 |
népesség: 7,450,349 fõ; GDP: 9,000 dollár/fõ; internethasználók: 630,000 fõ (2002); forrás: CIA Factbook |
Bulgária meglepően közel van, nagyjából annyi, mint a Jászaitól a Moszkva tér kedd délután ötkor. Pénztárcát markolva, cirillbetűsen beszélő emberektől tartva megyek ki a repülőtéri parkolóig, ahol rögtön az első ember szófiai Pro Tools stúdióban dolgozik. És a repülőtéri gyorsforgalmi út jóval szélesebb, mint a budapesti, amit tizenhárom évesen megláttam és azt mondtam, hogy anya, menjünk vissza Amerikába. Valószínűleg ekkor már tudtam, hogy Bulgária kiváló hely, ragadtunk a melegben és rockzenére húztunk a Meridien felé eszpresszót inni. A cirill betűk közül még csak a Я-t ismertem, a CNN-ről amikor a Hodorkovszkijt letartóztatták, de nagyjából két nap megtanulni a többit és sok a gyakorlási lehetőség. Folyékony olvasására az ötödik nap környékén számíthatunk.
Bulgária a hősi múltba révedő kelet-európai modellt követi. Volt nekik is törzsi Lenyomjukeurópát- korszakuk, mostanában éppen azt próbálják eldönteni, hogy az ősbolgárok hunokkal kevert törökök, vagy inkább árják voltak. Volt aztán Nagy-Bulgária, meg Első Bolgár Birodalom, Erdéllyel és fél Görögországgal, tetszőleges számú tenger által mosott parttal. Az uralkodókat kánnak hívták, ők ma hálás utcanév-nyersanyagot alkotnak: Szófiában például a Krum kán utcában van a legjobb éjjel-nappali pizzéria, az Ugo, ahol egy omlett és egy tejeskávé 500 forintnyi leva, borravalóval (trükk: a tejeskávét kapucsínóként kell kérni). A bolgárok a hetedik században szétszóródtak, lettek muszlim bolgárok meg keresztény bolgárok, sőt, valahogy még zsidó bolgárok is, bár belőlük az irodalmi Nobeles Elias Canetti óta gyakorlatilag semmi nem maradt. Onnan lehet felismerni egy bolgár zsidót, hogy Joszipnak hívják. És fordítva: aki Joszip, az zsidó. Kivéve, ha punk szülők gyermeke, akik még a nagyszülői kitagadást és kisemmizést is vállalják filoszemita nevezéktanfétisükért (természetesen megtörtént eset, Stephen King bolgár fordítójának fiáról van szó).
Később I. Borisz bevezette a kereszténységet, I. Szimeon pedig a cirill betűket és a Bizánccal való kardcsörtetést. A könnyes szemű aranykor körülbelül annyival hamarabb ért véget a magyarnál, amennyivel közelebb volt Bulgária az oszmán törökökhöz, akik a 14. század végére elfoglalták az egész országot és ötszáz évig ott is maradtak, aminek fényében a mi százötvenünkön sírni meglehetősen nevetséges. Még később, amikor a muszlim birodalom már eléggé felfeslett, az oroszok felszabadították őket. Bulgária az első világháború előtti balkáni háborúkban is benne volt, de erre nyilván senki nem emlékszik, mert a történelemórán minden rendes háborúbuzi a Krupp lövegekre meg a szeplőssé bombázott nyugati frontra és a mocsárba forduló ANZAC-szerencsétlenekre várt. Még annál is később meg fasiszták, komcsik, shock therapy és kezdeti tőkefelhalmozás, és már itt is vagyunk.
Ötszáz év muszlim lábtörlőség mindennél jobban feldobja a nemzeti mártírtudatot. Képzeljünk el egy jó kis mi-már-akkor-is-Európa-védőbástyája-voltunkot, és szorozzuk meg hárommal valamint a Budapest-Szófia távolság négyzetével. Persze hogy ez mennyire része a nemzeti öntudatnak, azt inkább csak sejtem, mert főleg olyan bolgárokat láttam csak természetes környezetükben, akik tökéletes angolsággal és nálam jóval széleskörűbb műveltséggel rendelkeznek. Bár nem tudom, hogy tagja-e ennek a halmaznak az a rózsafüzért morzsoló fiatalember, aki egy kipárnázott kerthelyiségben három perc után hátrahívott kokózni, amit én zavartan visszautasítottam. Ugyanebben a kerthelyiségben nagy kör jaj de édes, turista!-típusú nevetést indukáltam, amikor a jellegtelen kozmopolita italokat rendelő asztaltársaságban kértem egy pohár rakiát. A rakia a bolgár pálinka, roppant finom, de civilizált ember csak a sopszkájához issza. Óvatosan rendeljenek rakiát! Csak étteremben, csak étteremben.
Az elpuhult nyugattól való távolság mérésére kiváló eszköz a paradicsom íze. Induljunk ki a kőolajipari melléktermékekből szintetizált amerikai vagy angol paradicsomból. Színe halvány narancssárga, húsa egyszerre kemény és kásás. A magyar paradicsom tud nagyon jó lenni, évente legalább kétszer felharmonikus ízek egész kavalkádjával találkozunk. Bulgáriában ilyet kapunk az utolsó utcai árusnál. A bolgár paradicsom valószínűtlenül és stabilan finom, az agrárium Koh-i-noor gyémántja, annyira, hogy érdemes csak paradicsomevési céllal venni egy jegyet és elmenni Szófiába.
Nem csak a paradicsom jó, a bolgár kaja többi sarokköve is olcsó és finom. Ott van kezdetnek a sopszka, aminek a tetején a sajt az nem feta, hanem a bolgár fehér sajt, a szirene. Ebből készül cserépedényben a szirene po sopszki, ami egymásra rétegzett szirenéből és zöldségekből áll, a tetejére ütött tojással. Megunhatatlan. Aztán a péksütemények: a banica szirenével vagy spenóttal töltött rétestészta, a gevrek lyukas közepű tészta, amit Szófiában sós, szívós, és öregasszonyok árulják az utcán barna papírzsákból, Szozopolban pedig édes, foszlós, szezámmagos, és lehozzák a tengerpartra.
Szófia meglepően kicsi. Persze a használható részét, a belvárost, itt is végeláthatatlan lakótelep-törmelékgyűrű veszi körül, de oda semmi értelme menni, mert csak annyiban különbözik az ittenitől, hogy az emberek ad hoc beüvegezik a teraszaikat, így rosszul szigetelt szobákat nyerve. A belváros nagy része keramittéglával van kirakva, a csajom szerint még a Monarchia küldött ebből kurva sokat a bolgár cárnak, aki pedig kirakatta vele az egész várost. A 15 méter széles keramit-kereszteződések sorozata minden öregasszony Taigetosza és egyben a csontrögzítő titáncsavart gyártó cégek vérgőzös profitmaximalizálásának mementója.
A keramittal kirakott részt veszik körül a néznivaló épületek. Az egyik a Szveta Nedelja (Szent Vasárnap) templom. 1925-ben itt akarták a kommunisták felrobbantani III. Borisz cárt. Bár a cár késett, a templom nélküle is felrobbant, vele együtt pedig többek között a csajom dédapja is, aki a cár szárnysegédje volt. Kevéssel arrébb, néhány éjszakai fotózásra kiválóan alkalmas beton petúnialáda mellett egy kis fehér placc áll némi szélsőklerikális tacepaóval. Ez volt Georgi Dimitrov mauzóleuma. A csajom nagyapja tervezte, és 1999-ben, amikor felrobbantották, csak másodikra sikerült. Aztán két sarokkal arrébb ott a Nevszki székesegyház, ami előtt a hétvégi bolhapiacon zsákszám vásárolhatunk náci relikviát, mondjuk töltény alakú, totenkopfos iránytűt, SS-borotvát, vagy müncheni olimpiás szvasztika+ötkarika zsebórát. Ilyesmi persze az Ecserin is van, de hát istenem a rólunk szóló útikönyvek is kitérnek erre.
Szófiában minden alacsonyabb, mint Pesten, az utcák szűkebbek, a növényzet déliesen rakoncátlan, az épületek nagy része pedig elegánsan pusztul. Albert Speer minden bizonnyal itt találta ki a Ruinenwert-Theorie-t, a Parthenon az csak powerpointos leegyszerűsítés volt. Bulgáriába azonban nem az épületekért megyünk. Bulgáriába a csalgáért megyünk, Kelet-Európa esszenciájáért.
A csalga eredetileg törökös hangulatú szinti-népzenét jelentett, színes öltönyös, lógó bajszú, borzasztóan bevilágított klipekben. A lakodalmas rock helyi verzióját. Aztán valamikor a kilencvenes években történt egy csavar, a csalga (etnopopnak is hívják) elment diszkós irányba, a szintetizált alap felerősödött, és ráépült egy, az amerikai military-industrial complexet is megszégyenítő ipar.
A csalga Halliburtonje a Planeta-Payner tévécsatorna. Sztárjai elnagyolt kelet-európai kurvasztereotípiák, egynevű nők mind, hatalmas, drámaian rázható hajjal, rengeteg ékszerrel, komikus, antigravitációs mellekkel. A sztárokra a kelet-európai bűnöző életforma képi világával operáló klipek épülnek (rengeteg fehér ruha, bling-ékszerek, nyitott Bömös, és így tovább), nagy mennyiségű egyszerű erotikával megfejelve. A csalgaipar nyáron hatalmas koncertturnévá alakul, minden tengerparti városban van Planeta-Payner klub, a sztárok végigrotálják a partot. Szozopolban naponta cserélték a plakátjaikat, kapkodó filctollal állt rajtuk a dátum.
Ivanában érzem leginkább a kapcsolatot a régi és az új csalga között. Ivana idősebb a többi csalga-lánynál, kevesebb benne a kurva és jóval több a delnő. Ivanát nézni hipnotikus. Amikor a rajongó tömeg élén végighalad Plovdiv vagy Várna főutcáján, na akkor nem lehet arrébb kapcsolni a tévét. Süt belőle a star quality, a többiek cserélhető modulok hozzá képest. Az egész Planeta-Payner tévé túl van a józan észen, órákig lehet nézni, a test funkciói a háttérbe vonulnak, az éhség, a szomjúság és a hőmérsékleti optimum keresése megszűnik, csak a szerelem marad a Richter-skála erejével (amit, ha jól emlékszem, Malina énekel).
Azt írtam T plusz négy napnál, hogy Szófiába akarok költözni. Azóta eltelt fél év és még mindig. Akkor is, ha egy hét nemreprezentatív mászkálásból nem lehet megítélni egy várost, akkor is, ha a paradicsomokkal együtt nyilván a szánalmas bürokrácia és a korrupció is érettebb, akkor is, ha a városban csak egy nyitott wifi hotspotot találtam és annak is prosztatahipertrófiás vizeletsugár a sávszélessége. Szófia a perem kelet és nyugat között, ahol még nem kell becsukott szemmel a semmibe és a vérmételyekbe ugrani, de ahol izgalmas és kicsit ijesztő minden. Ja és egy leva a tarator (LINK!!!). Vettem Teach Yourself Bulgarian könyvet az Amazonon. Viszlát.
