A nem-szavazás nirvánája felé vezetõ úton az elsõ lépés annak megértése, hogy cselekedetünk nem egyfajta punk arcon köpése a rendszernek, a társadalomból a rétre kivonuló, a közügyek dzsungelében kiigazodni képtelen kis hülyék utolsó mentsvára. Még azok a viszonylag felvilágosult polgártársaink is, akik elismerik, hogy ép ésszel az idén nincs kire szavazni, azok is többnyire két látszólag tetszetõs, ám játszi könnyedséggel földbe döngölhetõ ellenérv mögé bújnak.
Egyrészt ugye hogy igen, ezek tényleg mind bitófára való gazfickók, de mivel vannak köztük különösen magas bitófára valók, kötelességünk elmenni õellenük voksolni, gondosan kiválasztva a szóba jöhetõ lehetõségek közül a legkisebb rosszat. A Fideszre kell szavazni, mert ugyan tényleg lopnak, de különben tovább garázdálkodnak a kommunisták. A szocialistákra kell szavazni, mert ugyan tényleg lopnak, de különben visszajön a Kishitler. Az SZDSZ-re kell szavazni, mert ugyan tényleg lopnak, de különben örökre Mucsán maradunk. Bár a magyar nép esze ezúttal is csudálatosan csavaros, kénytelenek vagyunk rámutatni arra, hogy hála a jó istennek a demokrácia azért ennél egy fokkal kevésbé bonyolult. A demokrácia ugyanis pontosan azért van, azért harcoltuk ki mi mindannyian vállvetve a mosolygós 1989-es esztendõben, hogy ne kelljen belemennünk ilyen hülye alkudozásokba. Hogy csak rá kelljen néznünk egy számtalan lehetõséget kínáló szavazócédulára, és kiválaszthassuk onnan azt a logót, amelyik nekünk megfelel. Ha pedig nincs ott egy szál jó arc sem, akkor nyugodtan sarkon fordulhassunk, és otthon vedelhessük a kólát.
Talán valóban léteznek olyan helyek a világban, ahol ésszerû lehet a legkisebb rossz beikszelésének politikája. Eindhovent, Oslót és Tamperét képzelem ilyen helyeknek, de ha ezt a cikket olvassa valaki ezekrõl a demokráciában látszólag tobzódó helyekrõl, nyugodtan világosítson fel az ellenkezõjérõl. Nekünk viszont nem jutott olyan rossz, amit egyáltalán kicsinek lehetne nevezni. Mégis, ki lenne az? Szekeres Imre? Kovács Kálmán? Mikola István? Herényi Károly? Ne áltassuk magunkat: milyen párt az, amelyik ilyen figurák kezébe szeretné helyezni az ország jövõjét? Milyen az a miniszterelnök-jelölt, akinek ezek a bizalmi emberei? Meddig hagynák a tulajdonosok a cégükélén egy olyan CEO-t, aki direkt söpredékkel veszi magát körül, csak hogy kényelmesen érezhesse magát az általuk a magasba tartott pajzson?
Viszont ha nem vagy hajlandó a legkisebb rosszra szavazni, és mindenki így gondolkodna, akkor mûködésképtelenné válna az ország, mondják végsõ érvként félig kimûvelt polgártársaink. Ha tényleg senki nem menne el, akkor talán tényleg igen, de azért tegyük a szívünkre a kezüket: hát nem lenne kurva vicces? Mint az a hülye hippi jelmondat, hogy "képzeld el, ha rendeznének egy háborút, és senki nem menne el", csak háború helyett választással. Csodálatos lenne, de tényleg, A legnagyobb lökés a civil társadalomnak a francia forradalom óta, és mi, magyarok csinálhatnánk meg. Igazán kár, hogy ennek igen kicsi a reális esélye, de legalább ezt sem használhatják ellenünk, öntudatos nem-szavazók ellen.
---
Az úgy nagyjából világos, hogy valami szerencsétlen vidéki nyugdíjasnak, aki az egyik lábát a Don-kanyarban hagyta, a másikat még az Isonzónál, és aki ezen a két alkalmon kívül ki sem mozdult a falujából, ma pedig kizárólag a szomszéd budijából az õ udvarába átfújt Színes Bulvárlap-darabokból szerzi be információját a világnak állásáról, annak tudnak mondani valamit ezek. De hogy egy nyelveket beszélõ, külföldön már megfordult, bérbõl és fizetésbõl élõ, sikeres vagy kevésbé sikeres, fiatal vagy nem is annyira fiatal leánynak-legénynek mit, arról õszintén fogalmam sincs.
Amikor George W. Bush hatalomra jutott, Európában fel nem tudtuk fogni, miként kerülhetett egy ilyen szellemi vonatszerencsétlenség a világ vezetõ szuperhatalmának élére. Azon például hosszasan szörnyülködött Budapesttõl Birminghamig mindenki, hogy Bush elnökké választása elõtt összesen kétszer járt külföldön, akkor is Mexikóban. Nem volt nekije kulturális igénye arra, hogy megnézze a Big Bent vagy a Gül Baba türbéjét, a hülye bunkó texasinak. A angolon kívül pedig természetesen semmilyen nyelvet nem beszélt.
Nézzük meg most ezt a két miniszterelnök-jelöltet, ezt a két reneszánsz embert, ezt a két Csodálatos elmét, aki nekünk jutott. Az egyiket maga Soros György szemelte ki rendszerváltónak, a másiknál meg jobban nem is lehetett a rendszerváltás elõtti elithez tartozni. Ez a két kiváltságos bunkó a mai napig fejenként egy-egy idegen nyelv elsajátítására volt képes, nevezetesen az angolra. A szerzõ szüleinek kommunisták által megroppantott hátával példálózni klasszikus bayerzsolti módszer, de hát az isten szerelmére, az apámnak, akinek az egyik szüleje vasutas volt, a másik meg háztartásbeli, õneki sikerült Gödöllõn két nyelvet megtanulnia a hatvanas évek végére, amelyek közül egyik sem az orosz volt. És még nyelvérzéke sincs, baszki!
A nyelvtudáson kívül is végeláthatatlan a példák sora, amelyekkel e két ember totális alkalmatlanságát illusztrálhatnám gyakorlatilag mindenre, és azt az adu ászt, hogy az egyikük csak a kommunista rokonai segítségével a másik meg még úgy sem volt képes dolgozni bármit is, azt ki sem játszanám. Persze, jobb helyeken sem kifejezetten a társadalom legjobb koponyái mennek el politikusnak, de azért ez a két vidéki sutyerák tényleg mindennek a teteje. A görcsös megfelelni akarásuk igazán egyenlõvé teszi õket: az egyik még nagyon szeretne értelmiségi lenni, a másik meg már kurvára megsértõdött, hogy nem sikerült.
Mit láthatna meg a már oly plasztikusan leírt, elbutult aggastyánon kívül bárki is abban az Orbán Viktorban, akinek aktuális imidzse a burgenlandi paraszt bemegy a városba sans gumicsizma életképen alapul? Vagy abban a Gyurcsány Ferencben, akinek gesztusaira, beszédére ma már kizárólag az eszelõs szó alkalmazható precízen? Bushon én is bármikor nevetek jóízût és hosszasat, de azért vessünk már idõnként egy pillantást a hazai mezõnyre is.
(Ne legyünk igazságtalanok, azt azért el kell ismerni, hogy ez a két férfi magasan kiemelkedik a magyar politikusok közül. Az utóbbi tíz évben nálunk a bármely pártban karriert kezdõk mintha direkt valami kisegítõ iskolából lettek volna toborozva, ahol a kreativitás, a tudás és a herék hiánya kötelezõ volt a sikeres záróvizsgához. Két szó: Szíjjártó Péter. Még kettõ: Újhelyi István)
---
A magyar futball megszûnésével muszáj lett, hogy tízmillió szövetségi kapitány országából tízmillió valami egyéb országa legyünk, és hát naná, hogy nem tízmillió Alain Delon, hanem tízmillió Tölgyessy Péter. Ez valami kelet-európai pótcselekvés lehet, a beteges belemártózás a közügyekbe, hogy minden seggfejnek nem csak hogy véleménye van az ország dolgairól, hanem kényszerét is érzi infantilis álláspontja közzétételének, ha a Népszabadság nem ad három oldalt, akkor legalább Kõbánya-Kispesten ordítva.
Talán engedékenyebbek lehetnék ezzel az össznemzeti tölgyessyzmussal szemben, ha lenne mellette más is. A helyzet azonban az, hogy míg egy Magyarország tetszõleges pontján kiválasztott száz fõs nagykorú mintából hatvan-hatvanöten el fognak menni áprilisban szavazni, mert muszáj a hangjukat hallatni, ugyanebben a mintában jó esetben van egyetlen egy ember, aki tudja, hogyan kell 2006-ban felöltözni. Vagy mi az, hogy finom étel, és hol lehet olyat kapni. És ne jöjjön nekem azzal senki, hogy a szép ruhához meg a jó ebédhez sok pénz kell, mert hát nem kell.
Magyarországról teljes mértékben hiányzik az értés az élet úgynevezett igazán fontos dolgaihoz. Szarul öltözködünk, szart eszünk, szar helyekre járunk nyaralni, szart nézünk a tévében, szart a moziban, szar zenét hallgatunk, szar iskolákba járatjuk a gyerekeinket, szar bort iszunk, hagyjuk. Mindezt pedig anélkül, hogy egy csepp tudatosságot vinnénk a dologba, hogy felfognánk, a szar bor meg a szar Török Riviéra helyett egyszerûen választhatnánk valami jobbat és szebbet. Az, hogy Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor nyer-é áprilisban, eltörpül jelentõségében az olyan kérdésekhez képest, mint hogy mi a menõ napszemüvegkeret 2006-ban, meg mi az idei jó film. Majd ha a közértben, az utazási irodában, az étteremben és a cipõboltban sikerült megtanulni választani, akkor már talán érdemes megpróbálkozni valami bonyolultabb választással is a kapitalista demokrácia faiskolájában, és egyébként is.
Egyébként is az azért nagyjából világos, hogy Magyarország 2006-ra beállt arra a sajátosan kelet-európai, valahol a belga demokrácia és a brazil banánköztársaság között félúton elhelyezkedõ pontra társadalmi berendezkedésileg, ahol egészen addig maradni fog, amíg radikálisan fokozódni nem kezd a nemzetközi helyzet, összeomlik Amerika vagy lerohannak minket a szlovákok. El lehet ezen kezdeni siránkozni, mindenféle cikkeket írogatni, folyamatosan törekedni a dolgok jobbá tételére parlamentarice meg népkéviseletice, szaladgálni szavazni minden hülyeségre, elnökre, NATO-ra meg hogy legyen-e ötmillió románból magyar állampolgár. Vagy lehet ezektõl a lehetõ legfüggetlenebbül, 16 évvel a rendszerváltás után végre elkezdeni élvezni az életet, meglesni mit esznek a spanyolok, mit néznek az angolok, újra lejárni a haverokkal focizni, elmenni kirándulni, össze-vissza kefélni a tisztásokon, megnézni a naplementét, végignézni az ablakból, ahogy hazabandukolnak a földekrõl a munkások.
Én április kilencedikén szépen felöltözöm, elmegyek egy jót ebédelni, délután felteszek valami színvonalas lemezt, este pedig megnézem a tévében a Racing Santander-Barcelonát. A meccs szünetében meg majd átkapcsolok az m1-re, hogy akkor ki nyert. Fog itt a halál fasza problémázni.
