 |
népesség: 349,106 fõ; GDP: 3,900 dollár/fõ; internethasználók: 15,000 fõ; forrás: CIA Factbook |
A világ tele van hihetetlenül hülye formájú országokkal, komolyan, az ember nem bír egy világatlaszba kuncogás nélkül belelapozni. Én például a földön szoktam fetrengeni a röhögéstől, ha csak ránézek Chilére, erre a széteső jégcsapra. Aztán ott van a Szicíliával és Szardíniával dekázgató Olaszország, meg Görögország, ahogy a Peleponészosz őszi falevélként éppen lerohad róla. Az egy darab téglalapból meg egy apró bogyóból álló Egyenlítői Guinea láttán pedig nincs az a bunkó, aki ne eresztene meg legalább egy rövid, gyöngyöző kacajt. A Maldív-szigetek térképe viszont még ezeket a mulatságos geográfiai anomáliákat is a porba alázza a nagy térképészeti humorversenyen, hiszen a Maldív-szigetekről nem is lehet normális térképet készíteni.
Ha valaki otthon akar Maldív-szigeteket építeni, az töltse fel a kádat vízzel, és szórjon bele foltokban egy marék mákot. A Sri Lanka alatt észak-déli irányban 750 kilométeren át húzódó szigetlánc nagyjából 90 000 négyzetkilométert foglal el, amiből mindössze 298 négyzetkilométer, tehát a teljes terület 0,3 százaléka szárazföld. A szigetek pontos számát nehéz meghatározni, némelyik alig több egy homokpadnál, sok pedig eleve csak apálykor látszik ki, mindenesetre a nagyobbak sem nagyon érik el bármilyen irányban az egy kilométeres kiterjedést. Így hát egy 1:750 000 arányú térképen, amin az ország hossza éppen egy méter lesz, még a legnagyobb szigetek 1,33 millimétere is csak nagyítóval lehetne látható. Az országukat egyenletes kék négyzetként ábrázolni szégyellő maldív térképészek ezért - szakmai hitelességüket beáldozva - inkább szándékosan nagyobbra rajzolják a szigeteiket.
A Maldív-szigetek történelmének legizgalmasabb része azokra az évmilliókra tehető, amikor embernek még nyoma sem volt nem csak itt, hanem sehol máshol sem. Akkor itt még nem sok törpesziget, hanem néhány, a ma ismerteknél nagyságrendekkel nagyobb vulkán állt. Partjaiknál, közvetlenül a vízfelszín alatt szorgos kis korallpolipok építették szirtjeiket évmilliókon át, miközben maguk a vulkánok szép lassan teljesen eleródálódtak, ha létezik egyáltalán ilyen magyar szó. Helyettük csak az őket övező korallzátonyok körbeérő láncolata maradt meg a tenger alatt, amelyek közül néhány a felszínre is tört, ahol hamarosan szabályos kis szigetté vált, növényzettel, állatokkal és végül másfél méteres, sötétbarna emberekkel. Az ilyen hatalmas, nagyjából kör alakú képződményeket, amelyekből összesen 26 alkotja a Maldív-szigeteket, atolloknak hívjuk, ami mellesleg az egyetlen szó a Magyar Értelmező Kéziszótárban, amely a szigeteken beszélt dhivehi nyelvből lett átvéve.
A szigetek emberi szereplőkkel is rendelkező történelme nagyon egyszerű, és pont ugyanaz, mint az egész indiai szubkontinenssé. Sötétbarna emberek évszázadokon át délre, bele a tengerbe kényszerítettek még náluk is sötétbarnább embereket. A kicsit világosabbak kezdték India északi részén a dél felé nyomulást, a népvándorlási hullám gyorsan lesöpört egészen Sri Lankáig, míg valamikor a mi időszámításunk elején a legsötétebb bőrű bagázs kénytelen volt onnét is elköltözni, egészen a Maldív-szigetekig. Mivel ezek az első telepesek buddhisták voltak, az ország mai muszlim lakossága nem is nagyon akar hallani róluk, és inkább 1153-al kezdi az iskolai történelemoktatást, az évvel, amelyben megérkezett hozzájuk az iszlám egy Abu al-Barakat nevű arab kereskedő jóvoltából.
Mivel a szigetlakóknak teljesen mindegy volt, hogy a világ végén milyen vallást gyakorolnak, szultánnak átnevezett uralkodójuk első szavára megtértek. Bár a mindenféle dzsinnekbe és szellemekbe vetett hit erős, az őslakosok száz egész nulla százaléka a mai napig szunnita arab. Szemben a világ gyakorlatilag összes többi részével, a Maldív-szigetek sokáig még az európai gyarmatosítók érdeklődését sem keltették fel. Nem volt ott semmi a szegénységen és idegen hajósok számára a biztos öngyilkosságot jelentő zátonyok labirintusán keresztül, így a portugálok mindössze 15 évet töltöttek itt, és később a Sri Lankán (pontosabban akkor még Ceylonon) székelő hollandok is csak névlegesen gyakorolták a hatalmat a szigetek felett. Az ő helyüket átvevő britek sem akartak néhány kókuszpálmáért ideutazni kényelmes indiai villáikból, a helyi szultán a helyén maradhatott, és csak egy kis, feltehetően büntetésből idehelyezett helyőrség vigyázott rá.
Annak ellenére, hogy a lakosság akkor még a százezer lelket sem érte el, és a szegénység olyan mértékű volt, hogy a szultáni palota is alig volt több egy koralltéglákból emelt putrinál, a maldívok mégis úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak az önrendelkezéssel. 1965-ben a briteket zavarták el, három év múlva pedig a szultánt, hogy végre megalakulhasson a Maldív Köztársaság. A demokrácia ígérete annak rendje és módja szerint pillanatokon belül le lett törve, az ország első elnöke, Ibrahim Nasir és barátai gyorsan világossá tették, hogy a hatalom az övék, és nincs az az isten, hogy más is kapjon egy falatot belőle.
Hiába lett azonban Nasir tejhatalmú diktátor, hamarosan rá kellett ébrednie, hiába van meg a lehetősége, hogy korrupció, az emberi jogok eltiprása és egyéb klasszikus módszerek alkalmazásával hatalmas vagyonra tegyen szert, ha egyszer az országa olyan szegény, hogy egész egyszerűen nincs mit kifosztani rajta. Zseniális politikai érzékről téve tanúbizonyságot hamar rájött a megoldásra, és 1971-ben felkért egy független európai tanácsadó céget, hogy legyenek szívesek megmondani, hogyan is tudna az országából a lehető legsürgősebben turistaparadicsomot csinálni. Kedvét még az sem tudta szegni, hogy az ENSZ Fejlesztési Programjának szakemberei sietve közölték vele, a Maldív-szigetek turisztikai szempontból teljesen reménytelenek. A tanácsadók ennél sokkal optimistábbak voltak, és jelentésükben arra jutottak, hogy az országnak két természeti adottságára érdemes ráfeküdnie, ha sok pénzt akar a fehér emberekből keresni: az akkor még gyerekcipőben járó könnyűbúvárkodásra, és az homokkal és pálmafákkal borított szigetek Robinson Crusoe-i elszigeteltségére.
1972-ben megnyílt az ország első szállodája, és innentől kezdve a töretlen fejlődést még az sem tudta megzavarni, hogy Nasirt 1978-ban békés puccsal leváltotta a mai napig hatalmon lévő, és elődjénél is diktatorikusabb diktátor, Maumoon Abdul Gayoom. Ma már közel száz szálloda fogad évente majdnem félmillió turistát, a kezdetek kezdetétől alkalmazott bizniszmodellnek köszönhetően pedig a Maldív-szigetek önként és dalolva vált a tökéletes európai gyarmattá.
A rendszer lényege, hogy tökéletesen kizárja a kontaktust fehér és sötétbarna ember közt. Az Európából érkező charter-járatok leszállnak a főváros, Malé melletti reptéren, túlélik a tengerbe lógó leszállópálya okozta sokkot, átszállnak egy hidroplánra vagy motorcsónakra, majd a mindkétféleképpen gyomort próbáló utazás után kiszállnak a hotelüknek otthont adó szigeten. A rendszer legfontosabb eleme az a passzus, amely az ország szigeteit három csoportba sorolja. Vannak lakatlan, lakott és turista-szigetek, köztük az átjárás szigorúan tilos, már ha a turista-szigeteken befizethető másfél órás, százötven dolláros fakultatív programokat nem számítjuk.
A lakatlan szigeteken pálmafák vannak, a lakottakon a harmadik világ bármely rohadt szegletébe beleillő halászfalvak, a turista-szigeteken meg a szállodák. Minden ilyen szigeten csak egyetlen szálloda állhat, és ennek az épületei sem lehetnek magasabbak a pálmafáknál. Így valamennyi hotel a szigeten szétszórt bungalókból és néhány közös használatú épületből, étteremből, recepcióból és búvárboltból áll. A személyzet tagjai néhány takarítót leszámítva csak férfiak lehetnek, akiket a lakott szigeteken toboroznak. Pontosabban csak egy részüket, mivel a Maldív-szigeteken véresen komolyan veszik a Korán azon passzusát, amely szerint a muszlimoknak szigorúan tilos ötcsillagos szállodákban sört csapolniuk vagy égetett szeszt üvegből kiönteniük. Ennek megfelelően a bárpult mögött bangladesiek dolgoznak, és a maldív férfiak csak a szervírozást végezhetik. Az élelmiszereket a szigetre rakodás előtt fertőtlenítik, a szálloda maga párolja ki a sót a tengervízből, hogy a vendégeknek legyen miben zuhanyozniuk, a naplemente festői, a tenger alatt színesek a halak, betegségeket nem lehet elkapni, a személyzet kezes bárány, a körülmények tökéletesek az ideális gyarmaton.
A legjobb pedig az egészben, hogy a piszkos munkát sem az európaiaknak kell elvégezni. Gayoom elnök és üzletfelei maguk közt vajazzák le a szállodák tulajdonjogát, ha pedig nyugati szállodalánc akar egyet megkaparintani, akkor szűkmarkúan felesleges is nekiindulnia a pályázatnak. A fehér turisták által itt hagyott hatalmas összegekből a sötétbarnák túlnyomó többsége semmit nem lát. Halászfalvaikban éhen halni nem lehet, viszont mást sem nagyon a mecsetbe járáson kívül. A fővárosi fiatalok időnként fellázadnak, olyankor Gayoom kiküldi a rendőrséget és néhányat a helyszínen veret meg, néhányat meg csak a letartóztatás után a börtönben.
A gyarmati idillbe legfeljebb az szólhat bele, hogy mivel az ország legmagasabb pontja sem éri el a három métert, a globális felmelegedés hatására megemelkedő vízszint még Hollandiát is megelőzve végezne a Maldív-szigetekkel. A 2004 decemberi cunami is rendesen rájuk ijesztett, ha az azt kiváltó földrengés epicentruma néhány száz kilométerrel közelebb van, nem csak egy tucat halott meg maroknyi megrongálódott szálloda maradt volna utána, hanem egyszerűen semmi.
Addig viszont lehet élvezni, hogy a Ferenc József-föld után ismét van magyar gyarmat, a Budapest-Malé charter-járatnak köszönhetően kilenc óra alatt ott is lehet lenni. Amikor itthon befizetjük az utazást, figyelmesen olyan szigetet válasszunk, amelyre egyáltalán nem utaznak honfitársaink. Félmillió forintért még mindig jobb német meg angol parasztokat nézni, mint a korallhomokban magassarkú csizmában botladozó butikosnét.
