A kilencvenes évek talán utolsó egységesen ünnepelt rocklemeze a Flaming Lips The Soft Bulletin címû albuma volt. Ez amellett, hogy remekül passzolt az akkori, a kritikusok által istenített neopszichedelikus kulcsalbumok sorába, és sztárproducert csinált David Fridmannból, végleg az elsõ vonalba juttatta az akkor már másfél évtizede pályán levõ Lipset is. A trió jó eséllyel végezne az elsõ helyen, ha megkérdeznék a száz legtekintélyesebb szakírót, hogy mi volt az elmúlt tíz év legjobb amerikai zenekara, és ma már a lemezeladásokra sem lehet panaszuk.

Azt a bizonyos lemezt én valahogy sosem tudtam a magamévá tenni. Vagy a dalok nem voltak elég direktek, vagy Wayne Coyne sokak által utánozott énekhangja tûnt erõtlennek, vagy bennem volt a hiba, lényeg, hogy nem sikerült, és ezért a három évvel késõbbi Yoshimi Battles The Pink Robotsszal már nem is nagyon kísérleteztem (amit hallottam belõle, az se gyõzött meg). Ez az érett Flaming Lips már lejött a hallucinogén drogokról, és tovább finomította a kései Beatles/Beach Boys nyomvonalon haladó pszichedelikus popzenéjét. Ezzel szemben volt a zenekarnak egy nemcsak izgalmasabb, de szerintem jobb periódusa is: a kilencvenes évek közepén született albumai (Transmissions From The Satellite Heart, Clouds Taste Metallic) hagyományosabb, de egyszersmind õrültebb rockzenét tartalmaztak, zúzós gitárokkal.

Most úgy tûnik, hogy valamelyest visszanyúltak ehhez a korszakhoz, lévén a Mystics rockosabb az elõzõ két lemeznél, de azért jutott rá bõven a megszokott belassult pszichedéliából is. Ráadásul remekül indul, hiszen a nyitó Yeah Yeah Yeah Song az a fajta dal, amely rögtön elsõre rögzül a hallgatóban, aki utána napokig nem bírja kiverni a fejébõl, és ez a zenekar eddig nem sok ilyet írt. A következõ Free Radicals egy kifehérített Prince számnak hangzik, utána aztán nincs kegyelem, elszabadul Wayne Coyne agya, és egymásba folyik space rock, pszichedélia és progresszív rock, de a fülnek egyáltalán nem kellemetlen módon. Mégis, helyenként most is úgy érzem, hogy túl okos és fenséges akar lenni a lemez, ráadásul azok a lírai darabok (Mr. Ambulance Driver, My Cosmic Autumn Rebellion), melyeknek a szívhez kellene szólniuk, valahogy nem érnek célba. Vagyis egyáltalán nem rossz zene ez, de továbbra sem érzem, hogy a Flaming Lips lenne a Nagybetûs Zenekar az új évezredben.

7,2 - Inkei

Morrissey: Ringleader of the Tormentors

Az új Morrissey-lemez kapcsán az elsõ megállapításom egy korábbi sejtelmem beigazolódása volt, miszerint Moz és az mp3, na az két összeegyeztethetetlen fogalom. Már régebben feltûnt, hogy ha valamilyen válogatáskazettára vagy -cédére Morrissey (vagy akár Smiths)-számot raktam, az egyszerûen nem mûködött. Nagyon kevés kivétellel mindegyik unalmasnak, fakónak, semmilyennek hatott a többi között, mintha a saját közegébõl kiragadva nem hatna a varázs. A Winamp-korszak szintén nem kedvezett Mozzernek, és ez is a fenti elméletet támasztotta alá. Amikor ugyanis az elsõ száma az új albumról kiszivárgott a netre, némi habozás után én is letöltöttem az I Will See You In Far-Off Places címû nyitószámot, amit közönyösen végighallgattam, hogy aztán soha többet ne tegyem be a playlistbe. Végül aztán mégis be kellett látnom, hogy az õszülõ halántékú Mester külön bánásmódot igényel.

Vagyis megvettem ezt a lemezt is, és becsülettel végig is hallgattam, de csak csalódott fejcsóválásra adott okot. Lehetséges, hogy megdõl az az elméletem, mely szerint Mozza egyszerûen nem tud rossz lemezt csinálni? Vagy pedig igazuk van azoknak, akik szerint hõsünk akkor volt igazán elemében, amikor sikertelen volt? Hiszen a két évvel ezelõtti bosszúszomjas visszatérésekor vörös szõnyeget terített elé a popsajtó, világszerte szép számmal vásárolták a lemezeit, és bizony õ maga vallotta be, hogy a You Are The Quarryval kapcsolatban kiûzte számos démonját, és bármilyen furcsán hangzik is, de mostanság a maga módján elégedett az életével.

Na de kinek van szüksége egy elégedett Morrisseyre? Az mindenesetre tényleg megállapítható volt, hogy kevesebb az indulat a lemezen, talán a ´94-es Vauxhall & I megállapodott hangulatára emlékeztet egy kicsit. De ha meg tényleg rendben van, akkor miért énekli azt most is, hogy az élet egy disznóól? Nem olyan könnyû megérteni õt, de akkor is így voltam ezzel, amikor szigetelõszalagot ragasztott a mellbimbóira, és ez így rendben is van.

Aztán szép lassan kezdtek belemászni a dallamok a fülembe - érdekes viszont, hogy az album úgynevezett kulcsdalai, mint a tényleg csodaszép Dear God Please Help Me vagy a fent említett Life Is A Pigsty csak késõbb estek le -, és lassan nagyjából a helyére került az album: egy kategóriával a You Are The Quarry alá. Igen, bármennyire is mûanyag hangzása volt annak a lemeznek, mind a dallamok, mind pedig a szövegek szempontjából többet adott, mint ez a tényleg szépen hangszerelt, a római napsütésben készült anyag. Így már egyébként azzal a bizonyos nyitószámmal sincs gondom, meg azzal sem, hogy Moz homoszexuális filmrendezõkrõl énekel, illetve arról, hogy egy férfi simítja végig a térdét, miután lõporos hordókkal a lába között járta Róma utcáit. A legjobb szám talán a The Father Who Must Be Killed (különösen bájos a refrént visszhangzó olasz gyerekek kórusa, akik azt sem tudják, mirõl énekelnek), a legjobb, igazán morrisseys szövegrész pedig az On The Streets I Ranben van, amikor a közeli halálát megjövendölõ tenyérjósnak esedezik, hogy ne õ, hanem valaki más haljon meg, lehet az akárki, mondjuk a pennsylvaniai Pittsburghbõl. Van tehát még miért megnézni ezt az embert majd júliusban a Pecsában, és reméljük, hogy óvatosabb lesz a római fiúkkal, mint szegény Pasolini volt.

7,7 - Inkei

The Streets: The Hardest Way to Make an Easy Living

Minden idõk legjobb lemezkritikáját Mark Perry írta az elsõ Clash-lemezrõl 1977-ben, saját fanzinjába, a Sniffing Glueba. A szerzõ a lemez esztétikai értékeinek taglalása helyett néhány bekezdésen keresztül a saját szaros életének apró részleteivel köti le az olvasót, majd csupa nagybetûvel leírja legendásan hajszálpontos konklúzióját: THE CLASH TELLS THE TRUTH. Életemben nekem ilyet az elsõ két (kölönösen pedig a második) Streets-albumon kívül popzenei produkció nem nagyon nyújtott. Persze, van ezeknél jobb lemez, de a STREETS AZ IGAZSÁGOT MONDTA.

A fentiek fényében különösen sajnáltam szegény Mike Streets Skinnert, hogy milyen csúnya, játékelméletileg úgynevezett lose-lose pozícióba keveredett a harmadik lemeze elkészítése elõtt. Megmaradhatott volna a kora-huszonéves lét legnagyobb krónikásának, a tökéletes megfigyelõnek, akinél senki nem tud jobban hajnali sorbanállásokról meg hajlakk-ízû drogokról mesélni, és ebben az esetben meg is kapta volna, hogy ne sírjon már a fontmillióival a fejlõdésképtelen õskövület. A másik út - és lelövöm a poént, Skinner végül erre indult - az átlagbélák életét már rég elhagyó, köteg pénzzel, koksszal és a világ legjobb nõivel játszadozó sztár életének dokumentálása lehetett, amiért meg azt kaphatta meg - és meg is kapta! - hogy menjen már a halál faszába sírni, a kesergõ sztárnál nincs borzalmasabb a popzenében.

Egy bekezdés erejéig álljunk meg most a történetben, és foglalkozzunk azzal is, amivel a Streets-kritikáknak csak a töredéke szokott a nagyívû szövegelemzések közt: magával a zenével. Skinner harmadik lemeze az eddigiek közül egyértelmûen a legmuzikálisabb, az ütemek helyenként kifejezetten tiszták és rendezettek, a címadó dal kicsit spagetti-westernes alapjait MTV-kompatibilis amerikai négerek szövegelésével is simán el tudnám képzelni.

Visszatérve a kilátás nélküli lose-lose szituációhoz: Skinner van akkora zseni, hogy még ezt is ki tudta hozni döntetlenre. A fene tudja persze, hogy ezen a lemezen is az igazságot mondja-é, a kocsmai sztorijait meg tudtam ítélni, de hogy vajon tényleg ilyen celebritykkel kúrni, arról foglamam nincs. Az elõzõ lemez teljesen lineáris történetmesélésével szemben itt inkább csak különálló dalok vannak, és nem is mindegyik Skinner saját mikrokozmoszáról szól, van itt még interkontinentális balhézás is a lemez egyébként talán legsikerültebb dalában, a Two Nationsben. (Amit állítólag P. Diddy nem volt hajlandó a kis Mike-kal elduettezni, pedig ez volt az eredeti terv.)

Aggodalomra az ad okot, hogy szemben az elõzõ két lemez totális jövõbemutatásával, Skinner itt néhány helyen mintha pont azt játszaná, amit várnak tõle. A mélypont a Never Went to Church, ami a felszínen szívhez szóló dal fõhüsünk apjának elveszítésérõl, valójában azonban egyszerû reciklálása a Streets eddigi legnagyobb slágerének, a Dry Your Eyesnak. Nyilván ez is lesz majd kislemez, kellõen tearjerker videóval. (Van egy elmélet (és tényleg van, nem az ujjamból szoptam), hogy a Dry Your Eyes azért lett akkor és akkora sláger, mert 2004 nyarán tökéletesen elkapta a válogatottjuk EB-bukásán kesergõ angolok hangulatát. Ha a Never Went to Church a mostani vébé környékén jön ki, akkor azért nagyon fogok drukkolni a sikerének.)

Az esetenkénti biztonsági játék azonban nem tudja elrontani a The Hardest Way to Make an Easy Livinget. Skinner nyelvi leleményei továbbra is páratlanok, és a humora sem kopott meg függetlenül attól, hogy itt már nem a kebabosnál kitörõ verekedés, hanem a szerencsejátékon eltapsolt milliók miatt köp magára. Anglia kincse, az igazság nagy tudója.

7,1 - Bede

Yeah Yeah Yeahs: Show Your Bones

A New York királya címet valamiért mindig rappereknek szokták adni, amennyire figyelem az eseményeket, most éppen Jay-Z a fejedelem. A királynõi korona viszont általában rockoló csajoké, Debbie Harry kicsit neccesen fér be a kategóriába, Patti Smith viszont a klasszikus példa. Négy-öt éve ez a trón Karen O, a Yeah Yeah Yeahs énekesnõje alatt van. Patti Smitht azért is muszáj megemlíteni, mert O (vagy inkább hívjuk Karennek?) Smith-mániája elég egyértelmû. A Show Your Bones több számában vártam, hogy egyszerre csak váratlanul elkezdi a Horses refrénjét énekelni. Amivel egyébként nem lenne az ég világon semmi baj.

A három évvel ezelõtti, meglehetõsen fésületlen, ám jónéhány egészen kiváló számot (Maps, Pin, Y Control) felvonultató bemutatkozó lemez, a Fever To Tell után a legmeglepõbb az a Show Your Bones-szal kapcsolatban, hogy menniyre összeseszedetten és egységesen szól. A lemezboltomban a modern rockzene címszó alá raknám, így végre nem csak hülye zeneipari díjkiosztók alkalmával rángatnák elõ ezt a látszólag teljesen értelmetlen kategóriát. Indie-körökben többnyire van egy ilyen álszemérmesség a rockkal kapcsolatban, a YYYs viszont hallhatóan cseppet sem fél a kiabálástól meg a prüntyögés helyetti normális girárriffektõl: a Honeybearre lehet headbangelni, a szövegileg pofátlanul viccesen LL Cool J-t idézõ Phenomena meg a vége felé egyenesen metál.

Az õszinte és kõkemény rockzene azonban csak az érme egyik oldala itt, a Show Your Bones egységessége ellenére is nagyon sokszínû. A nyitó dal, az egyben elsõ kislemezként is kiadott Gold Lion viszi tovább az elsõ lemez könnyen fogyasztahtó, instant popsláger-vonalát. Van aztán egy lassúszám-vonal is, akusztikus gitárral és minden egyéb klasszikus kellékkel, amelyeken Karen (vagy akkor mégis inkább O?) énekhangja minden karcát eldobja, és inkább úgy dalol, mint valami cowboy-feleség a végtelen prérirõl, de annyira úgy, hogy néha már-már az americana rovatba tenném át a modern rockból.

Külön dícséretet érdemel Nick Zinner gitáros, akinek a játéka az egyik fõ egységesítõje a felszínen annyira különbözõ YYYs daloknak. Karen O-t pedig a Debbie Harry-i értelemben vett bombanõnek ugyan nem nevezném, de hogy Patti Smith-szel simán felveszi a versenyt dögösségben, az ez a lemez után már egyértelmû.

7,8 - Bede