A Matula Magazinban megjelent valamennyi étteremkritika közül a legjobban a Kálvin téri Pata Negráról írtat szégyellem a legjobban. Már vagy egy éve rettegek, hogy ezt olvasva valami jószándékú szerencsétlen elmegy oda vacsorázni, mert én győztem meg arról, hogy az egy viszonylag autentikus, barátságos tapas-hely, majd szembetalálkozik azzal, amivé a Pata Negra az utóbbi egy évben lett: kicsi, soha nem friss adagokat felszolgáló, a számlánál mindig a maga javára tévedő lehúzócentrum.
A Pata Negra bukásával, és figyelembe véve, hogy a Costes nem az a hely, ahova az ember csak úgy beugrik munka után, nem maradt a Rádayban egyetlen értelmes evőhely sem. Ráadásul a Castro is elköltözött, így az egész semi-sétálóutcát hónapokon át elkerültem. Az azért feltűnt, hogy a Kinizsi utcai vége felé nyílt egy új hely, de valahogy ez sem tudott lázba hozni. Egyrészt mert a kétségbeejtően átlagon aluli Soul Café testvérintézménye, másrészt pedig mert abban az utcában, ahol Budapest gasztronómiai poklának két olyan mély bugyra is helyet kapott, mint a Shiraz és a Pink Cadillac, ott én egyszerűen rettegek új helyeket kipróbálni.
Nem csigázom tovább az idegeket: a Soul Bistro meglepően jó és megdöbbentően olcsó hely, amit a magyar vendégek nem is hagyhatnak annyiban: az étterem majdnem mindig tök üres, pedig harminc embernél több nem is fér be. Őszintén remélem, hogy Budapesten nem a bistro lesz az új lounge, a köcsögökre belőtt köcsög hely köcsög ételekkel, a Soul mindenesetre bár belsőépítészetileg tán egy kicsit tényleg köcsög, étlapilag teljesen mentes a köcsögségtől. A fogásaik valahol félúton vannak a tapa és az előétel között, ami ugyan nem pontosan az, mint amit Párizsban adnak az ilyen nevű helyeken, de alapjaikban mégis megfelelnek a bistro követelményeinek, nevezetesen hogy nem nagybetűs éttermi ételek.
A nemzetiségileg szegmentált étlap - spanyol, francia, olasz - legnagyobb meglepetése, hogy még ha lopták is valahonnét ezeket a fogásokat, eredetiségükben akkor is magasan verik a magyar éttermi átlagot. Van házilag pácolt lazac tormás vajjal meg kacsamáj-pástétom szőlőmousse-szal és csípős eperlekvárral, és végre egyszer ezek nem csak hangzatos nevek, hanem - különösen az utóbbi esetében - jól kitalált, jól összerakott, bátor és meglepő, ugyanakkor tökéletesen összeillő ízek. Még nyúl is van! Ráadásul a bátorság nem ér itt véget, mert van az étlapon egy magyaros ízelítő nevű fogás is, amin mindenféle felvágottak mellett adnak mangalicaszalonnát is. Jó, odáig oké, hogy a mangalica az ilyen divatos dolog lett, és Paris Hilton is azt tart már pincsikutya helyett, de mégis, egy finom darab zsír egy olyan országban, ahol ilyesmit a sok álszemérmes köcsög hely szégyellne a vendég elé rakni, az igazán szívmelengető dolog.
A Soul Bistroban van néhány, a fentieknél jóval szokványosabb fogás is, amelyeknek egy részén sajnálatosan erősen érződik, hogy túl sokat üldögéltek valami olasz befőttesüvegben. Az articsókájuk, a szárított paradicsomjuk például ilyen. A tengeri herkentyűiket nem kóstoltam, öreg vagyok én már ahhoz, hogy Budapesten bárkinek is elhiggyem, képes friss rákot elém rakni. Salátailag viszont ismét figyelemre méltót alkotnak, sajnos nem emlékszem, hogy pontosan melyiken, de hogy valamelyiken még a sajt is meglepően finom volt, az egészen biztos. Az édességeik erősen közepesek, de ennyi hiba bőven belefér egy olyan helyen, ahol két ember hatezer forintból bor nélkül simán jóllakik, ami egy ilyen szintű kulináris élményért, amelybe még néhány igazán fantáziadús étel is belefér, Budapesten egyszerűen hallatlan.
Az viszont már sokkal bosszantóbb, hogy eddigi négy látogatásom alkalmával majdnem mindig követtek el olyan gazemberséget, amitől leginkább sírni lett volna kedvem, és akkor még a város legocsmányabb szalvétáit és azt, hogy borzalmasan lassúak, nem is említettem. Egyszer cuki kis partnernőmmel igen éhesen érkeztünk a helyszínre, úgyhogy rendelés után gyorsan közöltem is a pincér úrral, hogy hozzon már gyorsan valami olajbogyót. A valamilyen konzervdobozból kikapart, olajban úszó és talán még egy Don Pepe pizzán is szégyenkező, kimagozott vackok láttán majdnem az egész helytől elment a kedvem. Máskor egyszerűen nem volt sörük, ráadásul úgy néztek rám, mint Gorcsev Ivánra, aki szintén ezt merészelt rendelni a nizzai Mediterranée szálló éttermében (bár igaz, itt legalább nem követték el azt a hibát, amit Gorcsevnél, tehát nem mertek a karomhoz érni). Megint máskor pedig éttermi pályafutásom egyik legbizarrabb élményben részesítettek, amikor az egyik szolga közölte, hogy most sajnos nem tudja kibontani a második üveg borunkat, mivel a másik szolga épp kiszaladt a dugóhúzóval.
Kedves olvasók, mindig legyen nálatok egy swiss army knife, és a Soul Bistrót is nézzétek meg mielőtt érdektelenségbe fullad, vagy a mi még rosszabb, a Pata Negra sorsára jut.
Soul Bistro
IX., Ráday u. 33/a
215-11-19
www.soulbistro.hu
A Matula Magazinban megjelenő étteremkritikák tárgyául szolgáló ételeket a szerző a saját, esetleg a közvetlen környezete pénzével kifizeti, nem pedig a kiadó állja a cehhet. A minősített vendéglátóipari egységet legalább háromszor keressük fel. Meggyőződésünk, hogy e két tényező együttállása jobb, szebb és valósabb kritikák megszületéséhez járul hozzá.
