Magyarországon kétféle ember drukkol a soha semmit nem nyerõ angol válogatottnak, és az sokat mond, hogy a szimpatikusabb csoport a kettõ közül az itthon egyre szélesedõ klasszikus huligán-réteg. A kikupálódott skinheadek, akik az ideológiai továbbképzés helyett inkább drága anorákokról vitatkoznak. A rosszabbik fajta angol-drukker a szofisztikált anglomán, aki kötelességének érzi, hogy Oscar Wilde és Stephen Fry mellett Sol Campbellért is rajongjon. Az alapvetõ gond ezzel, hogy minden, ami szerethetõ a brit kultúrában, a humor, az intelligencia, az ironikus szellemesség tökéletesen hiányzik az angol futballból. Teljességgel érthetetlen, hogyan is születhet meg ugyanabban az országban egy Gary Neville és egy John Cleese.

Ki is képviselhetné jobban ezt a kulturálisan teljesen összezavarodott népcsoportot, mint Pálffy István, a büszke anglomán. Akárcsak imádatának tárgyai, õ is csak egy felpuffadt alkoholista olyan vicces ruhákban, amelyek minden latint sírva nevetésre késztetnek. Bár már nem lesz józan, akkor hívd, amikor megint egy kihagyott Beckham-tizenegyes lesz a vesztük, lehetõleg az argentinok ellen.

Van egy nagyon precíz kifejezés, amellyel tökéletesen le lehet írni az argentin válogatott magyar drukkereit: mûmájer faszok. Ez az a réteg, amelyik valamilyen délibábos álmot kergetve nem mer a braziloknak drukkolni, esetleg svábnak született, vagy valamikor tényleg brazil-drukker volt, csak azóta kicsit jobban megy neki. A szurtos sumákolókat valamilyen megmagyarázhatatlan coolság lengi körül Magyarországon, legalábbis a tanulatlan, viszonylag jómódú néprétegek körében, élükön Ganxsta Zoleeval, a világ egyetlen emberével, aki egyszerre drukkol a Boca Juniorsnak és a River Plate-nek.

A tipikus magyar argentin-csicska mégsem Zoli, hanem Friderkusz Sándor, akit ugyan a foci nem érdekel, viszont beteges vonzódik a divathoz meg mindenhez, ami máshol már rég lejárt. Õt az a negyeddöntõ után kell röhögve-fuldokolva felhívni, amelyiken valamelyik fegyelmezett európai válogatott, mondjuk a svédek, nem csak kiejtik, hanem szépen meg is ruházzák Crespót és bûnözõ barátait.

A braziloknak drukkolni snassz. Régen még volt valami báj abban, ahogy mindig esélyesként érkeztek, aztán meghaltak a szépségben, újabban viszont már szervezett, eurokonform focival indulnak, és körülbelül annyira nagy élmény nekik szorítani, mintha Michael Schumacher rajt-cél gyõzelmét ásítoznánk végig a tévé elõtt. Ennek megfelelõen a braziloknak drukkolnak egyrészt a legtöbben, másrészt hozzájuk csapódik a klasszikus divatdrukker-réteg is, akik mindig a nyertessel szeretnének lenni. Így ma már kisebbségben van a csapatot Pelé óta misztifikáló, idõsödõ derékhad. Az átlagos brazil-szurkoló nagy hangsúlyt fektet arra, hogy mindig, mindenbõl a legjobbat válassza - értelemszerûen tehát egy hiú majom is. Ebbõl már ki is rajzolódik a mindenben kitûnõ, "bevallottan tehetségmániás" Geszti Péter portréja, aki - ha éppen nem a Haza felemelkedésén munkálkodik - biztosan Ronaldinhóéknak tapsol majd.

Brazil-drukker ismerõsöd tehát a nagy számok törvénye alapján biztos akad, és õ akkor lesz a leginkább ideges, ha egy hírhedten falábú csapat tesz keresztbe nekik - mondjuk a németek, 0-2-rõl fordítva. Õt a lefújás utáni sokkos állapotban kell majd hívni, örök élmény lesz.

Érdekes, hogy éppen a franciáknak sokáig nem alakult ki nagy, állandó szurkolótáboruk itthon, pedig volt idõ jó húsz évvel ezelõtt, amikor a Platini-féle csapat meg is érdemelte volna. Azóta viszont kialakult egy új szurkolóréteg, részben a VB és EB gyõzelmen, részben pedig a nagy sztárok (Zidane, Henry) klubcsapatokban nyújtott teljesítményén fellelkesülve. Ez a tipikusan MSZP-szavazókból álló, egyre növekvõ csoport felháborodottan vádolja rasszizmussal azokat, akik emlékeztetik õket arra a tényre, hogy a csapatban nincs is francia. Megtestesítõjük nem is lehetne más, mint a lelkes antirasszista, franciásan nagyképû, arrogáns balos seggfej, Havas Henrik.

A Tanár Úr is biztos lila fejjel oktatja ki meccsnézõ partnereit, akiknek feltûnik majd, hogy a kapust és a csapat agyát leszámítva mindenki más néger. Ha ismersz hozzá hasonlóan irritáló, elvakult francia drukkert, küldj neki egy "MAJMOK HAZA!" sms-t, miután az alulmotivált kékmezesek sima vereséget szenvednek valamelyik középszerû szláv bandától a negyeddöntõben.

A tipikus köcsög rasztás majom, aki semmit nem tud a fociról, viszont nagyon szereti a színes mezeket, mert jól mutatnak a goa.hu partifotóin. A biciklisfutár, aki minden gól után teker egy dzsoját. Rosszabb esetben minden szögletnél. Kedvenc csapatuk nincsen, pontosabban minden vébén újat választanak azon országok halmazából, ahol népszerû a dancehall, illetve liberális a drogtörvény. Örök szívfájdalmuk, hogy Etiópia soha semmilyen világversenyre nem jut ki. Szintén ebbe a csoportba tartozik a nõk azon csoportja, akik egész egyszerûen csak egy méretes fekete faszra vágynak.

Díszpéldányuk Prieger Zsolt, az Anima Sound System fejese, a 20. századi magyar közízlés egyik legalattomosabb rombolója, akinek minden tetszik, amiben sok a barna. Miután Trinidad rúgott gól nélkül is nulla ponttal búcsúzik a csoportmeccsek után, érdemes egy "Elfogyott a spangli? :-DDD" tárgyú maillel felbosszantani.

Hihetetlen, ugye? Pedig vannak, méghozzá egyre többen. Idegesítõ bölcsészpicsák körében már régóta nagy divat rajongani Kelet-Ázsiáért: a filmjeikért, a zenéikért (!) és még a pasikért (!!!) is. A futball sem kivétel, és hiába is próbálnánk ezeket a beteg embereket meggyõzni arról, hogy ez alapvetõen a fehér ember játéka volt, amire a sárgák nagyon rossz hatással vannak, mint halottnak a csók, de tényleg. Õk tehát még a négy évvel ezelõtti bohózat után is képesek Koreának drukkolni (Japán is csak egy fokkal jobb), és errõl lebeszélni õket körülbelül akkora feladat lenne, mint Somát meggyõzni arról, hogy ne legyen hülye.

Nem véletlenül emlegetjük a hájbûvésznõt, hiszen az ázsiai "kultúra" rajongói is elõszeretettel hisznek a keleti hókuszpókuszokban és más ezoterikus baromságokban. Az fel sem merül bennük, hogy bármilyen távol-keleti praktikát gyakorolni itthon olyan abszurd, mint mondjuk Szöulban csárdást táncolni. Õket még hívni sem érdemes, ha az utolsó ázsiai csapat is összepakolt, mert csak felbosszantjuk magunkat.

Hála istennek a románok meg a szlovákok végül nem jutottak ki, mert különben megint szembesülnünk kéne a ténnyel, hogy létezik olyan magyar ember, aki õszintén képes az ellenségnek drukkolni. Ennek természetesen megint a hülye liberalizmus az oka, amely képtelen megérteni, hogy attól, hogy más embert tényleg ciki utálni, a más ember fociját nagyon is egészséges. Az isten szerelmére, szinte minden, ami szép ebben a játékban az a szomszéd iránt érzett elvakult gyûlöletre alapul a Real Madrid-Barcelonától a német-hollandig. Az meg aztán külön nevetséges, aki azért drukkol ezeknek a mûállamoknak, mert azt rézi, hogy ez egy kicsit olyan, mintha mi, magyarok is kijutottunk volna. Nem, nem olyan.

Természetesen a mûfaj legjelesebb képviselõje csakis a Magyar Narancs szerkesztõsége lehet, a hülyék, akik soha nem lennének hajlandóak beismerni, milyen szép és ízes is lehet elküldeni valami oláh parasztot vissza az anyja szõrös picsájához csak azért, mert három-nullra megverte a Steaua a Fradit. Hívjuk õket kárörvendõen, amikor a kis kedvenceik keretének több tagja szállodai szobákat zúz össze már a nyitómeccs elõtt.

Az a tény, hogy nálunk sokkal többen szurkolnak a németeknek, mint az oroszoknak, egyrészt azt mutatja, hogy utóbbiak sokkal bénábban menedzselték a megszállást, másrészt azt, hogy a németeknek szurkolni azóta is egyfajta állásfoglalást jelent a rohadt komcsikkal szemben. Ez nem azt jelenti, hogy a Nationalelf összes itthoni szurkolója jobbos, de valamiért mégis középosztálybeli, polgári hátterû dunántúli fiatalemberekre asszociálunk, sváb felmenõkkel, de minimum egy nagypapával, aki szerint csak német indulóra lehet menetelni, és aki minden Mercedes láttán megjegyzi: "És ezek veszítették el a háborút...".

A német szurkoló értékeli a küzdést és külseje is neurotikus precizitást tükröz. Tovább nem szûkítjük a kört: az ideális németdrukker Szijjártó Péter. Meccsnézéskor felszabadultságnak nyoma sem lesz nála, hanem sápadtan, ökölbe szorult fejjel nézi Lehmannék szenvedését, visszafogott gólöröme is hatalmas belsõ feszültségrõl árulkodik majd. Mindez ki is robbanhat bármelyik fritzfanból, ha az angolok vagy a franciák elleni vereség után zaklatjuk.

A Squadra Azzurrának drukkolni olyan, mint Tarvisióból bõrkabátot hozni, Jesolóban nyaralni, vagy kijárni digózni. Reménytelenül rossz ízlésû emberek kedvtelései voltak ezek egy letûnt korban, és csak a szokások változtak, õk maguk nem. Vessünk egy pillantást Bochkor Gábor röhejesen divatjamúlt frizurájára, stylistok által is sikertelenül rejtegetett ruhatárára, erõltetetten örökifjú lazaságára, és máris megvan a mi emberünk. Õ személyesíti meg az olaszdrukkert, aki gyaníthatóan a nyolcvanas években szeretett bele az olasz fociba, amikor talán még tényleg volt miért.

Signor Nyolcvanas Évek szilárdul meg van gyõzõdve róla, hogy Olaszország ugyanolyan labdarúgó nagyhatalom, mint a régi szép idõkben volt, még mindig menõ a koptatott farmerdzseki, és a csajoknak elég csak megpörgetni a slusszkulcsot, már rá is buknak a sliccedre. És történhet bármi, ebbõl semmi nem zökkentheti ki. Na jó, egy vitriolos telefonhívás igen, amit valamelyik underdog csapat olaszok elleni gyõzelme utána eresztünk meg. Lehetõleg a bírók is szopassák õket, mint 2002-ben, az olaszdrukker attól készül ki a legjobban, ha kivételesen nem õk csalnak.

Az összes foci iránt érdeklõdõ ismerõsünk közül azok a legbosszantóbbak, akik minden esetben az aktuális Dávidnak szurkolnak a Góliátok ellen. Emlékezhetünk Kamerunra, Szenegálra vagy akár Hondurasra, elég hosszú a sor. Ezek a csapatok persze szükségszerûen elbuknak, és utána napokig lehet majd sajnálni szegényeket, "milyen kis ország, és milyen jól játszottak". Ugye milyen ismerõs mondat? Akár ránk, magyarokra is mondhatnák, de persze sosem fogják, az okokat most nem részletezzük. Ezeknek az embereknek a négerek, indiánok vagy ázsiaiak helyettesítik majd a magyarokat, ami már eleve sérült nemzettudatra utal.

Mindez kiegészül majd valami álszent monológgal a kicsikrõl és az esélytelenekrõl, szélsõséges esetben a nemzetek barátságáról és a "részvétel a fontos" elvrõl. Bicskanyitogató, nem? Az ilyeneknek köszönhetõ a fejlett demokrácia rákfenéje, a pozitív diszkrimináció, melyet nálunk a Batiz Andráshoz hasonló korlátolt, üresfejû nímandok erõltetnek, akik már annyira korrekt politikailag, hogy talán saját magát is kirúgatná egy derék roma munkavállaló kedvéért. Ha van olyan ismerõsöd, akinek hozzá hasonlóan bárgyú vigyorba torzul az arca, ha a kisebbségrõl és az esélytelenekrõl esik szó, hívd, amint az utolsó kiscsapat is kiesett!

Semmi gond nincs azzal, aki nem szereti a focit. Van ugyan a coming outnak kevésbé kacifántos módja is, de hát aki mindenképpen így szeretné tudatni a világgal homoszexualitását, az nyugodtan tegye. Azzal viszont már más sincs, mint gond, aki négyévente egyszer egy hónapon át azzal kergeti õrületbe focibuzi ismerõseit, hogy minden közös meccsnézésen megjelenik, és hülyeségeket beszél. Van köztük férfi és nõ egyaránt, talán az utóbbi egy hangyányival idegesítõbb, az ember fiának kilencven percig azon kell koncentrálnia, hogy ne ugorjon fel és ne kezdjen el ordítani két pofon kíséretében, hogy "takarodj már el sörért, te hülye picsa". Ezekbõl az emberekbõl harapófogóval sem lehet kicsikarni valamiféle állásfoglalást azügyben, hogy kinek is szurkolnak. Hogy is köteleznék el õk magukat bármelyik csapat mellett, amikor "egyszerûen csak a focit szeretik, nem valamelyik csapatot". Ölni tudnánk.

Mi lenne rosszabb, mint Hajós Andrással nézni végig egy, az elsõtõl az utolsó percig halálosan izgalmas Hollandia-Franciaország negyeddöntõt? Ahogy elkezdene viccelõdni egy tizenegyesnél valamelyik játékos nevével, vagy minden átmenet nélkül arról kezdené faggatni a társaság tagjait, hogy hol lehet Budapesten holland mezt kapni, mert az öccsének pont most lesz a születésnapja. Csak akkor tudnánk örülni egy kicsit, amikor a társaságból valaki, aki a vesztes csapatnak drukkolt, tényleg eltöri a karját, miután a bohóc a meccs lefújása után megpróbálja azzal feldobni a hangulatot, hogy "csak nem fogtok egy focimeccs miatt ennyire kiakadni?".