"Furcsa, de a Jamrõl és az XTC-rõl is elmondható, hogy csak a harmadik lemezükkel értek fel a kreatív csúcsra, addigra sikerült megtalálni az igazi hangjukat. Ha a Futureheads ebben is követi õket, és nem veszik ki belõlük a lendület, akkor mondjuk 2007-ben simán az évtized lemezét fogják megcsinálni" - ezt írtam ugyanitt majdnem két évvel ezelõtt, és kicsit igazolva látom magam.

A Futureheads-rõl még mindig a Jam vagy az XTC ugrik be leginkább, és mindkét nagy elõdben közös, hogy a második albumuk nem sikerült jól sem eladási, sem pedig kritikai szempontból. Most itt van két év után a folytatás a nu wave mezõny egyik legtehetségesebbnek ítélt tagjától, és kisebbségben vannak azok, akiket meggyõzött. Nos, én közéjük tartozom.

Meg kell viszont még említeni azt, hogy az elsõ Futureheads lemez valahogy nem futotta be azt a pályát nálam, mint amit kezdetben vártam tõle. Nem hallgattam túl sokszor azóta, zavart, hogy eléggé egybemosódik az egész album, kevés számot tudtam róla igazán megszeretni, és a Hounds Of Love körüli felhajtást - amely valójában befuttatta õket - sem értettem, hiszen a saját szerzeményeik között volt sokkal jobb is, mint ez a feldolgozás. Így aztán túlzott várakozásaim nem is voltak a News And Tributes-szal szemben, ami lehet, hogy szerencsés.

Sláger az nincs sok a lemezen, noha az elsõ kislemezdal, a Skip To The End különösen jó, főként a la-la-lázó vokálok (mint tudjuk, mind a négy tag remekül énekel). Sõt, a lemez elsõ fele teljesen rendben van - a Cope, a Fallout vagy a Burnt hozzák a megszokottan neurotikus Futureheads hangzást, ötletes és váratlan kiállásokkal, viszont a tempó kicsit lassabb, mint az elsõ lemezen, és könnyebb is megkülönböztetni a számokat.

Sajnos az album második felén egyre több a töltelékszám, ami az elsõ lemezrõl lemaradt anyagnak tûnik, ezért nem lehet teljes az öröm. Viszont itt van a Thursday is, egy tõlük szokatlanul szép kirándulás valahová az ötvenes évek végére (már-már doo-wop vokállal), és ez bizony tovább táplálja azt a sejtelmemet, hogy a Futureheads harmadik lemeze - ha kibírják addig együtt - mestermunka lesz.

7,8 - Inkei

Pearl Jam: Pearl Jam

A könnyûzenei újságírás egyik legnagyobb közhelye a comeback album, a return to form, amikor a szaksajtó megbocsájt a tékozló fiúnak, és ismét keblére öleli az eltévedt bárányt. Ez történt például Morrisseyvel az elõzõ lemeze megjelenésekor, és ez történik most a Pearl Jammel is. Az éveken át gyatrábbnál gyatrább lemezeket produkáló együttes végre visszatért kilencvenes évek eleji önmagához, és újra úgy rockol, mint újkorában. Legalábbis a szaksajtó állítja ezt, annál azért több jó lemez jelent meg a kilencvenes évek végén és a kétezresek elején, hogy Eddie Veddert hallgassam. Csak olyasmire emlékszem homályosan ebbõl a korszakukból, hogy háborúztak az amerikai Ticket Expresszel, a Ticketmasterrel, meg a kalózok elleni harc jegyében minden egyes koncertjüket kiadták cédén. Nem irigylem, aki mindegyiket meghallgatta.

A Pearl Jammel az alapvetõ baj már a kilencvenes évek elején is az volt, hogy olyan nagyon nem rockoltak soha. Hiába volt rájuk aggatva a grunge címkéje, azon kívül, hogy Seattle-bõl származtak, szakadt ruhákat hordtak és hosszú volt a hajuk, nem sok közös pontjuk volt a náluk kilométerekkel jobb Nirvanával. Kurt Cobain együttese zenéjét a Black Flagbõl, a Melvinsbõl és a Pixiesbõl gyúrta össze, Vedderék meg a klasszikus rockból, a Led Zeppelin mellett sajnálatosan sok teret engedve az amerikai szoftrocknak a Journeyig bezárólag. Nehéz ma a Jeremy videóját és szövegét röhögés nélkül végigbírni: mintha mind Eminem, mind a teljes nu metál mezõny innét merítette volna az inspirációt.

Új lemezük alapján (tényleg, ez mennyire tipikusan hatásvadász húzás, hogy az X-edik lemez legyen a self-titled, ahol X>5, ha ezt még nem kutatta senki, ebbõl írom majd a doktori disszertációm) a Pearl Jam csak annyit újított másfél évtized alatt, hogy ma már a gitárosoknak rövid a haja. A középutas, U2-klón álrock megmaradt, és érdekes összehasonlítani, hogy az egykori Nirvana-dobos Foo Fighterse mennyivel frissebben és bivalyabbul szól, mint Vedderék legújabb próbálkozása. Ez így szenvedés a légüres térben: a U2-nál kisebbek, az FF-nél gyengébbek, a Coldplay jobban dúdolható, és egyébként is több emberhez szól. Aztán meg ott van a Green Day is, akik, bár ez Magyarországról nem nagyon látszik, szép lassan Amerika egyik legnagyobb rockegyüttesévévé lettek, és mérföldekkel szórakoztatóbbak ennél a poszt-grunge bénázásnál. (Csak most tûnt fel, ezen a lemezen van egy Parachutes címû szám, hátha nekik is bejön, ami a Coldplaynek egyszer már igen.) Ez a lemez a Creedtõl a Nirvanáig vezetõ ezerkilométeres út elsõ öt méterén belül helyezkedik el.

A Pearl Jam soha nem volt jelentõs együttes, mára azonban egész egyszerûen feleslegessé vált, mint az írógép a számítógép elterjedése után. Van egy nagyon szép szakszó az ilyesmire, pont azokra a hetvenes évekbeli stadionrockerekre használták, akiktõl a Pearl Jam oly sokat merít, bár ezt Vedder nyilván soha nem vallaná be: dinoszaurusz.

1,3 - Bede

Pet Shop Boys: Fundamental

Amikor én voltam fiatal, akkor a Pet Shop Boys és a Depeche Mode számítottak a legmenõbb együtteseknek a suliban. Szilárdan ellenálltam, és barátaimmal meg voltunk róla gyõzõdve, hogy ilyesmit csak zselézett hajú bunkók hallgatnak (méltatlanul elfeledett szóval: zseták). Jó, az Always On My Mindban van az a kis hullámzás, ami a refrénben a második "You Are Always On My Mind" után jön, (közvetlenül azelõtt, hogy "Tell meee..."), annál valamiért megmagyarázhatatlanul olyan érzésem volt, hogy képes lennék bárkibe beleszeretni, de ezt sikerrel küzdöttem le akkoriban. A Behaviour korszakában már volt MTV otthon, és akkor a So Hard vagy a Jealousy már kimondottan jó számnak tûntek (viszont kompenzálásképpen a Being Boringot nagyon utáltam). A Go Westet már végre elnézõ mosollyal tudtam hallgatni, és onnantól kezdve Neil Tennant és Chris Lowe véglegesen lekerültek a ciki-listámról. Azon azért csodálkoztam, amikor a szaksajtóban zseniális dalszerzõként méltatták õket és más hasonló szuperlatívuszokat írtak róluk.

Az évtized második felében a Pet Shop Boys végleg kicsúszott a látókörömbõl, és ugyan emlékszem, hogy volt albumuk 2002-ben is, az utolsó számuk, amit fel tudok idézni, az a három évvel korábbi New York City Boy. Mindebbõl látszik, hogy sosem volt egy lemezem sem tõlük, még a Szigetre sem mentem ki miattuk, pár hónapja letöltöttem egy best of-ot, és ennyi. Igen, akit zavarnak az olyan kritikák, amely tulajdonképpen arról szól, hogy a szerzõ öregszik, az abba is hagyhatja az olvasást.

Na jó, ennél azért többrõl van szó. Hallottam én pár számot az eddigi utolsó lemezrõl, a Release-rõl is, de nem tûntek érdekesnek. Errõl a nagy visszatérésrõl meg már hónapokkal ezelõtt kiszivárgott néhány szám, amirõl nemcsak a középutas ízlésvilágú, keményvonalas rajongók, hanem általam is elismert zenebuzik is nyilatkoztak elismerõen. Meg ugye itt van Trevor Horn, aki a Belle & Sebastiant is alaposan megforgatta a tengelye körül, ez a két öregedõ homár pedig még inkább az õ esete. Lényeg, hogy életemben elõször kíváncsi voltam egy Pet Shop Boys albumra.

Ehhez képest az elsõ sláger I´m With Stupid nem gyõzött meg. Valahogy kiszámítható kísérletnek tûnt arra, hogy Tennanték újra megaslágert írjanak, annak viszont nem elég karakteres. A lemezt hallva nem is nagyon értem a döntést, mert azon van jó néhány jobb és húzósabb szám (Minimal, Integral, de még a The Sodom and Gomorrah Show is) - ezek közül nem egy azt a klasszikus szintipopot idézi, amit már egy ideje maguk mögött hagytak. Most viszont ugye szeretjük az elektropopot, és ezek a számok nem lógnak ki a mezõnybõl, sõt. Ami az igazi meglepetés volt, azok a lassú dalok. A kelleténél ugyan több van belõlük, de a Saint Etienne-t idézõ Luna Park már elsõre meghódított, és szépen hangszerelt, nagyívû popdal például az I Made My Excuses and Left vagy az Indefinite Leave to Remain is.

Korábban a Lightning Seeds mûanyag fúvóshangoktól édes turmixai töltötték be nálam ezt a szerepet, most a Fundamental elégíti ki a giccs iránt érzett titkos vágyamat (mert hiába a politikai mondanivaló, a zene itt mégiscsak tökéletes giccs, még ha ironikus is). Egyébként már jó ideje azt is elhiszem, hogy Tennant szövegei jók, és azt is, hogy a Pet Shop Boys jóval több profi show-nál, de a Being Boring még mindig idegesít, nem tehetek róla.

8,1 - Inkei

Red Hot Chilli Peppers: Stadium Arcadium

Dupla albumot olyankor szokás kiadni, amikor a fiatal mûvész, a zabolázatlan zseni egyszerûen képtelen határt szabni kreativitásának. Prince és a Clash jó példa erre, és kevesen mernének azzal vitatkozni, hogy a Sign O' The Times és a London Calling az egyetemes popzene-történet legnagyobb alkotásai közt vannak. Van aztán az együttes, amelyikre akkor jön rá a dupla-viszketés, amikor szétesettségükben nem tudnak fókuszálni, ennek klasszikus esete az Exile on Main Street (és ne írjon senki levelet, jó lemez az is, persze). A harmadik csoportba az egójukat zabolázni képtelenek tartoznak, ide a Smashing Pumpkins Mellon Collieját sorolnám, ami szintén nem egy rossz lemez, de a fentiekkel azért nem említhetõ egy lapon. Biztos van arra is példa, hogy egy több, mint két évtizede létezõ, megállapodott, csúcsformáját már régen elhagyó együttes dobjon duplát, de hogy ezek közül egyik sem rengette meg a világot, az is egészen biztos.

A Red Hot Chilli Peppers a baljós történelmi elõzmények ellenére is megpróbálkozott a duplával. Az utóbbi néhány évbõl nem emlékszem nehezebben végighallgatható lemezre, pedig volt néhány kifejezetten embert próbáló breakcore és zajzenei darab is. Nem arról van szó, hogy a Stadium Arcadium annyira rossz lenne, inkább csak egy hatalmas monoton massza, egészen minimális stílus- és tempóbeli kilengésekkel.

Az RHCP pályafutásával kapcsolatban két szörnyû tévképzet van. Egyrészt hogy õk valami funk-punk-rock-metál együttes, másrészt meg hogy a kilencvenes években voltak a csúcson. Olyan számokat hallgatva ezen a lemezen, mint a Hump De Bump, egészen egyszerûen felháborító, és minden valaha élt négerrel szemben szégyen-gyalázat ezt a produkciót funknak nevezni. Ez maximum funky, de a szó legborzasztóbb, Jamiroquai-i, sõt, United-i értelmében. A hülye basszusjáték nem egyenlõ a funkkal, hiába Flea a kedvencem ebbõl a felállásból. Az meg hogy ez az együttes a kilencvenes években lett volna a csúcson, egész egyszerûen elképesztõ állítás. Egy olyan együttesrõl beszélünk, amelyiknek az elsõ lemezét Andy Gill producerolta a Gang of Fourból, a másodikat meg George Clinton, ennél jobb pedigrét azért nehéz elképzelni. Az RHCP legjobb lemeze nem a macsó pózolással teli (Kiedis, Roger Daltrey óta a leglehúzóbb fõember sara) Blood Sugar Sex Magik, pláne nem az "érett" By The Way, de még nem is az elsõ viszonylag sikeres album, a Mother's Milk. Nem kérem: a csúcs az Uplift Mofo Party Plan és a Freaky Styley buta, pörgõs, punkos (és igen, itt tán tényleg egy kicsit funkos is) bulizenéje.

Az elõzõ bekezdésre azért volt szükség, hogy lássuk, mi is pontosan a baj az embert próbálóan hosszú Stadium Arcadiummal. Az elsõ kislemezként kiadott Dani Californián kívül gyakorlatilag semmi nincs rajta az önfeledt, nyolcvanas évekbeli Peppersbõl (ha lehet õket egyáltalán így becézni). Ez egyébként messze a két cédé legjobb száma, szuper kórussal és persze a szuper videóklippel. A maradék a rosszabbik esetben a már kipécézett gagyi funky, a jobbikban pedig jól eljátszott felnõtt rockzene. Utóbbi mûfajból a kedvencem az Especially in Michigan, már csak azért is, mert ezen érzékelhetõ a legjobban, hogy Frusciante (az együttes egyetlen negyvenen inneni tagja) gitárja mennyivel meghatározóbb ma már az együttes szempontjából, mint Flea basszusa.

A Stadium Arcadium végighallgatását kis adagokban, több napon keresztül ajánlom.

4,4 - Bede