Az argentin születésű mexikói szövetségi kapitány csupán stílusérzékével is kiérdemelhetné a Szuperválogatott kispadját. Ahogy a FIFA minden tiltása ellenére farmerhez felvett öltönyben és kínaisárkány-mintás nyakkendőben dohányozta végig a csapata első meccsét, az csodálatosan szép volt ebben az Erikssonokkal, Pekermanokkal és egyéb makulátlan úriemberekkel teli világban. Lavolpe már a vébé előtt összeveszett Mexikó teljes lakosságával és sajtójával, és külön figyelmet fordított az ország egykori és jelenlegi legnagyobb futballsztárjának. Hugo Sáncheznek és Cuauhtemoc Blancónak a vérig sértésére (valamint az utóbbi direkt otthonhagyására).
Lavolpe megesküdött, hogy a negyeddöntőig viszi a csapatát, és a csoda annak ellenére majdnem sikerült neki, hogy a legjobb 16 közt pont a csoportkör legjobb csapatát, Argentínát fogták ki. Érzékeljük ugye a drámát, az otthon semmire sem tartott, az 1978-as vébét cserekapusként végigülő Lavolpe most egyszerre mutathatta meg egykori és választott hazájának. Ha nincs az a hihetetlenül peches argentin egyenlítő gól, ami Borgettiről pattant be a mexikói kapuba, a 90 percen át hiba nélkül játszó mexikóiak kiverhették volna Riquelmééket. Lavolpe sajnos nem marad a válogatott élén, pedig mivel Mexikónak az USA-val együtt gyakorlatilag bérelt helye van a világbajnokságokon, négy év múlva ismét találkozhatunk vele. Király lenne, ha akkor már a mellén keresztbe vetett töltényöveket is hordana, mint az igazi mexikói banditák.

Na nem a bronzmeccsen nyújtott langyos teljesítményéért. Kahn már áprilisban a vébé egyik főszereplője lett, amikor Klinsmann bejelentette, a németek első számú kapusa Jens Lehmann lesz. Kahn sírt, ordított és toporzékolt, a legszebb látványt mégis már a kispadon nyújtotta. Ahogy ott ült elkülönülve a többiektől, a nála tizenöt évvel fiatalabbaktól, akik csak a vénember mellett egy üres széket kihagyva mertek leülni, az az egész világbajnokság legjobb képei közt volt. Ahogy semmit nem lehetett leolvasni az arcáról, amikor a kamera Lehmann minden egyes fél-megingása után őt mutatta. Kár, hogy a vébé vége felé felvállalta az öreg bölcs szerepét, buzdított a tizenegyesek előtt, vigasztalt az elődöntő után, sőt, még Lehmannal is lepacsizott. Dühös, sértődött öregembernek sokkal jobb volt.

Az, hogy a 2006-os olasz válogatott fejben mindenkinél jobban ott van, nagyjából akkor derült ki, amikor még Materazzi is oroszlánként küzdve, magához képest hihetetlenül szabályosan játszott. Jó, az ausztrálok ellen kiállították, de azért is maximum csak sárga járt, és egyébként sem lehet senki sem tökéletes. A bundabotrány, és az, hogy az egész világ és a saját hazájuk is ellenük volt, csak jó rablóbanda módjára kovácsolta legyőzhetetlen egységbe az egyébként méltán népszerűtlen olaszokat. A védelmük Nesta kidőlése ellenére is tökéletes volt, és az hagyján, hogy Zambrotta és Cannavaro képtelen volt hibázni, de még az a gyilkos állat is képes volt összeszedni magát, aki négy éve még az akkori köcsögválogatottunkba is bekerült. Nem mellesleg pedig ő lett az olasz házi gólkirály.
És hogy mit mondott Zidane-nak a döntő lefejelés előtt? Kit érdekel, tanuljon meg a seggén maradni az izzadós arab.

Manuel Amoros, ahogy '84-ben lefejeli a dánt, Liebrich, ahogy '54-ben lerúgja Puskást. Nagy bajnokságoknak kell emblematikus szabálytalanság, ami csak ritka esetben olyan ártatlan és parádés, mint Maradona és a jóisten keze. A 2006-os vébé a FIFA által kiosztott milliónyi idióta lap ellenére egyáltalán nem volt durva, talán annak köszönhetően, hogy a két legbrutálisabb védelem, a digó meg az argentin, az amerikaiak arcát lebontó De Rossit leszámítva szokatlanul jámbor volt.
A mezőnyből kirívó holland-portugál bicskázásnak ott a helye a világbajnokságok történetének nagy klasszikusai közt, lásd még Berni Csata és Santiagói Csata. Bár a portugálok az ezt követő meccseken hihetetlen színészi teljesítményükkel ezt majdnem sikeresen elfeledtették, de a poklot az a Boulahrouz szabadította el, aki a hetedik percben sárgával úszott meg egy bőven pirosat érő beleszállást Cristiano Ronaldóba. Még hatvan percet maradhatott a pályán, majd egy Figóba könyöklés után megkapta a pirosat is. Minden világbajnokságra kell egy rablógyilkos védő, 2006-ban pedig ezen a poszton Boulahrouz alakította a legnagyobbat.

A 2006-os vébén szinte minden olyan játékos csődöt mondott, akinek elvileg főszerepet kellett volna játszania. Bukott Ronaldinho, bukott Ballack, bukott Lampard, talán csak Riquelme és Zidane teljesítették az egyhavi tervet. Őket kettejüket azonban számos kiváló játékos támogatta, míg Márqueznek szinte egyedül kellett cipelnie a teljes mexikói válogatottat. Középhátvédként ez különösen nehéz, mégsem mehet előre az ember cselezgetni. Márqueznek ennek ellenére még arra is volt érkezése, hogy gólt szerezzen az argentinok elleni, fentebb már ecsetelt módon majdnem megnyert nyolcaddöntőben. A világ egyik legmegbízhatóbb játékosa, 17 éves kora óta válogatott, hihetetlenül elegáns és intelligens, ráadásul azon kevesek között volt, akik egy tökéletesen sikerült szezon végén tudtak még egyszer nagyot alakítani.

A politika és a futball keveredése mindig fokozottan izgalmas terep, emlékezzünk meg itt a legendás Salvador-Honduras futballháborúról és az 1982-es vébén a bírót ítélete visszavonásába terrorizáló kuwaiti sejkről. Ezekben a rasszizmus elleni harcokkal és politikai korrektséggel teli időkben üde színfoltot jelentett a ghánai John Pantsil, aki a nemzetközi helyzet fokozódását szépen figyelmen kívül hagyva a csehek elleni meccsen (amely egyébként az egyik legjobb volt a vébén) össze-vissza lobogtatott egy izraeli zászlót. Hazája nagykövetségeit néhány arab országban perceken belül ostromgyűrű vette körül, ami nyilván nagyon meglepte a Hapoel Tel-Aviv játékosát. Szerencsétlen muszlimok: Irán szopott, Szaúd-Arábia szopott, Zidane szopott, erre még ez is. Mi meg köszönjük meg Pantsilnak a szórakoztatást.

Andy Warhol tételét a 15 percnyi hírnévről, senki nem illusztrálta jobban ezen a vébén, mint az angolaiak meghökkentően fehér középpályása. Figueiredo 33 éves, egész életében a portugál alsóbb osztályokban gürcölt, olyan is volt, hogy a negyedikben, és erre tessék, öreg fejjel egy világbajnokságon találta magát. Június előtt sokan Angolát tartották a mezőny leggyengébb csapatának, tele olyan játékosokkal, akiknek még érvényes profi szerződése sem volt. Ennek ellenére az angolaiak egyáltalán nem égtek le, nem csak a legtöbb harmadik világbeli válogatottat múlták felül, de olyan nagyágyúkat is, mint a szerbek vagy a horvátok. Két döntetlen és egy minimális vereség az egykori gyarmattartó portugálok ellen kifejezetten szép eredmény, és ebben bizony főszerep jutott annak a Figueiredónak, akinél jobb képességű játékosokat még Magyarországon is találni. Egy férfi, aki nem ijed meg, ha dolgozni kell, cserébe pedig játszhatott hármat sok tízezer ember előtt.

Amikor negyven év múlva a 2006-os világbajnokságról fogunk beszélni, akkor Zinedine Zidane-ról fogunk beszélni. Több dolog történt vele egy hónap alatt, mint a legtöbb focistával egész pályafutása során. A vébé előtt mindenki Zizouja nagyjából a francia válogatottal együtt volt eltemetve, az egykori király, aki egy (illetve több) tragikus Real Madrid-idény után már bejelentette a visszavonulását, és egyébként sincs már semmi mondanivalója. Ezt igyekezett is bizonyítani a csoportmeccseken, az első kettőn két sárga megszerzésén kívül semmit nem csinált, a harmadikon meg így nem is játszhatott.
A folyamatos csesztetéssel az agg és alvó oroszlánt a nyolcaddöntőre sikerült felébreszteni. Először a spanyolokat segített kiütni, majd gyakorlatilag egyedül verte meg az überfavorit brazilokat, végül pedig berúgta a portugáloknak a döntő, az olaszoknak pedig a majdnem döntő tizenegyest. Az pedig, hogy az egész karrierjét leköpte Materazzi lefejelésével, mekkora marhaság már. Hát létezhet szebb befejezése egy karriernek, mint egy olasz hátvédnek, ráadásul egy kiemelkedően tapló olasz hátvédnek a bátor lefejelése? Nem volt ott semmi alamusziság, csak egy erőteljes fejelés a mellkasba, majd a kiérdemelt piros után az ijesztően nyugodt levonulás az öltözőbe. Ha ez nem hősi halál, akkor mi?

Három évvel ezelőtt a 25 éves Riquelme egy és hétnyolcad lábbal a sírban volt. Hiába lett a sokadik Maradona-utódnak kikiáltva, a Barcelonában csődöt mondott, a hátsó ajtón rugdosták ki az akkor még kiscsapatnak számító Villarealba. Nem úgy tűnt, hogy innét lehet visszaút, 2006-ban mégis ő a világ legjobb irányító középpályása. Az ő vállára épített Villareal idén BL-döntőt játszhatott volna, ha nem hagyja ki az Arsenal elleni sorsdöntő tizenegyest, és a vébé csoportkörében egészen káprázatos argentin válogatottat is nyugodtan lehet az ő számlájára írni. Cambiasso 24 passzos gólja a szerbek ellen például nem jöhetett volna létre, ha nincs Riquelme.
Nem rajta múlt - hanem a hülye, bénán cserélő Pekermanon - hogy az argentinok nem nyerték meg azt a vébét, ami simán az övék lehetett volna. A neki jutott öt meccsen a senkihez nem hasonlítható, hihetetlenül lassúnak tűnő és hihetetlenül pontos stílusában játszó Riquelmét egyszerűen élmény volt nézni.

Peter Crouchnak két okból is helye van a szuperválogatottban, és az csak az egyik, hogy Basil Fawlty és Jarvis Cocker óta ő a legviccesebb botsáska Angliában. Nehéz még egy olyan futball-válogatottat elképzelni a világon, amelyikbe ez a szörnyszülött beférne, talán az ír meg a norvég keretbe még beválogathatnák. Az a fajta játékos ő, akiről csak ebben a labdarúgásilag teljesen alulképzett szigetországban gondolhatják, hogy megüt egy másodosztálynál magasabb szintet. Emile Heskey méltó és hasonlóan béna utódja. Hihetetlen mozgáskultúrájával mégis számtalan vidám percet okozott az angol válogatott szánalmasnál szánalmasabb produkcióit végigszenvedő nézőknek. A futballista a Hülye Járások Minisztériumából.
On the other hand, ahogy ő mondaná, messze ő teljesített legjobban az angol csatársorból, például még egy gólt is szerzett.

Amikor 2006 elején Jean Soucette, a francia titkosszolgálat századosa felkereste Raymond Domenech szövetségi kapitányt azzal, hogy kellene a sok öreg néger mellé egy tehetséges fiatal fehér játékos is a vébére készülő keretbe, különben ismét kitör a balhé a párizsi külvárosokban, Domenech azzal próbált védekezni, hogy olyat ő nem ismer. Soucette azonban nem hagyta magát, és néhány nap múlva visszatért Frank Riberyvel. "A prototípus Tevezt eladtuk az argentinoknak, mert Trezeguet miatt tartoztunk még nekik, de nézd meg ezt, Raymond! Egy kórház kukájából guberáltuk össze a darabjait, és az illesztések sem sikerültek valami jól, de hidd el, jobb lesz, mint Giuly!"
Domenech nem mert az állammal ellenkezni, és a századosnak igaza lett. Ha nem lett volna minimálisan túlkoros, a legjobb fiatalnak járó díjat Riberynek kellett volna kapnia Podolski helyett. Németországban azon kevés játékosok egyike volt, akihez ha labda került, a futballszerető ember felemelkedett a fotelből, hiszen bármi megtörténhetett.

Jó vébének kell főgonosz, és a portugál zsenge 21 éve ellenére tökéletesen játszotta a szerepet. Hogy Rooney kiállíttatása nem volt szép? Egyrészt a bűnösség itt nincs bizonyítva, másrészt meg ha igen, akkor külön jó. A futball hősei szerencsére nem csak az őszinte hülyék lehetnek, hanem a ravasz gyilkosok is, akik ellen csak az örök vesztesek uszítanak siránkozva.
Egy igazi főgonosznak félelmetesnek kell lennie, aki pedig félelmetes akar lenni, az jobban teszi, ha zseniális a saját szakmájában, Hitler és Sztálin ezt pontosan tudták. Cristiano Ronaldo Maniche mellett a vébé igazi meglepetéscsapatának legjobb embere volt. Szép focit ugyan nem játszottak, viszont félelmetesen hatékonyak tudtak lenni, és a franciák elleni elődöntőben bemutatott színészi teljesítményük már annyira pofátlan volt, hogy ahhoz még hasonlóra sem nagyon emlékszünk. Viszont az a tény felett nehéz elsiklani, hogy ezen a meccsen CR gyakorlatilag tökéletesen játszott és küzdött, volt is miért bőgnie a meccs végén, ő megérdemelte volna a döntőt. Amikor negyven év múlva éppen nem Zidane-ról emlékezünk meg a 2006-os vébé kapcsán, akkor Cristiano Ronaldóról fogunk.