Az, hogy borzasztóan le vagyunk maradva minden téren, soha nem volt kérdés. Az egészségbiztosítás struktúrája elavult és még mindig menõ a nõk segge feletti nonfiguratív tetkó. A kérdés inkább az, hogy pontosan mennyivel is vagyunk lemaradva. Ha a pornóblogok piacát nézzük, a hátrány alig mérhetõ. Ha a futballklubok szervezeti felépítését és gazdálkodását, akkor legalább húsz év. Az utóbbi néhány hónapban volt szerencsém egy rakás olyan magyar poplemezt meghallgatnom, amelyekre csak lelkiismeretes kritikusi mivoltom kényszerített rá, így volt alkalmam precízen kiszámítani, hogy könnyûzeneileg mennyivel vagyunk lecsúszva. 9-11 évvel.

A magyar popzene magát progresszívnek képzelõ szekciója valamikor 1995 és 1997 között rekedt meg, amikor a veretõs technót rövid idõre felváltotta a chill (lásd Yonderboi), gitárilag pedig amikor a világ legjobb együttesét úgy hívták, hogy Radiohead. Bár az Amber Smith honlapján épp a leegyszerûsítõ brit párhuzamok ellen emel szót, a helyzet az, hogy új nagylemezük mindenféle eredeti ötlettõl mentes, szolgai kópiája angolszász mintáknak.

Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag az együttes a lemez elejére tette az anyag két legrosszabb számát, amit még punk gesztusként is nehezen tudtam befogadni. A nyitó dal elsõ percének végén, amikor egy akcentus, amely ahhoz túl menõ, hogy fel merje vállalni magyarságát azt mondja, hogy "making some suspicious thoughts in my head", nehéz komolynak maradni. Aztán amikor a szám átcsap egy olyan a dalba, aminek leginkább egy Worst of Placebo válogatáson lenne a helye, akkor még kevésbé. A második dal, a valamiért slágernek kikiáltott Hello Sun talán elférne egy kései U2 lemezen, ha nem tenné még oda is alkalmatlanná a végére odabiggyesztett spanyol betét, amely minden bizonnyal valamennyi, a nyelvet beszélõ hallgatónál kiveri a biztosítékot borzasztó esetlenségével.

Az elsõ két szám után nem értettem, miért mondta egy általam nagyra tartott szakértõ, hogy az Amber Smith énekese és dalszerzõje, Poniklo Imre a magyar mezõny egyik legtehetségesebb figurája, szerencsére a lemez elõrehaladtával sikerült kimozdulni a holtpontról, és valamit felfogtam. Bár továbbra is a Hiperkarmás Bérczesi Róbertet tartom az egyetlen magyar embernek, aki jó és eredeti popdalokat tud írni rockegyüttesre, kevésbé feszes keretek közt az Amber Smith is ügyesen másolja a Radiohead Bends-korszakát. Az Identity-ben, és a July-ban kétség kívül van érzelem és értelem, még ha a már hiányolt saját gondolat nekem innét is totálisan hiányzik. Persze, tudom, elõbb az egészségbiztosítási rendszert újítsuk meg, a popzene csak utána jöhet.

3,7 - Bede

The Knife: Silent Shout

Aki rendszeresen olvassa az online popmédiát, az biztosan találkozott már idén a Knife harmadik lemezével, a Silent Shout-tal, amely az év eddigi lemezei közül az egyik legtöbb vállveregetést kapta. Ez esetben jogosnak is tûnik a felhajtás. Nekem ez fõleg azért furcsa, mert korábban nem voltam annyira elájulva ettõl a testvérpár alkotta svéd duótól, amelyben Olof felelõs a zenei alapokért, Karin Dreijer pedig a szövegekért, no és persze õ is énekel.

A két éve megjelent második album alapján a Kés amolyan másodvonalbeli elektropop együttesnek tûnt, ügyesen egyensúlyozva a giccses és a cool között, de nekem valahogy hiányzott a dalaikból az az instant popérzékenység, ami mondjuk a Ladytronban megvan. Még a nagy sláger Heartbeats sem tudott igazán meggyõzni, amely idén José González elõadásában lett igazi siker és persze reklámzene. A duó számára most minden adott volt, hogy soron következõ albumukkal learassák a gyümölcsöket, és egy kedves, táncos, csajos elektropop-lemezzel kerüljenek be végleg a svéd popzene sikertörténeteit tartalmazó, egyre vastagabb könyvbe.

Ehelyett csináltak egy jéghideg és elidegenítõ hatású albumot, amelyet sokadik meghallgatásra sem igen lehet hová tenni. A Knife-ban eddig is meglevõ hajlam az úgynevezett mûvészieskedésre (ez természetesen pejoratív éllel) most végképp elõtört, és helyenként az lehet a hallgató érzése, hogy Björk énekel a lemezen, amely furcsa módon mindezek ellenére is jó (oké, a One Hit kivételével, mert az már tényleg inkább idegesítõ). Karin azonban szerencsére sokféleképpen tud énekelni, játékosságában inkább Kate Busht idézi, és ebbe még az is belefér, hogy néha egyenesen a new age-borzalom Adiemusra emlékeztet (Vodafone-reklámokból biztos ismeri mindenki).

Baljós tónusuk ellenére bensõséges hangulatú számok váltják egymást, az alapul szolgáló minimalista, kifacsart szintipopról pedig néha eszébe jut az embernek, hogy most ezt tényleg komolyan gondolják-e. Mindenesetre nem nagyon tudok most olyasmi együttest mondani a porondon, mint a Knife, és az albumot a nehezen emészthetõsége ellenére is meg tudtam szeretni.

Az elmúlt harminc évben a svédek sokszor megmutatták, hogy az angolszász elõadók tökéletes versenytársaivá tudnak válni, és szinte nincs mûfaj, amelyben ne lennének otthon. Ilyen lemezt viszont semelyik amerikai vagy angol zenekar nem tudott volna produkálni, ehhez tényleg valami misztikus, északi pogányság kell, amely átsüt még a 21. századi hangzáson is.

8,2 - Inkei

The Mystery Jets: Making Dens

Na szóval, a briteknél megint 1996 van. Nem, nem arra szeretnénk utalni, hogy jövõre ismét jön a jungle és a breakbeat éve, hanem arra, hogy kísérteties a hasonlóság a tíz évvel ezelõtti helyzet és a mostani között, már ami a szigetországi gitárszínteret illeti. Akkor 1995-ben tetõzött a britpop-láz, többek között kitûnõ lemezekkel és ígéretes új együttesekkel, míg a következõ év már az Oasis világhírûvé válásáról szólt, és persze arról, hogy a kiadók lázasan szerzõdtették az új zenekarokat, melyek közül néhány rövidtávon be is vált. Mutasson viszont nekem valaki akárcsak egy komolyan vehetõ embert is, aki 2006-ban Bluetonest, Reefet, Ocean Colour Scene-t és hasonlóan béna együtteseket hallgat.

És mi a helyzet most? A tavalyi sikerév után idén minden az Arctic Monkeys sikereirõl szól, egyre-másra tûnnek fel az elsõlemezes brit zenekarok a listákon, melyek közül mondani sem kell, hogy egyik sem fog bankot robbantani. Közülük még a Mystery Jets az, amelyik valamennyire érdekesnek tûnik. Nemcsak azért, mert az együttesben az énekes Blaine Harrison 55 éves apja, Harry gitározik, hanem mert hangzásuk teljesen elüt a legtöbb friss zenekartól. Semmi köze a poszt-punkhoz vagy az újhullámhoz, de még a klasszikus brit pophoz sem, ellenben a hozzáértõk leginkább a progresszív rock nagyágyúit emlegetik velük kapcsolatban.

Számomra ez igen rossz ajánlólevél, ezért kellemes meglepetés volt, hogy sokkal inkább jutott eszembe az album hallatán a Coral, mint a King Crimson. Annak mondjuk már nem örültem annyira, hogy alig vannak rendes dalok a lemezen, legtöbbjükkel még sokadik meghallgatás után sem tudtam mit kezdeni, egyszerûen nem akartak belemászni a fülembe, na. Ez ráadásul szándékos is sokszor, a tagok szemmel láthatóan idegenkednek az egyszerû dalformától, majdnem mindegyik számot széttördelik szólókkal, vagy tesznek róla, hogy mindegyik legalább négy vagy öt különálló részbõl álljon össze (egyebek közt ebben látják sokan a progrock hatást).

A Making Dens-t lehet helyenként élvezni, ehhez viszont oda kell rá figyelni nagyon, máskülönben fárasztó, és a dalokból is hiányzik az átütõerõ, hogy maguktól rabul ejtsék a hallgatót, vagy legalábbis engem. Az elsõ Coral lemez ismeretében egyáltalán nem tûnnek már viccesnek sem a folkos, sem a tengerészdalos utalások, a direkt teátrális és a hatvanas évek pszichedéliáját idézõ vokálokról nem is beszélve. Azért van pár dal, amit szerencsére nem tudtak eléggé szétforgácsolni (Diamond In The Dark, vagy a sláger You Can´t Fool Me Dennis), de akkor még nem beszéltünk a bohém, vándorcigányos imidzsükrõl, szóval mindenkinek jobb, ha itt most megállunk.

5,6 - Inkei

Placebo: Meds

Még önmagam számára is meglepõ a tény, hogy nincsen semmi bajom a Placebo együttessel, sõt, valaha egyenesen szerettem õket. Black Market Music címû cédéjükért annak idején még pénzt is adtam ki, fellépésük a Szigeten pedig annyira tetszett, hogy mindenféle illegális csatornákon keresztül még be is szereztem a koncert hanganyagát. Meggyõzõdésem, hogy valamennyi Placebo-rajongó illetve -gyûlölõ sorsát az döntötte el, hogy miként is viszonyulnak az énekes Brian Molko karizmájához, ami kétségtelenül van neki szakajtónyi. Nekem mindig egy gonosz kis törpének tûnt, a gonosz kis törpéket pedig mindig is szerettem a popzenében, Glenn Danzigot említeném itt, mint a mûfaj legnagyobbikát.

Valamilyen furcsa okból kifolyólag az utóbbi tíz évben felfutó brit gitárzenekarok közül tán éppen a Placebo lett Magyarországon a legnépszerûbb. Mivel a rajongók elsõsorban a különbözõ DM-klubokat feltöltõ popzenei analfabéták közül kerülnek ki, azt gondolom a motiváló erõ talán Molko fekete szemfestéke lehet, nem pedig az, hogy bár brit mércével mérve erõsen középmezõny-színvonalról van itt szó, a Placebo pályafutása során jó néhány remek kislemezt adott ki. A bemutatkozó lemezrõl a Nancy Boynak, a folytatásról az Every You, Every Me-nek, majd a következõrõl a Special K-nek szólnia kéne minden indie-diszkóban, ha ezek közönsége nem lenne többnyire ennél azért jóval sznobabb.

Bár az említett Black Market Music óta finoman fogalmazva sem követtem a Placebo karrierjének minden rezdülését, az már a Meds elsõ hangjainál világos volt, hogy nem a soha-kétszer-ugyanazt-a-lemezt Primal Scream-i elvének követõi. Az elvileg klasszikus trióként, gitárral-dobbal-basszusgitárral felálló együttes zenéje nekem mindig úgy szólt, mintha az egészet szoftverekkel rakták volna össze, iszonyatosan steril az egész, ami gyakran nagyon sokat ront az egyébként határozottan jól megírt popdalokon. A Meds legjobb dala éppen az a Follow the Cops Back Home, amely nem csak az egész lemez leglassabb száma, hanem egyben az egyetlen is, amelyen a Placebo hús-vér zenekarnak hangzik, nem három hangszeres robotnak. A kellemesen melankolikus szám amúgy szinte csöpög az utóbbi néhány év kanadai indie-hangzásától, Molko biztos jó sok Broken Social Scene-t meg Arcade Fire-t hallgat.

A nyilván halál pontosan kiszámított, az együttes imidzséhez tökéletesen passzoló android-hangzás még egy számban szorul a háttérbe, a lemezt indító, a Placebo korai éveire emlékeztetõ Medsben. A maradék teljesen egybefolyó massza, amelyrõl azonban nem csak a már említett elfogultságom mondatja velem, hogy egyáltalán nem kellemetlen. Tulajdonképpen most az egyszer még büszkék is lehetünk, még mindig jobb fejek vagyunk mi, magyarok, akik pont a Placebót emeltük piedesztálra, mint a nagyokos angolok, akik azt azt a borzasztóan átlagos és normális Coldplayt.

5,2 - Bede