Bede Márton - Tessék, a bolsevikok végképp hazavágják a magyar gazdaságot, mindjárt itt a krízis, megint nyomhatjuk a százezermilliárdbilliós bankjegyeket, mint 1946-ban, mire az ember leér a fizetésével a sarki fûszereshez, már csak egy szál gyufát, egy lapnyi vécépapírt és egy kis csomagnyi fûrészport vehet majd belõle. Mindig ez történik, amikor a bolsevikok jutnak hatalomra, ezeknek nem lenne szabad pénzt adni a kezükbe, maradjanak csak a sarlónál meg a kalapácsnál.

Az nyilván mindenkinek feltûnt, hogy a választások óta mindenki, de tényleg mindenki az ökonómiáról beszél, még az a szerencsétlen Magyar Hírlap is azzal hirdeti magát, hogy még több gazdaság, én például emiatt minden nap olvasom már a liberális napilapot, a Gondolkodó Ember Bibliáját, ahogy magammal beszélgetve nevezni szoktam. Egyébként ha már énnálam tartunk, engem is elkapott az ökonómiai apokalipszis elõtt hajót elhagyó patkányok lelkiállapota, például megkérdeztem pénzügyi tanácsadómat, hogy mi az istent csináljak a pénzemmel, eddig csak úgy volt a bankszámlán, amíg el nem költöttem az egészet, de most már félek, hogy elveszíti az értékét, és nem tudom majd megvenni azt a hatalmas dolgot, amire gyûjtök. Én magamtól arra gondoltam, hogy átteszem az egészet euróba, az olyan megbízható, csinos kis pénznek tûnik, de a pénzügyi tanácsadóm szerint felesleges, inkább csak kössem le. Egyelőre még nem kötöttem le, így továbbra is felettem lóg a financiális holokauszt damoklészi kardja, de legalább mindent megteszek, hogy képezzem magam, a Közgázon ilyesmire nem fektettem kellő hangsúlyt, ezért most kellett utánajárnom, hogy mi lesz, ha a bolsevisták tényleg nem állnak meg a gödör aljáig.

Te, olvasó, nyilván szintén aggódsz. Ha olyan vagy, mint én, és hát milyen más is lennél, két kérdés foglalkoztat így a költségvetési endlösung elõestéjén. Elõször is, hogy rosszabbul jársz-e majd te, ha tényleg összeomlik minden, másodsorban pedig, de tényleg másodsorban, talán a kétezredsorban, esetleg a háromezredsorban kifejezések találóbbak is lennének, hogy rosszabbul jár-e majd az ország, rosszabbul fogunk-e élni, mint négy éve, vagy nagyjából ugyanúgy, a bolsevikok szürke fellegei alatt összekucorodva a magyar földön. És össze fog omlani, errõl ne legyen semmi kétsége senkinek. A kommunisták meg a fõnökük azzal kezdték a "reformjaikat", hogy megemelték az adókat, ez viszonylag biztos jele az elmebajnak, P. J. O'Rourke-ot parafrazeálva pénzt adni az államnak olyan, mint kamaszoknak alkoholt és kocsikulcsot.

Van egy kurva jó hírem: még ha olyan gazdasági válság is jön el közénk, hogy annak az 1929-es Fekete Kedd is elõre köszön a tõzsdepalotában, akkor sem lesz semmi baj. Illetve lesz baj, csak nem neked, kedves olvasó, hiszen te ugyan olyan tolvaj vagy, mint a barátaid, a családod és természetesen az összes többi Matula-olvasó. Számlázol? Nem csak számlázol, hanem egyenesen számlát veszel? Szoktál kérni áfás számlát? Van könyvelõd? Minimálbérre vagy bejelentve? Minimálbéren jelented be az alkalmazottaid? El tudod számolni a tankolást? Tolvaj vagy, mondom, bármelyikre is válaszoltál igennel. Remélem senki nem ért félre, ez engem egyáltalán nem zavar. Az adócsalókat elítélni pont olyan hipokrita dolog, mint a kábítószerkereskedõket meg a kurvákat: nélkülük percek alatt mûködésképtelenné válna az ország. Most pedig azért különösen örvendetes dolog bûnözõnek lenni, mert majd ha bebukik az agész kóceráj, csak mi... öööö... szóval ti maradtok talpon. A megregulázott gazdaság keretein kívül mûködõk nagy szerencséje, hogy nem kell együtt ingadozniuk, ne adj isten összeomlaniuk az állammal. A kolumbiai kartellek vezetõinek magánvagyona soha nem az ország makroökönómiai mutatóinak függvényében alakult, és hiába vagy te, kedves olvasó, kisebb hal Escobarnál, a minimálbérednek és a könyvelõdnek köszönhetõen kicsit kívülállóként szemlélheted a bolsevikok randalírozását. A maximum, amitõl félni kell, az néhány napos áruhiány, utána a bûnözõk úgyis rájönnek, hogyan lehet az ország többi bûnözõje által oly nagyon igényelt sajtot és sonkát az országba csempészni.

(Érdekes lábjegyzetként szeretném most elmagyarázni, hogy miért nincsenek Magyarországon erõs szakszervezetek olyan kemény sztrájkokkal, mint a mûvelt Franciaországban. Ezt a sok okos mindenféle politikai okokkal meg obskurus háttéralkukkal magyarázza, pedig dehogy, ezt is olyan szépen le lehet vetetni a piaci mechanizmusokból, mint a kenyér árát meg az idõjárást. Magyarországon azért nincsenek szakszervezetek, mert nincsenek munkavállalók és nincsenek munkaadók. Ami van, az ilyen se hús, se hal szürke tömeg. Elég nehéz úgy öntudatos, kizsákmányolt, a rohadék kapitalistákat gyûlölõ munkásosztály-identitást teremteni, ha munkások nem is léteznek, csak egyéni vállalkozók meg alibi-béték meg alibi-káefték. Ki fog így fellázadni az elnyomók ellen? Utcára vonulnak a számlatömbök? Egyébként meg kizsákmányolók sincsenek, csak további alibi-cégek, amelyek nem mernek rendesen kizsákmányolni, mert még valamelyik beosztott felnyomja az egész rendszert az APEH-nál. Ha Marx ma élne, az nagyon-nagyon vicces lenne. Ez egyébként csak érintõlegesen kapcsolódott a cikk egészéhez. Ezért is van zárójelben. Tiszta sor. Mondom.)

Nektek, önmagatok orránál tovább látó, önzés-mentes és kollektíva-orientált olvasók, szintén van egy kurva jó hírem. A gazdasági kollapszustól az országnak sem lesz semmi baja. Az utcára kerülõ emberek úgyis éppen a társadalom legalja lesznek, közhivatalnokok, tanárok, szóval akiket úgyis mindenki szívesen látna megdögleni valami szegénykórházban. Néhány év alatt úgyis helyrerázódik az ország, annyit meg még négykézláb is ki lehet bírni, ha cserébe kirúgják végre a ferencvárosi önkormányzat azon alkalmazottait, akiknél egy elveszett jármû-törzskönyv pótlása egész napos program.

Az pedig még hagyján, hogy senkinek nem lesz semmi baja, az igazán szép, hogy az összeomlás csak segíteni fog az országon. Van egy nagyon jó példa annak tanulmányozására, hogy egészen pontosan mi is fog történni Magyarországon a bolsevikok munkálkodásának köszönhetõen, ez pedig az 1999-es argentin gazdasági válság. A vihar elõtti csend náluk is olyan volt, mint 2006 nyarán Magyarországon. Másfél évtizeddel voltak a demokratikus átmenetük után, hihetetlenül korrupt, és ezért elképesztõen drága államapparátussal, egy olyan országban, amely még a minénknél is súlyosabb eladósodását újabb és újabb hitelek felvételével igyekezett törleszteni.

Az 1999-es, borzasztónak képzelt argentin válság abszolút nem volt olyan borzasztó. A szegények és a gazdagok közötti jövedelmi különbségek ugyan megugrottak, de hát ha rendes magyar adócsaló bûnözõ vagy, akkor csak gazdag lehetsz, szóval nincs mitõl tartanod. Cserébe viszont fillérekért lehetett Buenos Aires éttermeiben Maradona-méretû bélszíneket kapni, és bár voltak kisebb kényelmetlenségek, mint például akadozások az áramellátásban és a nemzeti légitársaság leállása, de hát kinek fog hiányozni az ELMÜ meg a Malév, maximum majd repülünk fapadossal.

Sokkal érdekesebb és sokkal hasznosabb ennél, hogy az összeomlás után Argentína hirtelen elkezdett menõ lenni. A kétezres évek elején az i-D-tõl a Wallpaper*-ig az összes menõ lap összes száma azzal volt tele, hogy Buenos Aires a legmenõbb hely a világon, fájdalmasan menõ, aki számít, azonnal szálljon fel az elsõ repülõgépre, és húzzon oda festeni, zenélni, forgatni, írni, akármi. Sokan meg is tették, amitõl az argentin fõváros még menõbb lett, a végén már a szélein folyt ki a menõség, és még Chilét és Uruguayt is megfertõzte. Ma Santiago és Punta del Este annyira menõk, hogy Budapest a szurtos seggüket nem csókolhatja meg. Argentína mára ott tart, hogy a beléje áramló menõségnek köszönhetõen a helyi lakosság is megfertõzõdött, és egymás után állítja elõ a kiváló kulturális termékeket a filmektõl a lemezekig, utóbbihoz ajánlom a Los Super Elegantes együttest, még azokat is meggyõzi, akik egyébként rühellik a latin zenét, annyira modernek és menõk, hogy az már fizikai fájdalmat okoz.

A gazdasági helyzetnek ugyanis kevés köze van ahhoz, hogy egy ország milyen. Dánia = SZAR, ez tiszta sor. Románia = KIRÁLYSÁG, gondolom ez is. Magyarország ma, közvetlenül az összeomlás elõtt gyakorlatilag élhetetlen hely. Néhány perc az utcán elég ahhoz, hogy az ember elsírja magát, értékelhetõ kultúránk csak nyomokban van, nincs hova beülni beszélgetni, enni vagy inni, nincs mit nézni, nincs mit hallgatni, nincs mit olvasni, nincs mit vásárolni. Ha egy totális összeomlás az ára annak, hogy végre izgalom legyen, káosz, verekedések, szex az utcán, jó filmek és jó lemezek, jó szórakozóhelyek és jó boltok, nyugodtan bevállalhatjuk ezt a kis kellemetlenséget, ami annyira nem is lesz kellemetlen, mintha éppen errõl szólt volna a cikk háromnegyede, baszki már. Most azon gondolkodom, hogy lehet, hogy ezt a bolsevikok is tudják, és direkt viszik csõdbe a közöst. Nem.