A Muse-zal mindig is bajban voltam. Már amikor az első klipjüket láttam jó hat éve, akkor jelentkezett az alapprobléma: tulajdonképpen zeneileg nem volt komoly gond (konkrétan emlékszem, hogy a basszus kimondottan tetszett, pedig ilyen apróságokra egyre kevésbé figyel oda az ember), viszont Matt Bellamy éneke annyira idegesítő volt, hogy rögtön elpárolgott a szimpátiám, nem is beszélve az ordító Thom Yorke-izmusokról, sőt, ami még rosszabb: Jeff Buckleyzmusokról.

Ráadásul a Muse felbukkanása pont egybeesett a brit rockzene egyik legsivárabb korszakával, így tehát sosem tudott érdekelni, és ugyan nyilvánvalóan sokkal ambiciózusabb volt a hasonlóan Radiohead-klón Coldplay-nél vagy a Travisnél, viszont ugyanannyival idegesítőbb is. Úgyhogy nagyjából ennyiben is maradtunk, Matt Bellamy meg én, noha néha felkaptam a fejem egy-egy számuk hallatán, hogy ez talán nem is olyan rossz, de aztán mindig túl sok volt benne a dráma, meg a felesleges csavar, és csak megerősített abban a hitemben, hogy a Muse lányoknak való zene.

A kislemezeikből hiányzott az az instant báj, amitől kedvet kaptam volna egy egész lemez meghallgatásához, és kapásból most egy régi dalukat sem tudnám felidézni. Aztán a zenekar jó időre eltűnt, miközben alaposan felbolydult a brit popszíntér, és ez a triót sem hagyta érintetlenül. Tavasszal már jöttek a hírek, hogy „diszkós” lesz az új Muse, és ez már eleve szörnyen hangzott, ráadásul meglehetősen átlátszónak is tűnt. Ennek ellenére az első kislemez, a Supermassive Black Hole hallatán bekaptam a horgot. Még a refrénje is ott ragadt a fülemben, pedig ebben is van Yorke-féle nyavalygás, de... mégis. Az elektro-rockos alap megfelelően minimalista, és a refrénnel együtt tényleg úgy működik, mint egy normális popdal.

Az albumot hallgatva aztán rájöttem, mi idegesített még a Muse-ban: az állandó komolyság. Az összes számuk, klipjük súlyos mondanivalóval van telepakolva, és mindig a világegyetem nagy problémáit feszegetik (ezt még a slágerben sem tudták mellőzni) összeráncolt homlokkal. A Supermassive Black Hole valamelyest azt sugallja, hogy talán mégsem veszik ezt az egészet olyan komolyan, de a lemez tanúsága alapján sajnos tévedtem. Lehet, hogy a zene változatosabb, szellemesebb lett, de ez akkor is csak Muse, ahogy korábban is elképzeltem. Még akkor is, ha mondjuk a Map Of The Problematique tiszta Enjoy The Silence, az Exo-Politics refrénjében pedig a "sky" szó pontosan úgy visszhangzik, mint a Sweet Child O’Mine-ban.

Annyit engedek a prekoncepciómból, hogy legalább annyi Queen van a lemezen, mint Radiohead, és érezhetően törekednek a változatosságra, de egy tipikusan teátrális Muse-szám nem lesz eredetibb egy váratlan trombitaszólótól vagy keleties vonósbetétektől (City Of Delusion), sem pedig egy flamencós indítástól (Hoodoo). Kicsit olyan, mintha Bellamyék próbálnának menekülni saját maguk elől, minden eszközt bevetve, de hiába. Persze igazságtalan lennék, ha elhallgatnám, hogy van néhány szám, ami tetszik. Ilyen a grandiózus zongorával súlyosbított Starlight, aminél még a pátosz sem zavar, és a hatperces, záró Knights Of Cydonia pedig tényleg hátborzongatóan dübörög végig space-, progresszív és glam rockon. Nekik köszönhetően annyira nem tűnik átverésnek a lemez a Supermassive... után, de azért inkább továbbra is maradnék a kis dózisoknál.

6,1 – Inkei

Nelly Furtado: Loose

Nelly Furtadóról eddig annyit kellett tudni, hogy portugál származású kanadai énekesnő, akinek a folkos dalocskái R&B-s körítést kaptak, és az első lemezével nagyot kaszált, a másodikkal meg nagyot bukott. Zenéje olyan volt, mint ő maga: leginkább semmilyen, archetípusa annak a popsztárnak, akit a kutya se ismerne meg élőben, még akkor sem, ha mondjuk egy hosszú limuzinból szállna ki a Kempinski előtt a Belvárosban.

Szóval ez a Nelly Furtado most úgy gondolta, hogy ideje váltani, és húzni egy merészet: egy személyben lesz Gwen Stefani és Missy Elliott, aki pedig ebben segédkezik neki, az az utóbbi jobbkeze, Timbaland. Elég rafinált stratégiát dolgoztak ki, hiszen Amerika és Európa is más-más mézesmadzagot kapott: a jenkik a Timbalanddal közös R&B duettet, a tagadhatatlanul húzós Promiscuoust kapták, nekünk pedig a Maneater jutott, ami végképp nagy sláger, pont az az elektrós, vagány, csajos pop, amivel minden valamirevaló énekesnő sikeres volt a már említett Stefanitól Pinken át Madonnáig. Nekem ez is tetszik, abszolút jó szám, kár, hogy igazából Nellynek van a legkevesebb köze hozzá. Mert hiába működik a sláger és jók az alapok, de valahogy érződik, hogy ez nem Nelly Furtado egyéniségéhez illik – képzeljük el, hogy egy ártalmatlan, visszafogottan csinos nő, mondjuk Marozsán Erika hirtelen átmegy harsány, vad szexragadozóba. Legalábbis nem lenne hiteles, mint ahogy ez sem az.

Mert a lemezt hallva ismét kiütközik, hogy Nelly Furtado valójában nem Madonna, hanem Dido szeretne lenni, és érdektelen háttérzenét csinálna egész életében. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy utóbbi műfaj királyát, Chris Martint is meghívta a lemezére, aki már egyébként is szeretett volna együtt dolgozni Timbalanddal, ő meg egészen véletlenül hatalmas Coldplay-rajongó, mi sülhet ki ebből? Nos, a válasz egy menage-a-trois, amelyben a két férfiú rövid idő után inkább egymással kezdett foglalkozni, ügyet se vetve szegény Nellyre, aki aztán egy törülközőt maga elé kapva sírva rohant ki a hálószobából.

A lemezről az jön le, hogy Timbaland profi módon szállítja a dögös alapokat a tempós számokhoz, a balladák meg tényleg úgy hangzanak, ahogy egy hiphop-producer elképzelheti a középosztálybeli fehér fiatalok zenéjét néhány Coldplay lemez birtokában. Persze Nelly önmagában gyengécske dalaiból még Brian Eno sem hozhatna ki sokkal többet, úgyhogy nézzük meg, más stílusokban mire megy. Van például egy spanyol nyelvű partyszám, a No Hay Igual, ami nagy siker lehet a latin diszkókban, meg van egy szintén spanyol és elképesztően nyálas duett Juanesszel, ez a lemez mélypontja.

Viszont van egy zárószám is (All Good Things Come To An End), aminek Chris Martin az egyik társszerzője, és ez a két sláger után talán a legjobb szám a lemezen. Jogosan merül fel a kérdés, hogy jesszus, akkor milyen lehet a többi? A válasz pedig az, hogy egy-két kivételtől eltekintve olyan. Vagyis nem jó, na. Ettől még ezt a lemezt egy csomó ember megveszi, és még talán meg se fogja bánni.

4,7 - Inkei

Primal Scream: Riot City Blues

A Primal Scream azon egy kézen is megszámolható együttesek közé tartozik, amelyeknek kétszer is sikerült elkapni a közhangulatot. Egyszer még viszonylag fiatal korukban, az 1991-es Screamadelicával, amikor egy táncparketten tudták egyesíteni a poszt-acid korszak ravereit és rockereit. Másodjára meg kilenc évvel később az XTRMNTR-rel, az ezredforduló káoszát és nihiljét talán legjobban dokumentáló sötét és paranoiás nagylemezzel. A két csúcslemezükön kívül is tudtak emlékezeteseket dobni, mára méltán lehet őket nevezni az egyik legnagyobb működő együttesnek.

A Primal Scream egyrészt mindent elsöprő gyilkos gépezetként (az együttes, amelyben egy időben egyszerre játszott a Stone Roses, a My Bloody Valentine és a The Jesus and Mary Chain egy-egy volt tagja, még belegondolni is elképesztő), másrészt lemezről-lemezre kaméleonként változó zenekarként lett megérdemelten isten. Az ő stílusváltásaikhoz hasonlót keveset ismerünk a popzenében. Ahogy a táncos Screamadelica után a Give Out But Don’t Give Uppal, most a négy évvel ezelőtti Evil Heat után ismét visszatértek a szinte klasszikus rockandrollhoz.

Az angol együttesek ahogy érnek, úgy szeretnének egyre jobban hasonlítani a Rolling Stonesra, ami egyfelől ugye érthető, viszont általában szörnyű eredményekkel jár, vegyük csak a Clash késői korszakát. A Riot City Bluesról lerí a Stones és a Stones múzsáinak imádata. A – milyen meglepő! – bugis Boogie Disease még hagyján, de a Hell’s Coming Down egyenesen bluegrass, még hegedű is van benne. A Sometimes I Feel So Lonely szomorkás szájharmonikája tiszta Hank Williams, a többi dal meg az a vénróka-rockandroll és r’n’b, amit a poszt-Brian Jones Stones olyan szépen tudott.

Van-é azzal baj, ha egy sokat próbált, vitathatlanul nagy zenekar középkorú tagjai visszatérnek atyáik zenéihez, és csinálnak egy alapvetően jó hangulatú, kedves kis lemezt? Látszólag nincs, nagyon örülök, hogy Bobby Gillespie egyáltalán megérte a negyvenet, hadd játszadozzon egy kicsit. Ami viszont nagyon fájt a Riot City Blues hallgatása közben, az az örömzene volt. Ebből a lemezből valahogy süt a könnyedség, a virgázás, a régi, sokat próbált haverok összejöttek a stúdióban dzsemmelni egy kicsit, régi lemezeket mutogatni egymásnak, sörözni egy kicsit az asszony nélkül. Vannak műfajok, ahol az örömzene (létezik ennél hülyébb szó?) elfogadható, de a brit rockzene nem az, a dzsemmelést meg hagyjuk meg Tátrai Tibusznak és Szigeti Fefének. Kérem vissza a gyilokteknós, széttépett Primal Screamem.

4,2 – Bede

TV on the Radio: Return to Cookie Mountain

Születési helyként a világűrt megjelölni mindig is szép szokása volt a legnagyobb néger zenészeknek Sun Rától George Clintonon át Lee Scratch Perryig. Tudtommal a TV on the Radio nem büszkélkedik ilyen távoli őshazával, pedig a műveik alapján ugyanúgy hivatkozhatnának a földönkívüliekre, mint illusztris elődeik. Arra a különös mutatványra képesek ők, hogy egyrészt a zenéjük nem hasonlít semmire, ami ma létezik, másrészt meg egyszerre hasonlít korunk szinte valamennyi jó zenéjére.

A négerségen ne lovagoljunk sokáig, de egy kicsit azért mégis. Én személyesen borzasztó tragédiaként fogom fel, hogy a feketék gyakorlatilag kikoptak minden popzenei műfajból, ami nem hiphop, r'n'b, vagy az elektronikus tánczene egyes alfajai. Ne felejtsük már el, hogy ezt az egész rock-izét ők találták fel, és egészen biztos vagyok abban, hogy ma is lenne mit mondaniuk a műfajban. A TV on the Radionak például határozottan van mit mondania, még ha az, hogy ez pontosan melyik műfaj is, az nem egészen világos. Az eklektikáról legyen elég annyi, hogy koncertjeiken rendszeresen velük játszik az Antibalas Afrobeat Orchestra és a Yeah Yeah Yeahs egy-egy tagja is, mely együttesek nem csak az ábécében esnek hihetetlenül messze egymástól. Ráadásnak erre az albumra megkapták a fiatal együttesek felkarolásánál ritkán tévedő David Bowie támogatását, aki háttérénekel is a Province című számban.

A hallhatóan nagyon különböző múzsák ellenére az együttes második hivatalos nagylemeze, a Return to Cookie Mountain az első számtól az utolsóig roppantul egységes. Az egyik felelős a legtöbb hangszeren játszó David Sitek, aki a hiphop-ütemektől a széttorzított, zajos gitárokig mindenben otthon van, ami ma menő, a másik pedig a csodás hangú énekes, Tunde Adebimpe.

Egyébként sem tartom egészségesnek dalszövegek hosszas olvasgatását, de ez az album kapcsán még a szokásosnál is kevésbé igényeltem ilyesmit. Egyrészt ahogy a legszörnyűbb közhely tartja Adebimpe hangja alapvetően hangszerként van itt használva, másrészt meg ez nem az a lemez, amit én olyan nagyon boncolgatni szeretnék. Biztos sokan igen, keresni a kapcsolódási pontokat a Radioheadhez meg ki tudja még mihez, én viszont most hátradőlök, és tovább hallgatom ezt a kedvesen zsongó muzsikát.

7,8 – Bede