 |
Népesség: 6,800,000 fõ; GDP: 26,550 dollár/fõ; |
2005 októberében a világ legjobb csapata, az FC Barcelona hazai pályán, a nagyjából százezer férőhelyes Camp Nouban játszott bajnoki mérkőzést az Osasunával. Ahogy az kulturált európai stadionokban lenni szokott, a meccs előtti percekben, miután a csapatok a bemelegítés után már visszavonultak öltözőikbe, a stadion gyepén zajló műsor szórakoztatta a befelé szivárgó tömeget. Amikor öt perccel a kezdő sípszó előtt már majdnem mindenki a helyén ült, sor került az addig viszonylag langyos előadás csúcspontjára. Először is hatalmas molinó került a pálya közepére, a történelmi Països Catalans, a Katalán Országok térképével. Mint minden Nagy-Akármilyenország, ez is körülbelül háromszor akkora, mint amit a világ Katalóniaként ismer, a francia Perpignantól Valenciág és Mallorcától majdnem Zaragozáig a Földközi-tenger nyugati medencéjének jelentős része benne foglaltatik. Ezután a nemzet lelkét erősítendő a pálya széléről négy fáklyás kisgyerek kezdett el a térkép felé szaladni a Països Catalans négy fő régiójának képviseletében. A hangulatot a tetőfokára egy a partvonalnál, kezében mikrofonnal álló középszerű énekes segítette felhágni, aki szemében könnyekkel előadta a nem hivatalos katalán nemzeti himnuszt, az Els Segadorst, a Kaszások című dalocskát, amelynek szövege elsősorban az ellenség legyilkolása és a zsenge búzakalászok learatása között von cseppet sem indirekt párhuzamot.
Ha te, az olvasó, nem vagy 1 idióta, akkor most olyan dolgokon gondolkodsz, hogy például "hát ez tényleg hihetetlen, képzeljük csak el, hogy jönne ez ki a Fradi-pályán Perpignan helyett Gyergyószentmiklóssal, ezek szerint Nyugat-Európa sem mentes a debil nacionalizmus bűzös borzától". Örülök, hogy ezen gondolkodsz, hiszen így már nincs szükség arra, hogy én vezesselek rá: Katalóniában mindenki megbolondult. Olyan nagyon régebben sem voltak normálisak, de mióta elkezdtek azon rugózni, hogy módosítani kellene a spanyol alkotmányban a Katalónia jogállását szabályozó alaptörvényt, az autonómiai statútumot (estatuto spanyolul, estatut katalánul), azóta egyszerűen elszabadult a pokol.
Ahhoz képest, hogy mennyi sok okos ember mennyi sok okos könyvet össze tudott írni a világ nemzeteinek identitásáról, meg hogy milyen bonyolult, összetett dolgok ezek, egyszerűen megdöbbentő, hogy milyen szépen lehet akár egy mondatban is megfogalmazni egy-egy népnemzet esszenciáját, ha az ember nem akar ebből egyetemi fizetést húzni. A katalánoknál is így van: "Nem vagyunk spanyolok". Sőt: "Nem adunk pénzt a spanyoloknak".
Ezzel az önmeghatározással nincs is nagy baj: a spanyolok tényleg hülyék. Már nem úgy mint "őrült spanyolok", hanem mint szimpla hülyék. Minden egyes közhely, ami a spanyolokról elterjedt, tehát hogy lusta, megbízhatatlan, földhözragadt, buta népség, a legteljesebb mértékben igaz. És ezek még a szerethetőbbek. Mindig jól szórakozom, amikor ibériailag alulképzett ismerőseim Torrente nyomozó kalandjait nézve azt hiszik, hogy ez az idegengyűlölő, a végletekig nacionalista, franco-fanatikus korlátolt bunkó, aki meg van győződve arról, hogy ő a világ közepe, valamiféle elnagyolt karikatúrája lenne a spanyol nemzeti karakternek. Ó dehogy. És akkor milyen lehet az a nagyjából hétmillió katalán, aki hagyja, hogy ez a nemzet, amely Cortés és Pizarro óta csak egyre lejjebb és lejjebb csúszik uralkodjon felettük ötszáz éve?
Katalónia születése a Nagy Károly halála utáni összeurópai osztozkodás idejére saccolható, amikor a Pireneusok mindkét oldalán az összes helyi hétszilvafás nemes megpróbált a többi fölé kerekedni. A győztes végül a csodálatos nevű Szőrös Wilfred lett, aki féltucat grófi címe közé a IX. században a Barcelonai és Gironai grófságot is megszerezte. A következő néhány száz év román templomok alapításával és a parasztság állati sorban tartásával telt egészen 1137-ig, amikor a kurrens barcelonai gróf, IV. Ramon Berenguer elvette Petronilla aragóniai királylányt, ezzel megalapítva az Aragón-Katalán királyságot és egyben a katalán nemzet aranykorát. Hódítás hódítást követett, a XV. század közepére a birodalom elérte azt a méretét, amely máig is alapja a pszichopata nacionalisták Països Catalans-térképeinek. Sőt, tulajdonképpen a mai katalán nacionalisták ugyanolyan visszafogottak, mint magyar kollégáik, akik azért Szent Gallent nem csapnák hozzá Nagy-Magyarországhoz: az egykor katalán uralom alatt álló Dél-Olaszországról és Szicíliáról nagyvonalúan lemondanak, és még Szardíniáról is, pedig ott Alghero városában a lakosság egy része még mindig egy katalán nyelvjárást beszél.
Amikor 1479-ben Aragóniai Ferdinánd elvette Kasztíliai Izabellát, végre megszületett Spanyolország, Katalónia pedig egyszerűen meghalt. Néhány csúnyán megtorolt felkelést leszámítva, amikor pár órára sikerült ismét függetlennek lenni, egészen a XX. századig a katalán népnek a távolból parancsolgattak. Az 1930-as években a már évtizedek óta érlelődő modern katalán nacionalizmus, a Katalóniában elképesztően erős szélsőbaloldali mozgalmak a Marxista Egyesülés Munkáspártjától az Egyesült Katalán Szocialista Párton át egészen a klasszikus anarchistákig valamint a kedvező spanyol politikai közeg együttesen azt eredményezték, hogy felcsillanhatott a katalán önrendelkezés és függetlenség főnixmadara. 1936-ban azonban kitört a republikánus/balos/katalán nacionalista oldal számára hogy úgy fogalmazzunk nem egészen sikeres spanyol polgárháború, és a remény mehetett a levesbe.
Az utókor valamiért kedvesebben bánik Francisco Francóval, mint a keleti blokk vele nagyjából egy időben garázdálkodó diktátoraival, és egyfajta light-Mussoliniként tekint reá, az operettország operettzsarnokára. Franco azonban egy cseppet sem volt jobb, mint Kádár: betiltott, eltiport, jogot fosztott, romba döntött, és még idegen csapatokat is behívott saját népe legyilkolására (lásd Picasso, Pablo: Guernica). A katalánok az előző évszázadok sérelmein mára túltették magukat, de Francoért nem bocsájtottak meg, és nem is fognak még jó hosszú ideg. Ahogy a magyar nacionalista közbeszédben a mocskoszsidó, úgy a katalánban a francóista az ellenség állandó eposzi jelzője, legyen szó a madridi kormányról, a madridi sajtóról és elsősorban a rohadt büdös francóista Real Madridról. Ez így persze vicces paranoiának tűnik, de Spanyolországban tényleg a mai napig létezik egy retronacionál-militarista réteg (mondom, hogy Torrente), amelyik nem csak visszasírja a Franco-rendszer éveit, hanem tenni is hajlandó lenne a cél érdekében. 2006 januárjában a spanyol honvédelmi miniszter kénytelen volt házi őrizet alá helyezni José Mena Aguadót, a szárazföldi erők parancsnokát, mivel a tábornok úr a hadsereg bevetését helyezte kilátásba arra az esetre, ha Barcelonában tovább pattognának "veszélyeztetve a spanyol nép és egyben az ország területi integritását".
Franco alatt a katalán népnek nem voltak kollektív jogai, a nyelv gyakorlatilag be volt tiltva, a Real Madrid pedig hathatós központi támogatással majdnem mindig megnyerte a bajnokságot. Amikor 1975-ben végre meghalt, a spanyol demokratikus átmenet alappillére (szemben bizonyos kelet-európai országokkal, amelyek még erre sem voltak képesek) az új, három év múlva elfogadott alkotmány lett, amelybe a katalánoknak végre sikerült az önrendelkezést beletuszkolniuk. Az alkotmány kiemelten kezelte a három történelmi kisebbség (a másik kettő a robbantgatós baszk és a tengeriherkentyűs galíciai, a galego) által lakott autonóm tartományokat, és egy rakás előjogot biztosított ezeknek. Így lett Katalóniának saját kormánya a központi, spanyol mellett, így lett saját rendőrsége is a büdös francóista madridi erőszakszervezetek ellensúlyozására, és így lett hivatalos nyelv a régióban a spanyol mellett a katalán is.
Az alkotmány által kijelölt mérföldkövek a katalán autonómia útitervén nagyjából húsz évig feleltek meg a katalán politikusoknak, az ezredforduló környékén viszont már a közülük mérsékeltebben nacionalisták is erős viszketést kezdtek érezni töktájékon, amely ezek lehugyozására kezdte őket ingerelni. A balhét természetesen a pénz robbantotta ki. Spanyolország többi részén a smucig szinonimája nem a skót, hanem a katalán, és tényleg: szeretik a pénzt, és hiába van nekik bőven, utálnak belőle másnak adni. Különösen pedig a mocskos francóista madridi kormánynak, amelyik aztán az ország elmaradott, lusta cigányok által lakott régióira fordítaná a dolgos barcelonai keményen megkeresett adótallérjait. Katalán politikus gyakorlatilag képtelen anélkül közszerepelni, hogy ne hívja fel olyan igazságtalanságokra szavazói és a szélesebb pánspanyol, a velejéig francóista közvélemény figyelmét, mint például az a felháborító tény, hogy a madridi tolvajok a katalán szülők pénzéből osztogatnak ingyen számítógépeket Extremadura (az ország leglepukkantabb régiója) kölykeinek. Vagy hogy katalán autópályák helyett inkább az andalúziai úthálózatot fejlesztik, esetleg egyenesen átutalják az államilag dédelgetett Real Madridnak. Barcelona környéke sokáig Spanyolország leggazdagabb régiója volt, a madridi agglomeráció természetesen csak azért tudta mára lenyomni, mert a francóista kormány évszázadok óta kizsákmányolja a dolgos katalánokat.
Mivel már eddig is volt egy rakat focis példa, álljunk meg egy pillanatra, és tanulmányozzuk egy kicsit az FC Barcelonát. A Barça nélkül a katalánokat nem lehet megérteni, és a Barça az, amiért egyáltalán megéri katalánnak lenni. Franco alatt a Camp Nou volt az egyetlen hely, ahol viszonylag szabadon lehetett lobogtatni a senyerát, a sárga-piros sávos katalán lobogót, és a francóista bírók ténykedésén sírva gyalázni a rendszert. A klub mottója, hogy "més que un club", azaz több, mint klub össze is foglalja lényeget: aki rendes katalán, annak nemzeti kötelessége minden szezon elején megvenni a bérletet a hazai meccsekre. A Camp Nou közönsége nem a magyar stadionokba kijáró paraszt, hanem a katalán társadalom teljes keresztmetszete, talán csak a nercbundás nagymamák és az állandó hasisfüst-felhőt eresztgető fiatalok vannak kicsit túlreprezentálva. A csapat minden rezdülésével két sportlap is foglalkozik naponta több tucat oldalon, aki már járt Veszprémben kézimeccs-idején, az szorozza be az ottani hangulatot a Barcelona költségvetésével.
A 2004-es spanyol országgyűlési választásokat végül megnyerő, bár nem katalán, ám Barcelona-drukker José Luis Rodriguez Zapatero az akkori kampányban annyira szerette volna megnyerni a hagyományosan saját, jobb- és baloldali nacionalista pártjaikra szavazó katalánok kegyeit, hogy egy gyenge pillanatában megígérte, ha hatalomra jut, támogatni fogja az alaptörvény, az estatut módosítását. Mivel Zapatero a választásokat mit ad isten megnyerte, a katalánok azonnal rávetették magukat a felkínált koncra.
Az utóbbi két év estatut-vitájának minden rezdülésétől most tekintsünk el, a katalán belpolitika valamivel furmányosabb, mint az izraeli és az olasz együttvéve. Mára sikerült a törvénytervezet szövegét a madridi parlamentben elfogadni, és hamarosan Katalóniában népszavazást tartanak róla. Egyetlen egy szépséghiba van csak, az estatutot ebben a formájában még Zapatero pártja, a szocialista PSOE katalán szekciója, a PSC sem teljesen támogatja, a legbalhésabb nacionalisták, a szélsbaloldali, Katalónia teljes függetlenségét támogató ERC pedig jelenleg a tartózkodás és a nem között hezitál.
Az új estatut körüli vita egyfelől a feleslegesen filozofikus magasztos marhaságokról, másrészt az anyagias katalánok által olyannyira kedvelt primitív szarrágásról szól. Az előbbire a törvénytervezet "Katalónia egy nemzet" kitétele körüli sírás a gyönyörű példa. Eddig csak nemzetség voltak, most pedig úgy lovagolnak egyes betűk megváltoztatásán a küzdő felek, mint amilyenre a kora-középkor nagy keresztény hitvitái óta nem volt példa. A másodikra meg a barcelonai reptér, az El Prat körüli nyavalygás, amelynek központjában természetesen az áll, hogy az elnyomó madridi fasiszták nem hajlandóak elismerni: minden nemzetnek joga van kezelni a saját repteréből befolyó anyagiakat.
Az estatut legesleglényege persze az a passzus, hogy a jövőben a katalánok által fizetett adóknak a francóisták legfeljebb az 50 százalékát lophassák el, a többivel a katalán politikusok gazdálkodhassanak. Az új estatut ellen végig tiltakozó Néppárt, a korábbi francóista miniszterelnök, Aznar Partido Popularja (PP) szerint ez nem más, mint az alapvető emberi és nemzeti szolidaritás teljes hiánya, amelyet ha a katalánok logikusan továbbvisznek, akkor a végén a gazdagabb barcelonai kerületek sem lesznek hajlandóak a Rambla-környéki lepukkantság felszámolására áldozni. A PP másik tényleg bombabiztos érve az estatut ellen, hogy az utca katalánja nagy ívben szarja le, hogy kinek fizeti be az adóját, és az egész csak a hatáskörüket szélesíteni vágyó, hatalommániás katalán politikusok vesszőparipája. Szerencsére a demagógia a PP-től sem áll távol, így azt is komolyan merik állítani, hogy a nemrég feltétel nélküli fegyverszünetet hirdető ETA csak azért tette le ideiglenesen a fegyvert, hogy a velük egy húron pendülő katalánok estatutja kisebb ellenállásba ütközzön Madridban.
A Magyarországon Katalóniáról és a katalánokról - elsősorban zászlóshajójuknak, Barcelonának köszönhetően - élő kép a szimpatikus, liberális, barátságos népé, amelyik aztán igazán tud élni, hatalmasakat eszik és hajnalig mulat. Az utóbbi speciel igaz, de aki ebből valamiféle szabadelvűségre és lazaságra következtet, az biztos azt is gondolja, hogy a droglegalizáló hollandoknál nincs jobb arc a világon. A helyzet azonban az, hogy akárcsak a coffeeshopokat megtűrő hollandok, a hajnali hatig a város közepén nyitva tartó szórakozóhelyeket és Európa messze legmagasabb zajszennyezési értékeit elviselő barcelonaiakat sem valamiféle magasztos eszme vezérli, hanem másodsorban a racionalitás, elsősorban a pénztárcájuk. Ha a fél világ ide jár enni és bulizni, hadd tegye, és inkább mi húzzunk belőle pénzt, mint a büdös francóisták.
Barcelona és a katalánok liberalizmusa - ha egyáltalán valaha létezett - ma nincs sehol. A Franco-rezsim alatt még szimpatikus, kicsit balos, kicsit nacionalista közhangulat mára totális idiotizmusba csapott át, Països Catalansal, katalán nemzeti fociválogatottal és a francóista .es domainnév helyett a .cat-ért küzdő futóbolondokkal. A katalánok makacskodása ráadásul azt is eredményezte, hogy ma már Spanyolországon belül olyan ál-kisebbségek is kollektív nemzeti jogokat követelnek, mint az andalúz vagy a kanári-szigeteki. A hadsereg bevetése mindjárt nem is tűnik olyan aljas, francóista ötletnek.
