Nem az AFI az elsõ zenekar, amely a leggyengébb lemezével fut be. A popban bármi elõfordulhat, így nem csodálkozunk a punkos hardcore-t goth metállal ötvözõ zenekar legújabb átfazonírozásán sem. A Miss Murder címû klipjükben a Marilyn Manson dekadens és diktatorikus, gonosz világa tûnik fel, ugyanakkor a dal maga leginkább a Bad Religion-t idézi, illetve magát az AFI-t, melynek nyilvánvaló szellemi elõképe a nyolcvanas évek eleji melodikus goth-punk Lords Of The New Church.

A Decemberundeground nem nélkülözi a slágereket, ugyanakkor sokkal haloványabb, mint a zenekar pályájának csúcsteljesítményét jelentõ 2003-as Sing The Sorrow. Nyilvánvaló, hogy az AFI-ból most megpróbálják összehozni a HIM és a Manson elfáradása után az új kosztümös, modern goth punk-metál izét, de az a baj, hogy maga az AFI is tök fásult ehhez.

Hiába a hülye öltöny, az aszimmetrikus frizura, és az erõs smink, a Decemberunderground az eddigi AFI-életmû kliséit variálja. Az igaz, hogy a Prelude 12/21 és a Kill Caustic, és maga a slágerdal, a Miss Murder figyelemre méltó megoldásokkal kényeztet, de számos töketlen, középtempós, jellegtelen szám rontja a sokéves átlagot.

5,8 - Inkei

Keane: Under The Iron Sea

Nem tudni, hogy a britek mit esznek a Keane nevû trión, de az biztos, hogy most is elsõ helyen nyitottak az angol listán, és a 2004-es Hopes And Fears címû lemezüket - mely viszont három egymást követõ héten vezette a brit eladási listát - a Q magazin az év albumának válaszotta.

A részbe folk karakterû, leginkább a hetvenes évek progrockos világát beidézõ borító kétségtelenül sokat ígért, a U2-hatású Is It Any Wonder címû kislemez pedig egy afféle rockosabb elmozdulást sejtetett, de valójában ott folytatták, ahol 2004-ben abbahagyták.

Himnikus, érzelemittas slágereik éppenséggel szerethetõek lennének, de fölösleges udvariaskodnunk: az album egy idõ után unalomba fullad. A heroikus zongora és dob felállású zenekar alig használt effekteket, a dalok sem elég változatosak ahhoz, hogy megidézve bámuljuk a népi textilmûvészet hagyományaira utaló borítót, mely vagy Nagy László iszkázi otthonának búbos kemencéje mellõl lehet ismerõs, vagy egy svéd unescós bélyegrõl.

Hiába a reményt keltõ nyitány, az Atlantis, hiába az identitáskeresésrõl, az ártatlanság elvesztésérõl szóló, arcpirítóan U2-s, de mégis szerethetõ Is It Any Wonder, az album valójában nélkülözi az Everbody's Changing erõsségû popslágereket. Igaz, hogy az Under The Iron Sea komorabb, érettebb lett a bemutatkozó albumhoz képest, de valami hiányzik errõl a lemezrõl. Valami, amit elnyelt a vastenger.

6,1 - Inkei

Matisyahu: Youth

Oroszlán alakú tûzcsóva csap le az égbõl. A hívõk a büszkeség égõáldozatát mutatják be az égi tûznek otthont adó földi oltáron. Valaki sír, valaki örvendve énekli a féltékenyen szeretõ Isten eljövetelét. A Youth az utolsó ítélet és az isteni haragtól való rettegés apokaliptikus víziója helyett a földi megváltás csodáival kezdi a tanítást.

A Fire Of Heaven/Altar Of Earth heroizmusában bontakozik ki Matisyahu és a rocktérítésben segédkezõ Roots Tonic (Josh Werner - basszusgitár, Jonah David - dob, és Aaron Dugan - gitár) stílusa; a reggae prédikációkat, könyörgõ kirohanásokat és beat-boxokat felvonultató rabbi-éneket a mûfaj kánonjának megfelelõ, a könnyed elszállással és dinamikus kirohanásokkal egyaránt együttélõ dub-gitár-dob alapok kísérnek.

A karibi napfény és füstfelhõ helyett a Vörös-, és a Földközi-tenger pálmafáinak árnyéka, a tel-avivi narancsligetek nyugalma jelenik meg, vegyítve az ószövetségi kõsivatagok perzselõ ürességével és a több ezer éve megkötött szövetség misztikumával. A reggae-beat életöröm központúsága és lazasága helyett a hászidok tradicionális kiállásában (fekete-fehér, ing-zakó-nadrág kombináció szakállal és kalappal) rappelõ Matisyahu, a zsidó kultúra vallási hagyományainak, gondolkodásmódjának, öntudatának és életvitelének (Time Of Your Song, What I'm Fighting For, Late Night In Zion) jellegzetességeit mutatja be közérthetõ, egyszerû és letisztult formában. A beavatottságmentes megértést az angol szövegeket kiegészítõ jiddis szólamok nehezítik meg, míg az átadott hittételekben való elmélyülést az igehirdetés közhelyessége kérdõjelezi meg.

A személyes élmények és számvetõ visszatekintések középpontjában Matisyahu megvilágosodásának városa áll; a Youth-on vissza-visszatérõ Jeruzsálem a hite és gyökerei elõl menekülõ egykori Matthew Miller számára nem a mattafixi emberevõ Babylon vagy Sting nagyvárosi forgataga, hanem a hit személyes átélésének menedéke (Jerusalem, Late Night In Zion), kiegészülve a New York-i gyerekkort felidézõ WP-vel, a kísértés démonjait elkergetõ King Without A Crown-nalés a közösségnépszerûsítõ, címadó Youth mûfajváltási kísérleteivel. Matisyahu harmadik lemeze ugyan nem csatlakozik a Bob Marley fémjelezte Tóratekercs-becsavaró mozgalomhoz, azonban a vallási áhitat és meditációs elmélkedés nélkül is élvezhetõ program jótékonyan járul hozzá a sabbath esti láz hangulatának spirituális átéléséhez.

7,8 - Bede

Wolfmother: Wolfmother

A hetvenes és nyolcvanas években rengeteg olyan idõkapszula került forgalomba, amely biztonságos belsõ utazást garantált, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan cinkötvözetbõl készült. A kor különösen kedvezett az alkimistáknak, akik nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy Szolzsenyicint kiutasították a Szovjetunióból, hogy ülésezett a Magyar Szocialista Munkáspárt, a Június 2. mozgalommal, a mûvi abortusz liberalizálásával, Niki Lauda megégésével, Ulrike Meinhoff öngyilkosságával és a Jelenetek egy házasságból címû filmmel. Vagy ha tudtak és akartak is, nem egzakt magyarázatot kerestek, hanem Max Ernst képeit akarták hangokban megfogalmazni, elnyerni a Fjodorov-féle teljes megvilágosodást.

A miszticizmus, a megkésett, de helyén levõ szürrealizmus, a spiritualizmus és az okkultizmus olyan kiváló teljesítményekben manifesztálódtak, mint a Yestõl a Close To The Edge, az elsõ három Black Sabbath lemez, a Jefferson Airplane-tõl a Surrealistic Pillow (nemcsak a White Rabbit, a She Has Funny Cars és a 3/5 Of A Mile In 10 Seconds is ajánlott), a King Crimsontól a Lizard és a Starless And Bible Black, a Pink Floydtól a The Dark Side Of The Moon. Ugyanezeknek a zenekaroknak meg például a T. Rexnek vannak csapnivaló és garantáltan silány albumaik is, ám az ellentétes irányú kísérletek csak arra jók, hogy bárki visszataláljon a helyes útra.

Elképzelni is nehéz, hogy ez a három ausztrál fiatalember mikor és fõleg miért a kulturális emlékeknek még nem alkalmas, de a korhangulatot mindenképpen reprezentáló médiumok újraélesztésérõl. Valószínûleg szert tettek egy csomó bakelit lemezre, amelyek borítóit majdnem minden esetben Roger Dean vagy a Gottlieb fivérek tervezték, esetleg Richard Manning vagy bárki más a Hipgnosis csoportból. A hangok elkülönítése egy, hát még három analógfüggõnek semmiféle nehézséget nem okoz. A Paranoid-ot csak meg kell hallgatni ahhoz, hogy tudd: ez jó. Ez a helyzet a The Great Gig In The Sky-jal, a Roundabout-tal és az Indoor Games-szel. A jó nem ismer lehetetlent, bárkinek becsúszhat, míg a Uriah Heepnek is, amikor az Easy Livin'-t játsszák.

A Wolfmother is analóg rögzítette a számait, de ennél sokkal fontosabb: szinte minden dal telitalálat, megszólal és következetes, ha pedig véletlenül valamelyik nem, az csak egy tudatosan beépített gikszer. Az indító Dimension elsõ hangja hátborzongató, a hangszerek úgy szólnak, mint egy nem létezõ, de most mégis megvalósult Hendrix/Iommi/White Sessionön, majd a White Unicorn minden, amit az erõvel közösülõ pszichedeliáról tudni érdemes. Ebben a számban a negyedik percben kísérleti atomrobbantás történik: olyan dobhangot hallunk, amit talán még soha. És nagyon rendben van az összes többi is.

Kik játsszák ezeket, kik ezek a bárány módra reinkarnálódott emberek? Máskülönben meg mindegy. Olyan az egész, mint a Pop, csajok, satöbbi. A Wolfmother a valaha készült legtökéletesebb hamisítvány, a mestermunka után következõ fokozat. Ezért csak nyolcas, meg azért, mert minden azonnal, egyszerre, a legkiválóbb reprodukcióban megtörténik rajta, beleértve magát a folytatást is. A lehetõ leghosszabb élettartamú elem. De nem újratölthetõ.

8,0 - Bede