A nagy világvallások születése rendre valami nagy, szép és misztikus izéhez kötõdik. Jézust és Mohamedet egyenesen a Mindenható kérte fel a feladatra. Kálvin és Luther a korrupt rendszer megreformálásáért, és isten igaz akaratának érvényesítéséért munkálkodott. Az anglikán egyház azért jött létre, mert a római pápa beleszólt abba, hogy egy vérszomjas idióta kivel keféljen.
Akárcsak a vallásalapítás, az egyházszakadás is olyasmi, aminek kiváltó oka valami egészen magasztos dolog. A síiták azért hagyták ott a szunnitákat, mert az utóbbiak saját fejük szerint oldották volna meg Mohamed utódlásának kérdését. A keleti és a nyugati kereszténység - a világi hatalomért folyó harc mellett - azért szakadt szét, mert kibékíthetetlen ellentét feszült közöttük a Fiú természetének megítélését illetõen. Az anglikán egyház azonban jó eséllyel azért fog darabokra szétesni, mert egy Gene Robinson nevû amerikai nyugdíjas válása után rendre seggbekúrta hímnemû partnerét.
Mint az közismert, az anglikán egyház megalapítására azért szánta rá magát VIII. Henrik angol király, mert VII. Kelemen pápa nem volt hajlandó elválasztani Aragóniai Katalintól. Henriknek elege lett a terméktelen asszonyból, ezért saját hatáskörben felbontotta a házasságot, elvette udvarhölgyét, Boleyn Annát, és egyúttal a brit egyházat kivonta Róma befolyása alól. A mai anglikánok, akiknek ez a történet nyilván ciki, fantasztikus eredetmítoszokat találtak ki helyette, amelyekben az összesen hat feleségébõl kettõt, alattvalóiból pedig számtalant kivégzõ Henrik az egész Európán átsöprõ reformációs hullám londoni követeként jelenik meg.
Az anglikán vallás nagyjából azokon a pontokon tér el a katolikustól, amelyekben VIII. Henrik is alapvetõen különbözött Jézustól. A liturgia nyelve az angol, a papok házasodhatnak, és az egész ahogy van sokkal egyszerûbb. Ma már mindenhol vannak anglikánok, ahol brit emberek valaha is megfordultak, Kanadától kezdve Ugandán át egészen a Salamon-szigetekig. Összesen nagyjából nyolcvan millióan, attól függõen, hogy tulajdonképpen kit is tekintünk anglikánnak.
A katolikus egyházzal ellentétben az anglikánnak nincsen szigorúan hierarchikus felépítése. Az egyes országok egyházai teljesen autonóm módon mûködnek, nincsen közöttük alá- és fölérendeltségi viszony. Egyedül Canterbury érsekét illeti meg a "primus entre pares" jelzõ, azaz õ az elsõ az egyenlõek közt. Az egyes nemzeti egyházak azonban egyáltalán nem kötelesek mindenben követni a Canterburyben kijelölt irányvonalat, és tulajdonképpen valamilyen égbekiáltó bûnt kell ahhoz elkövetniük, hogy az anyaegyház kebelén kívül találhassák magukat. Például buzinak lenni.
Az amerikai anglikán egyház még az anglikán egyházak között is hülye helyzetben van, mert például nem is anglikán. Az Egyesült Államok függetlenné válása után minden, ami angol volt hirtelen kínossá és eltörlendõvé vált, így az egyház nevét protestáns episzkopálisra változtatták. A két és fél millió hívõjük túlnyomó többsége az ország északkeleti részében él, békében és jómódban. Középosztálybeli fehér családok, akiknek a fiai ügyvédek, brókerek esetleg papok lesznek. Boston-külsõn homokosnak lenni legalább olyan megbecsült foglalkozás, mint püspöknek, így szinte törvényszerû volt, hogy elõbb utóbb valaki mindkettõt egyszerre próbálja ki.
A bátor elsõ próbálkozót Gene Robinsonnak hívják, és november eleje óta már hivatalosan is a New Hampshire-i egyházmegye püspökének mondhatja magát. Robinson egyébként nem született episzkopális, a vallást csak egyetem alatt vette fel, tovább erõsítve azt a benyomásunkat, hogy felsõoktatási intézményekben minden hívõ mögött valamilyen szexuális tartalmú titok lappang. Akárcsak a hit, a homok is viszonylag megkésve érte utol, csak negyven éves korában vált el két gyermeke anyjától, hogy inkább egy Mark Andrews nevû férfival élje le maradék életét. A pálfordulásra csak 1986-ban került sor, amikor Robinson atya már régen felszentelt papként mûködött. Alternatív szexualitására azonban már egészen fiatal korában gyanakodott, mivel ahogy fogalmazott - és most szó szerint idéznénk az amerikai politikai korrektség minden bizonnyal legcsúcsát - "másképp reagált a Playboyra, mint osztálytársai".
Az amerikai homokos pap egy ideig senkit nem zavart: báránykái szerették és becsülték, a világ meg nem tudott róla. A kilencvenes években azonban a világ anglikánságát szörnyû ellentétek kezdték széjjelfeszíteni, hogy a rohadt ateistáknak legyen min szórakozni. Száz éve az anglikánok háromnegyede fehér bõrû volt, ma már csupán egyharmaduk az. A hívõk nagyobbik része fejlõdõ országokban él, világképüket azok a segghülye helyi vallási vezetõk határozzák meg, akiknek a nagyapját még az angol telepesek tanították alázatra és rendíthetetlen konzervativizmusra. A kisebbik részt viszont már utolérte a szekularizáció, templomba az istennek se járnak, kedvenc káromkodásuk meg a holy fucking jesus. Szegény négereket pedig nem hogy hagynák békében és alázattal a porban imádkozni, hanem szinte évente idegesítik õket fel újszerû megoldásaikkal.
Az episzkopálisok például a hetvenes években elkezdték isten legbûnösebb teremtményeit, a nõket papokká szentelni, 1988-ban pedig már asszonyállat püspökük is volt. A kilencvenes években angol és amerikai egyházfiak már rendre áldották meg Szodoma mocskos ivadékait, a homoszexuális párokat. Ez volt az a pont, ahol a hívõk száma alapján immár legelsõ afrikai anglikánok a sarkukra álltak, és püspökeik sorra szakítottak meg minden kapcsolatot a bûnben ily mélyre jutó nyugati nemzeti egyházakkal.
Teljesen követhetõ logikával az istenfélõ négerek kijelentették, hogy a vonal, amit egyházszakadás nélkül nem lehet átlépni, az az elsõ homokos püspök felszentelése lesz. Ahogy azt egy nigériai egyházi méltóság keresztényi szeretettel megfogalmazta, az ilyen fajzatoknak nincsen helyük a 12 apostol utódjaként, hiszen ugye "állatoknál is alacsonyabb rendûek".
A botrány 2003 júniusában már majdnem kitört, mivel a readingi püspöki széket ekkor odaítélték az egykoron ágyát egy másik férfival is megosztó John Jeffreynek, ám õ végül Canterbury érsekének közbenjárására inkább önként köszönte szépen és utasította vissza a megtiszteltetését. Gene Robinson és a New Hampshire-iek azonban nem ijedtek meg néhány messze lázongó afrikai nyavalygásától. November másodikára kibérelték Durham város jéghokipályáját, és hatalmas üdvrivalgások közepette lebonyolították a püspökké avatási szertartást. Az ünnepet csak az az amerikai püspök igyekezett elrontani, aki a ceremónia alatt megpróbálta üvöltve és indignáltan az anális szex fertõjének részleteit ecsetelni, ám õt végül sikerült elhallgattatni.
Az eddig nagy hangú, a nigériai egyház által vezetett afrikai anglikánok valószínûleg annyira megdöbbentek azon, hogy az amerikai kollégák tényleg képesek voltak idáig süllyedni, hogy az utóbbi napokban kissé visszavettek a lendületükbõl. Ahelyett, hogy otthagynák az anyaegyházat, mint Szent Pál az oláhokat, most inkább a Canterbury érseket kérik arra, hogy azonnal tegye semmissé Robinson felszentelését. Érveik világosak: a Biblia szerint szexre csak a házasság szentségén kerülhet sor, a házasság szentségére meg csak 1 db. férfi és 1 db. nõ között, tehát Robinson pajzán cselekedetei alkalmatlanná teszik õt arra, hogy akár a lábát is betegye egy templomba.
Az amerikaiakat az angol egyház liberális szárnya is támogatja, az õ álláspontjuk a Biblia minden egyes betûjének halálosan komolyan vétele helyett inkább az, hogy a közös hitre meg Jézus szeretetére kellene koncentrálni ahelyett, hogy ki hova rakja a faszát. Mivel az õ befolyásuk egyre erõsebb Canterburyre, ezért az érsek a világos állásfoglalás helyett inkább maradt a kézmosás pilátusi hagyományainál, és összesen egy szeressük-egymást-gyerekekre és egy fájnak-nekem-a-véleménykülönbségekre futotta tõle. Ezt a fajta pöcsölést Jézusról nem tudnánk elképzelni.
A Matula tippje: Elõször is gratulálni szeretnénk az anglikánoknak. Milyen jó fejek már, hogy elõször belevernek a négerekbe egy idegen vallást, majd száz év múlva azzal szórakoznak, hogy megszegnek mindent, amit tanítottak. Felõlünk meg nyugodtan lehet egyházszakadás, olyan nagy esemény ez egy ember életében, mint az ezredforduló.
