaptak, nagyjából nem túl csípõs curryt tessék elképzelni marhából vagy csirkébõl. Vannak halak és tenger gyümölcsei is, de ahhoz én már régi motoros vagyok a budapesti éttermek általános színvonaltalanságában, hogy körömnyi konzervrákokat egyek mirelit polipkarikákkal. Ja, és az adagok is kínosan kicsik.
A Nusantara éppen azért nem jó, mert étterem próbál lenni, annyit viszont nem tud. A Sumatra jobban ráérzett arra, hogy az indonéz konyha - illetve elnézést, biztos szuper az ebéd Batáviában, szóval a Magyarországra eljutott indonéz konyha – egyszerûen kevés ahhoz, hogy egy rendes, evõeszközzel és asztalokkal mûködõ éttermet ki lehessen belõle hozni. Tisztességes büfét visznek, ahova szívesen beugrik az ember bármikor, nagy feneket kerekíteni a dolognak és céges vacsorát szervezni a Nusantarába, na abból ezek többé nem esznek.
Sumatra Indonéz Étterem
XIII., Ipoly u. 28/B.
239-44-57
www.sumatra.hu
Nusantara
XII., Városmajor u. 88.
201-14-78
www.nusantara.hu
A Matula Magazinban megjelenõ étteremkritikák tárgyául szolgáló ételeket a szerzõ a saját, esetleg a közvetlen környezete pénzével kifizeti, nem pedig a kiadó állja a cehhet. A minõsített vendéglátóipari egységet legalább háromszor keressük fel. Meggyõzõdésünk, hogy e két tényezõ együttállása jobb, szebb és valósabb kritikák megszületéséhez járul hozzá.
