A foci igazságtalanságáról szóló népi bölcsességekből szerencsére egy büdös szó nem vált valóra az idén Spanyolországban, és a bajnokságot az a csapat nyeri meg, amelyik magasan a legjobb, legszebb és legokosabb focit játszotta: a Barcelona. A szezon legelején és legvégén ugyan nem voltak olyan elképesztő formában, mint a közepén, de a teljes produkció ettől függetlenül közel volt a tökéleteshez. Mindez pedig úgy, hogy a csapat egyik agya, Xavi, akitől normális esetben a Barça szinte valamennyi támadása indul, öt hónapon át sérült volt.
A Barcelona sikeréhez nem kellett más, mint a legjobb játékosok és a legjobb edző. Rijkaardon már a tavalyi szezonban is látszott, hogy méltó utódja Cruyffnak, idén viszont még magasabbra tette a mércét. A Chelsea-Barcelona BL-negyeddöntő visszavágójának sikere gyakorlatilag az ő számlájára írható, úgy túljárt a nagypofájú Mourinho eszén, hogy öröm volt nézni. Ronaldinho nagyságát most ne taglaljuk, koncentráljunk inkább arra a Leo Messire, aki az idén minden hozzá fűzött reményt beváltott. Az utóbbi néhány évben Ariel Ortegától Javier Savioláig sok argentin fiatalt neveztek ki az új Maradonának, Messi viszont nagyon úgy tűnik, hogy fel is tud nőni a feladathoz. Neki nem kellett beletanulnia az európai fociba, hiszen 13 éves korától játszik a Barcelona alsó csapataiban, és a gyerekkorában kapott hormonkúra is megtette a hatását. Nem csak tökéletesen cselez és volt egyúttal képes néhány Ronaldinho nélküli meccsen a brazil pozíciójában is játszani, hanem nála kétszer nagyobb hátvédek is képtelenek ellökni a labdától. Puyol továbbra is a hátvédszakma legnagyobb tanára, ősszel több olyan meccse volt, amin nem csak nem hibázott, hanem egyetlen egy szabálytalanságot sem követett el. Márquezzel együtt a világ egyik legjobb védőpárosát alkotják, ha a széleken Oleguer meg Belletti nem hibáznának néha, az ellenfél soha nem jutna el a rendkívül béna Valdés kapujához. A szezon felfedezettje egyértelműen a Xavit tökéletesen helyettesítő, ám nála sokkal támadóbb szellemű Iniesta. A csalódása pedig az az Etoo, akinek parádés őszi szezonja elég lehet a gólkirálysághoz, ám mióta visszajött az Afrika Kupáról, ahol az ő kihagyott tizenegyese miatt esett ki Kamerun, csak lézeng a pályán, gólt alig rúg, és mintha folyamatosan attól fosna, hogy ha jövőre tényleg idejön Henry, ő már nem fog beférni a támadósorba.
Ha az Arsenalt véletlenül nem is sikerül legyőzni a BL-döntőben, a Barcelona akkor is elmondhatja magáról, hogy idén a Juventuson kívül a kontinens valamennyi nagycsapatát megverte. Az őszi, 0-3-ra végződő Real Madrid-Barcelona végén a Bernabeu közönsége felállva tapsolta Ronaldinhót, Katalóniában pedig mindenki abban bízik, hogy ez a már nagyon összeszokott, viszont még mindig nagyon fiatal csapat a klub történetének legnagyobb eredményeit hozhatja össze, még a kilencvenes évek eleji Cruyff-edzette csapatot is lekörözve.
2006-ra lett egyértelmű, hogy a Real Madrid utóbbi néhány évét minden bizonnyal hamarosan tanítani fogják a világ jelentősebb business schooljaiban, mint a világtörténelem nagy vállalatvezetési kudarcainak egyikét. Most tartanak az idei harmadik klubelnöknél, edzőből pedig csak azért a másodiknál, mert ezt a szerencsétlen López Carót nem volt, aki kirúgja. Valdanónak már korábban volt esze elhagyni a süllyedő hajót, a sportigazgatói posztra a helyére hozott Sacchi az idén közölte, hogy nem égeti magát tovább, mára pedig csak a megdöbbentően síkhülye Butragueño maradt a helyén. A legfőbb felelősök azonban természetesen nem ők, hanem a tavasszal lemondott Florentino Pérez elnök, aki két év alatt elérte, hogy az 1998 és 2002 között három BL-t nyerő csapat Európa egyik futballviccévé váljon.
A bukás okairól több lexikonnyi elemzés született Spanyolországban, és ma már teljesen világosan látszik, hogy szinte mindenről Pérez nevetségesen hiú menedzselési módszerei tehetnek. Először is kijelentette azóta is ezerszer idézett csúcsbaromságát, hogy ő majd Zidane-okból (értsd világsztárokból) és Pavónokból (értsd vízhordó lúzerekből) fog csapatot építeni, majd nekiállt minden szakemberi és edzői tanácsot ignorálva értelmetlen játékosokat borzasztó sok pénzért összevásárolni. Az idén jött Robinho, akivel ismét bebizonyosodott, hogy csak olyan dél-amerikai sztárt érdemes európai nagycsapathoz szerződtetni, aki a kontinens valamelyik kisebb klubjánál már bejáratódott, Julio Baptista, aki sevillai formájából semmit nem hozott magával, Cassano, akit a Romától gyakorlatilag kirúgtak, viszont itt sem csinált semmit, és azt a Cicinhót, aki a viszonylag noname Sergio Ramos mellett az egyetlen jó vételnek bizonyult. Ronaldo és Roberto Carlos foci helyett már csak evéssel és parasztkodással foglalkozik, Zidane-nak annyira elment a kedve az egésztől, hogy inkább visszavonul, mindennek mindezek tetejébe pedig a teljesen idióta Pérez és csicskásai addig cseszegették meg tették a partvonalon kívülre Raúlt, hogy a Madrid utóbbi tíz évét alapvetően meghatározó játékos jó eséllyel nyáron el is szerződik máshova. Az alagút végét nem látni, nyáron valószínűleg a korábbi rally-világbajnok Carlos Sainzot választják elnökké, edzőre viszont még tipp sincs, a legfrissebb kosarat éppen a Milanos Ancelottitól kapták.
A két spanyol nagy mögött hagyományosan következő három csapat sorsa különbözően alakult. A Valenciának meglesz a második hely egy olyan évben, amelyik alapvetően az újjáépítésé volt náluk. Ki kellett rúgni a Ranieri által feleslegesen idehozott féltucat digót, majd szembesülni azzal, hogy az Arsenalból sztárnak szerződtetett Edu gyakorlatilag az egész szezonra lesérült. Külön említést érdemel még az Etoo gólkirályi címére is veszélyes David Villa, és az áprilisban a 41-et betöltő Carboni, akire jövőre ugyan Valenciában már nem számítanak, de ő már keresi azt a spanyol elsőosztályú klubot, ahol még egy évig tovább nyomhatja.
A Valenciánál lányegesen rosszabbul járt a Deportivo La Coruña és az Atlético Madrid, valószínűleg még egy UEFA kupányi hely sem jut jövőre egyiknek sem. A Deportivo esetében tulajdonképpen ez nem is annyira meglepő, náluk ez a normális állapot, és csak a kilencvenes évek abnormálisan kiemelkedő eredményeihez képest nevezhető kudarcnak. A korábbi sikerekért felelős edző, Javier Irureta távozása csak újabb szög volt a koporsóban. Az Atlético esete ennél egy fokkal bonyolultabb, nekik elvileg minden évben jónak kellene lenniük, aztán mindig hatalmasat buknak, tehát soha nem kellene senkinek elhinnie, hogy ezek valaha is képesek lesznek valamire, aztán mégis megint mindenki elhiszi, hogy most már tényleg, de tényleg-tényleg jónak kellene lenniük. Hiába Spanyolország legjobb, a Real Madrid elleni gyűlölet által összetartott szurkolótábora, az Atlético a nemzet lúzere, húsz évente nyernek valamit, és mindig akkor fociznak igazán nagyot, amikor semmi szükség rá. Idén ők voltak az egyetlen csapat, amelyik a Camp Nouban tudta megverni a Barcelonát, ezen kívül viszont semmi nem jött össze, a két nagy igazolásnak számító játékost, Petrovot és Kezzmant pedig a szezon vége felé már a saját közönségük is kifütyülte.
A szezon meglepetéscsapata az az Osasuna volt, amelyik bebizonyította, hogy spanyol mércével mérve nulla pénzből is meg lehet szorongatni a nagyok tökeit. Az egykori mexikói szövetségi kapitány és Osasuna-játékos Javier Aguirre által összerakott csapat lokális senkiből áll a viszonylag kiemelkedő nagy öreg és egyben nagy öreg Savo Milosvicet és az azért kevésbé kiemelkedő kameruni Webót leszámítva. Ennek ellenére meg fogják szerezni azt a negyedik helyet, amiért cserébe még BL-szereplés jár. A néhány év alatt a semmiből felépített Villareal ezzel szemben annyira a BL-re koncentrált, hogy közben a bajnokságban teljesen elúsztak. Miután az Arsenal elleni elődöntőt elbukták, most már teljesen biztos, hogy jövőre semmilyen európai kupában nem játszhatnak. Ezért már csak azért is kár, mert a Viillareal Európa legdélamerikaibb stílusú csapata, néha tisztára, mintha a Boca vagy a River játszana az utóbbi évek egyik legfurcsább játékosa, a látszólag csigalassúságú, valójában csak ravasz és megfontolt Riquelme köré szervezve. A mindjárt UEFA kupa döntőt játszó Sevilla egy fokkal jobban járt, ők akkor is indulhatnak ebben a kupasorozatban jövőre, ha esetleg a döntőt elbuknák. Pedig annyira jellegtelen focit játszanak, hogy nem jut eszünkbe róluk semmi értelmes azon kívül, hogy bárcsak az idén össze-vissza bukdácsoló városi rivális, a sokkal szimpatikusabb Betis lenne a helyükön.
A három kieső hely közül ma még kettő kiadó, a tényleg bűnrossz Málaga már kiesett, ami valószínűleg még őket sem lepte meg. Az utolsóelőtti és az utolsóelőtti-előtti pozíciókra a Cádiz és az Alavés az esélyesek, mindkettejükért kár lenne. A Cádiz az egész spanyol bajnokság legszimpatikusabb csapata, 12 év után játszhattak megint az elsőosztályban, és tényleg mindenki bírja őket Barcelonától Madridig. Négy éve folyamatosan minden egyes hazai meccsükön teltház van, és a legnépszerűbb szurkolói rigmusuknak az a szövege, hogy Alkohol, alkohol, alkohol / Nem számít az eredmény, csak bebaszni jöttünk. A bennmaradásra mág minimálisan esélyes Alavés kiesését is sajnálná egész Spanyolország, de egészen másért. A klub 51 százalékának az az ukrán származású milliomos, Dimitri Piterman a tulajdonosa, akihez képest Abramovics, Berlusconi, és az Atlético egykori legendás elnöke, Jesús Gil összeadva sincsenek sehol. Oldalakat lehetne megtölteni a jobbnál jobb sztorijaival: idén kirúgott egy edzőt csak azért, mert újságírói kérdésre válaszolva azt merte mondani, hogy a csapatot ő állítja össze, nem pedig Piterman. Egy dolog miatt kell mégis az ő kiesésükért drukkolni, így legalább megmenekül az az Athletic de Bilbao, amely a szezon nagy részében nagyon úgy állt, hogy története során először lebukhat a bébe. Hiába az edzőjük a szakma nemzetközi mércével is kiemelkedő köcsöge, Javier Clemente, a mezre tett reklámoktól és a történelmi Baszkföldön kívül született játékosoktól továbbra is irtózó csapatot nem lehet nem szeretni. A szezon egyik felfedezettje is az övék, Fernando Llorente személyében.
A 2006-2007-es szezonra Spanyolországban nem nehéz jósolni. Ha nem történik valamilyen csoda, ebben a Barcelonában még több évnyi verhetetlenség benne van.
Amilyen sokat ígérően indult ez az idény Angliában, annyira unalmasan fejeződik be. Sokat ígérő alatt azt értve, hogy még október végén is reális esély mutatkozott arra, hogy a megszokott négyes (Chelsea, Manchester United, Arsenal, Liverpool) mellé más klubok is felzárkózzanak. Jó, a Chelsea külön kategória, róluk már akkor lehetett tudni, hogy megnyerik a bajnokságot. A kékek mögött összetömörült üldözőboly viszont nem mindennapi izgalmakat ígért az idény végére, akárcsak a maradék két kieső személye, mert lent a Sunderland játszotta negatív értelemben a Chelsea szerepét.
Ehhez képest az utolsó fordulóra már az összes lényeges kérdés tisztázódott, egyedül a negyedik BL-induló kiléte ismeretlen, de az lehet, hogy így is marad a BL-döntő végéig. Aki megnézte a csapatok sorsolását, már hetekkel ezelőtt biztosan fogadhatott arra, hogy a Portsmouth fog bennmaradni, végül ez gyakorlatilag is bekövetkezett az utolsó előtti fordulóban, így aztán sehol sem lesznek akkora izgalmak, mint tavaly, amikor négy csapat közül az utolsó játéknapon dőlt el, hogy melyik három esik ki. Arról már nem is beszél senki, hogy az élen nincs idegtépő véghajrá - ilyen utoljára három évvel ezelőtt volt.
Hogy aztán ez az idény miről lesz nevezetes a jövőben? Mondjuk arról, hogy ez volt Alan Shearer búcsúidénye. Vagy arról, hogy az Arsenal először végzett másodiknál rosszabb helyen, amióta Arséne Wenger az edző. Vagy éppen arról, hogy hosszú évek után végre múltjához méltóan szerepelt a Tottenham. Viszont semmiképpen sem a bajnokcsapat játéka miatt.
A Chelsea ugyanis idén nagyon keveset tett azért, hogy szimpatikus legyen, és különben is: ami tavaly még újdonság volt (végre nem csak a halálosan unalmas Manchester United - Arsenal versenyről szólt a bajnokság), az idén már inkább lehangoló. Még úgy is, hogy bár nagyjából októberben nyilvánvaló volt, hogy a Chelsea lesz a bajnok, az idény második felét sikerült úgy elcseszniük Lampardéknak, hogy a végén egy kicsit még izgulniuk is kellett (de tényleg csak egy kicsit). Unalmas volt a játék is, amit a kékek nyújtottak, és a végére unalmas lett José Mourinho állandó cirkuszolása is. A portugál stílusa tavaly még viccesnek hatott, és nem is sajnáltuk, hogy valaki végre seggbe rúgja Fergusont és Wengert (akik egyébként szintén arrogáns faszfejek, csak kevésbé exhibicionisták), de egy idő után kiderült, hogy mindez nemcsak színjáték a részéről, hanem ő tényleg ekkora köcsög. Ha marad jövőre is, akkor viszont emberére akad, mert a most feljutó Sheffield United kispadján ülő Neil Warnock egyértelműen a legnagyobb paraszt az összes brit edző közül - ha szerencsénk lesz, bunyózni is fognak.
A Chelsea unalmas célfocija egyébként azért is bosszantó, mert megvannak a kellően kreatív játékosaik ahhoz, hogy ne játsszanak sorozatban nézhetetlen meccseket (Joe Cole, Duff, Robben, Wright-Phillips), de Mourinho sokszor inkább a bozótharcos Essienben és Geremiben bízott, no meg az impotens Didier Drogbában, aki a szimuláló játékosok mintapéldánya lett a brit sajtó szemében, noha sajnos messze nem ő az egyedüli.
Talán furcsán hangzik, de Abramovics milliói nem csak a Chelseanek jöttek jól, hanem a vetélytársak edzőinek is. Így például volt mivel takaróznia a Mancehster Unitednél Fergusonnak is, pedig jobban tette volna, ha vesz két rendes középpályást a kiöregedő Keane, Scholes kettős helyére, ehelyett meg inkább a védelmet erősítette. Van Der Sar személyében legalább végre talált egy normális kapust - hat évvel Peter Schmeichel távozása után. Bár a United a tél végére nagyon belelendült, mégsem jelentett komoly veszélyt a Chelseare, és a három kupasorozatból is csak a legjelentéktelenebbet tudta megnyerni. Ha jövőre is hasonlóan szerepelnek, azt a vén szeszkazán már nem fogja megúszni, szóval nagyon nem mindegy, mire költi nyáron a Glazerek pénzét.
A lelkiismeretes belgyógyász külsejű Rafa Benitez elmondhatja magáról, hogy az egyetlen az élcsapatok edzői közül, aki nem ellenszenves feltétlenül. A munkáját sok kritika érte év közben (miért adta el Barost, miért nem játszik Cissé, miért játszik Crouch), de az eredmények végül is őt igazolták, és ha a várakozásoknak megfelelően a Liverpool megnyeri az FA kupát, akkor egyértelműen sikeresnek minősíthetjük az idényét. Benitez makacs ember, megvannak a saját szigorú elvei, és ezekhez tartja is magát. Ha talál egy jobbszélsőt és egy igazi góllövő csatárt a nyáron, akkor pedig bármi lehet jövőre.
Tavaly nem volt ilyen sikeres a Liverpool bajnoki idénye, amit végül egy valószínűtlen BL győzelem mentett meg. Ugyanebben bízik most az Arsenal is, jelentős hazárdjátékot vállalva. Bár befuthatnak még a negyedik helyre, de ehhez nagy szerencse kéne, és Wenger már egyértelműen a döntőre koncentrál. Ha megnyeri, senki nem fogja már felróni neki Vieira eladását, és azt sem, hogy tapasztalatlan játékosai közül többnek láthatóan nem fekszik a Premiership, ez főleg a kemény, test-test elleni játékot erőltető csapatok ellen volt nyilvánvaló (Bolton, Blackburn). Sőt, ezzel még azt is feledtetné, hogy csapatában csak nagyítóval található brit játékos, noha főleg a gyalázatos idegenbeli mérleg mutatja, hogy nem ártana egy Terry- vagy Gerrard-kaliberű vezéregyéniség a csapatba, melynek játékosai afféle műkedvelőként szemet gyönyörködtető játékra képesek otthon, viszont ha idegenben hátrányba kerülnek, akkor egyszerűen vállat vonnak és feladják a meccset. És talán a legfontosabb: a döntő eredményétől függ, hogy marad-e a csapatnál Thierry Henry, aki úgy lett idén gólkirály, hogy magához képest nem is volt jó idénye.
A Tottenham szereplését sokan az Everton tavalyi pünkösdi királyságához hasonlítják, de nagyot tévednek. A Spurs ugyanis átlátható koncepció alapján épít csapatot, és azt is megmutatja, hogy angol fiatalokra építve is lehet sikeres egy csapat, nemcsak afrikai, dél-amerikai vagy spanyol importtal. Az edzőjük, Martin Jol rendkívül csúnya ember és ő sem megy a szomszédba egy kis arroganciáért, viszont remek csapatot rakott össze, amely évekig meghatározó lehet a Premiershipben.
Az év nagy lúzere mindenképpen a Newcastle, amely csillagászati összegekért vásárolt olyan játékosokat, akik vagy folyton sérültek voltak (Parker, Owen), vagy nem váltak be (Boumsong), vagy mindkettő (Luque). Ráadásul Graeme Souness személyében volt egy edzőjük, aki még arra is képes lett volna, hogy kiejtse a csapatot az elsőosztályból. Utódja, Glenn Roeder már eljátszotta ugyanezt egy remek játékosokból álló West Hammel, most viszont meglepő módon összekapta a csapatot, amelynek e sorok írásakor még az UEFA kupás helyre is van esélye.
A többiek? Meglepően jól szerepelt a legdurvább csapat hírében álló Blackburn, és hozta a tavalyi formáját a másik csúnya focit játszó csapat, a Bolton is. Kellemes meglepetést jelentett két újonc, amelyek nem csak simán bennmaradtak, de még egy-egy kupadöntőbe is bejutottak. A lesajnált Wigan októberben a tabella második helyén is állt, míg a West Ham szórakoztató támadófocit játszott, és a fiatal csapattól gyaníthatóan még több várható jövőre. A Premiership beteg embere, az Aston Villa idén sem tudta összekapni magát, pedig a keret nem olyan rossz, mint a helyezése. Hasonló a helyzet a Middlesbrough-val is, amely tavaly a liga legunalmasabb csapata volt, idén viszont hihetetlen végleteket produkált: szinte az összes nagycsapatot elkalapálta otthon, viszont megalázó vereségeket is szenvedett bőven. Az UEFA kupa döntőjében megmenthetik a szezonjukat, ettől függetlenül Steve McClaren semmivel nem szolgált rá a szövetségi kapitányi posztra, amelyet Eriksson távozásával most hozzávágtak. Az Everton nem tudta megismételni a tavalyi teljesítményét, és volt egy pont, amikor úgy tűnt, hogy teljesen szétesett a csapat - utána viszont volt egy olyan pont is, amikor reális esélyük volt valamelyik kupás hely megszerzésére.
Némiképp meglepő lehet a Birmingham kiesése, hiszen erősebbnek tűnt a keret ennél, míg a Portsmoutht majdnem sikerült szétvernie Mandaric elnöknek és balkáni cimboráinak. Ha nincs egy semmiből előtűnő orosz milliárdos, akkor Harry Redknapp rutinja is kevés lett volna a megmeneküléshez, így viszont gyakorlatilag új csapattal vághattak neki a februárnak. A végére maradt szegény Sunderland, amely érthetetlen, hogy a legjobb feljutóként hogyan szerepelhetett ennyire gyalázatosan, és a West Bromwich, amelynek nem a kiesése meglepő, hanem az, hogy egész jól tartotta magát a bajnokság utolsó harmadáig, akkor viszont összecsuklott, hiába gyógyult meg a Sport1 legnagyobb nézettségnövelője, Gera.
A jövő szezon még nagyon messze van, a mostani meg részben a VB-nek van alárendelve, szóval sok minden történik még augusztusig. Maradjunk idealisták, és bízzunk benne, hogy a feje tetejére áll a tabella, és a csúnya, gazdag, rabló csapatok megbűnhődnek, míg a bajnokságot megnyeri majd a most feljutó Reading.
