Electric Soft Parade: The American Adventure [^^]
Attól még, hogy egy zenekar kéttagú, és mindkét tagot White-nak hívják, még nem feltétlenül a White Stripes-ról van szó. Fõleg, hogy az Electric Soft Parade-t egy valódi testvérpár alkotja: Alex és Tom (az elõbbi énekel és gitározik, az utóbbi dobol és nagyon hülyén néz ki). Tavaly jutottak be a brit rockszíntérre, a túlkapásokra mindig hajlamos popsajtó egybõl piedesztálra emelte õket, és a Holes In The Wall címû lemezüket a legjobb brit albumért járó Mercury díjra is jelölték. Annyi biztos, hogy korrekt munkáról volt szó, fõleg, hogy a fiúk 20 illetve 17 évesek voltak - az ilyen bemutatkozásra szokták azt mondani, hogy ígéretes, aztán majd meglátjuk (az igazsághoz hozzátartozik, hogy szülõvárosukban, Brightonban már azelõtt is megjelentettek két lemezt, de valódi, országos terjesztésû bemutatkozó lemez először a Holes In The Wall volt).
Nos, a probléma csak az, hogy a második lemezükkel egy lépéssel sem jutottak elõrébb: még mindig az elõszobában toporognak, miközben az elsõ lemez óta eltelt másfél év alatt a Coral vagy a Libertines simán lehagyta õket a szigetországi zenekarok közül.
Pedig a White fivérek keményen dolgoztak, és az új lemez abszolút profi alkotás, nem sok utal arra, hogy két alig nagykorú fiú áll mögötte. Az is hallatszik, hogy jó zenéken nõttek fel (a hivatkozási pontok elég nyilvánvalók, gyakorlatilag minden, ami az elmúlt 40 év popzenéjében jó volt), csakhogy a fiatalság nem minden. Esetükben sajnos olyan dolgok hiányoznak, amik nem szoktak feltétlenül a korral megjönni, gondolok itt elsõsorban a saját karakterre.
Az sem segít rajtuk, hogy egyetlen igazán kiemelkedõ és emlékezetes szám sincs a lemezen, bár néhány hallgatás után sikerülhet egyiket-másikat belegyömöszölni a fülünkbe, erre viszont érthetõen nem mindenkinek van energiája. A lemez legbosszantóbb pontja, a több részre tördelt, hétperces címadó szám mutatja meg talán a legjobban, mi is a baj a jellegtelen néven kívül az Electric Soft Parade-dal: Alex és Tom magabiztosan csaponganak különbözõ stílusok között, de maradandót egyikben sem sikerül alkotniuk.
Az elõzõ lemez alapján többen is a Supergrass-hez hasonlították a zenekart, de bennük még évekkel idõsebben is több az energia és az egyéniség, mint az erõs középszernél leragadni látszó ESP-ben. Talán majd legközelebb.
6,1 - Inkei
Kid Acne: Council Pop [^^]
A címe ellenére ez egy raplemez. Egy gizda brit fehér ember rappel: monoton fahanggal, abszurd angol humorral, tele anglicizmussal és csak az angol kultúrkörben érthetõ referenciákkal. Ha nem lenne elég világos: ez egy nagyon angol raplemez. Az idei Streets? Egy frászt.
Kid Acne-t az fogja igazán értékelni, aki szereti az olyan szójátékot, mint a Dracula/spatula rímpár. Aki tudja, mi az a Top of the Pops, ki az a "twocker" (autótolvaj), és Timberland ruhamárkához milyen szociokulturális státusz társul a briteknél. Egyszóval: aki, ha nem maga is angol, akkor legalábbis anglomán. Az író-képregényrajzoló-grafikusból lett MC második albuma legalább annyira tõrõlmetszetten és tagadhatatlanul brit, mint az Original Pirate Material, bár Mike Skinner remekmûvénél egy fokkal Monty Pythonosabb. Az Invisible Spies kiadó és kollektíva oszlopos tagja a council estate-ek, a brit lakótelepek és az egész ahhoz kapcsolódó életmód elé tart görbe tükröt, de az õ hangjában nem érezni az irónia alatt megbújó szimpátiát/empátiát, mint a Streets Skinnerében, annál inkább a gúnyt. Acne-t könnyû lenne az idei év Streetsének kikiáltani, és ugyan a szövegei a stílus és a fogalmazás szempontjából nagyon jók, a mondanivalója nagyjából érdektelen számunkra, nem-angolok számára, ellentétben Mike Skinner szövegeivel, amik brit tárgyuk ellenére nagyon is univerzálisak (már ami az Y generáció életérzését illeti).
"If you don´t like the way I spit over the breaks/ Fuck you, fuck your mates and fuck your mates' mates" - mondja tipikus gizda attitűddel azoknak, akik fitymálják, és ezzel nem lehet vitatkozni. Ahogyan azzal sem, hogy a folyamatosan a saját hangját keresõ brit hiphop mezõnyében ez egy kiemelkedõ lemez (és ebben DJ Req One-nak is része van, aki "warpos" lo-fi hiphopot rakott a szövegek alá) - ott az ilyen csodabogaraknak terem babér. De hát, ez is tipikusan angol.
7,5 - Forrai
Relaxed Muscle: A Heavy Night With... [^^]
Biztos vannak olyan Jarvis Cocker rajongók, akik imádják a Pulp 1998-as, kissé túljátszott albumát, a This is Hardcore-t, sőt, talán még olyanok is, akiknek a kifejezetten patetikus 2001-es We Love Life is bejön. Mi azonban maradnánk a sheffieldi együttes két kilencvenes évek közepi csúcslemezénél, a His´n´Hersnél és a mindenki által ismert Different Classnál. Ezeken ugyanis jó zene is párosult Cocker okos és vicces szövegeihez, amelyek többnyire a szexuális depriváció és a kábítószerek hatását mutatták be egyébként is szerencsétlen embereken. Nyolc év után - végre - Cocker visszatért ahhoz a stílushoz, amellyel legnagyobb sikereit érte el.
A Relaxed Muscle a hivatalos történet szerint Darren Spooner énekes, valamint zenésztársa, JP Buckle. Valójában azonban az első név Cokcert, a második pedig sheffieldi komáját, a Fat Truckers tagját, Jason Buckle-t takarja. A csupán néhány fellépés erejére kitalált Relaxed Muscle olyan jól sült el, hogy a duó egy teljes nagylemez elkészítése mellett döntött.
Ha igazodási pontokra van szükség, a Relaxed Muscle zenéje valahol félúton van a Peaches mocskos dobgépei, a Soft Cell szintipopja és az Audio Bullys nagyhangú house-huligánkodása közt. A lényeg azonban nem ez, hanem hogy sikerült, ha aktualizálva is, de hozni a két kedvenc Pulp-lemezünk legjobb tulajdonságát, a zsenialitásában is teljesen gagyi hangzást. A legtöbb szám primitívebbnek tűnik az Apollo 440 legrosszabb pillanatainál is, valójában azonban éppen ezek az egyszerű ritmusokra felhúzott béna gitárriffek teszik az A Heavy Night With-et szórakoztatóvá és táncolhatóvá.
Nem lőjük le a poént, ha eláruljuk, hogy a szövegek szinte mindegyike a szexszel foglalkozik, és a nyitó The Heavy érthetetlen Nine Inch Nails-idézésén kívül nem is nagyon kötünk másba bele. Egyébként meg melegséggel tölti el a szívünket, hogy Jarvis Cocker, a John Cleese mellett a leginkább szöcskeszerű angol a negyvenen túl, immár apaként is képes releváns zenét produkálni.
7,8 - Bede
The Shins: Chutes Too Narrow [^^]
Ha a popzenét abból a kissé divatjamúlt szemszögbõl közelítjük meg, hogy ki milyen dalokat ír, akkor talán nem túlzás a Shins két évvel ezelõtti debütlemezét (Oh, Inverted World) az új évezred eddigi legkiválóbbjai közé sorolni. Az új-mexikói Albuquerque-bõl származó kvartett Flake néven már ugyan több, mint egy évtizede elkezdett zenélni, de a siker már Shinsként ismerte meg õket. A frontember James Mercer dalai megidéztek a Beach Boystól az XTC-n át az Elephant 6 kiadó köré csoportosult neopszichedelikus amerikai együttesekig jóformán mindenkit, akik igazán emlékezetes melódiákat tudtak írni, fõként a hatvanas évek dallamvilágánál maradva. A lelkendezõ kritikák az amerikai független zene egyik legnagyobb reménységeinek nevezték a zenekart, így a második albumot növekvõ kíváncsiság elõzte meg.
Jellemzõ módon a legnagyobb felhajtást mégis most nyáron a billentyûs Marty Crandall modellnek készülõ barátnõje, Elyse Sewell keltette az együttes körül, amikor az America´s Next Top Model tévémûsor döntõjében három különbözõ Shins pólóban jelent meg. Az új lemezen akkor már az utolsó simításokat végezték, és a hozzáértõk egyöntetû áradozása kíséretében jelent meg az õsszel.
Annyi már felületes hallgatás után is nyilvánvaló, hogy a Sípcsontok ambiciózus anyagot készítettek, a dalok jóval szélesebb skálán mozognak, és az elsõ lemez kedvesen naiv alaphangulata már csak nyomokban észlelhetõ. Az megint egy másik kérdés, hogy vajon jó-e nekünk mindez? Szó se róla, a produkció sokkal modernebbre sikeredett, Mercer hangja nagyobb súlyt kap, és õ fel is vonultatja a teljes arzenálját, néha meg sem lehet ismerni a megszokott fejhangot. Az alig több, mint félórás album csúcspontja egyértelmûen a gyönyörûen hangszerelt, fenséges Saint Simon, de jól sikerültek az elsõ lemezt idézõ tempósabb számok is, mint a So Says I, vagy a Fighting In A Sack. Van itt még újdonságként altercountry, Cure-os szintifutamok, és puritán akusztikus dal is, az összkép viszont mindezek ellenére mégsem egyértelmûen kedvezõ.
A Shins igazi trükkje az volt, hogy a zenéjüket hallva az embernek meg sem fordult a fejében, hogy harmincas, pulóvert viselõ, helyenként már kopaszodó férfiak zenélnek, a Chutes Too Narrow viszont már sokkal inkább így hangzik, és az adult alternative pop feliratú skatulya tárt karokkal várja. Ettõl még nagyon jó tud lenni, sõt, de egy illúzióval akkor is kevesebb.
8,2 - Inkei
[index: Bergheim 34 | The Books | Electric Soft Parade | Kid Acne | Relaxed Muscle | The Shins ]
Az utóbbi két évben - valljuk be: részben az electroclash körüli hype-nak köszönhetõen - újra a figyelem középpontjába került a germán elektronikus zene, amelytõl a kilencvenes évek teuton-techno és -trance egyeduralma miatt sokan elfordultunk. Most viszont nem gyõzzük feldolgozni, annyira rengeteg jó zene jön Németországból. Kis túlzással ennek a neue deutsche elecronische wellének a kiadói - Kompakt, Total, Bpitch Control, hogy csak a legismertebbeket és legkúlabbakat említsük - szinte minden megjelenésükkel az év legjobb lemezeinek listáját szaporítják. De a Bergheim 34 Klang Elektroniknál kijött második albuma mindenképpen.
A legmesszebb, ameddig popzenében hajlandó vagyok elmenni, az a gitáros Nick Zammuto és a hegedűs Paul de Jong által alkotott Books duó. 2002-es Though for Food lemezük évek óta az egyik legfurcsább, leginkább semmihez nem kapcsolható produkció volt, és tulajdonképpen azokkal sem nagyon lehet vitatkozni, akik szerint ez már egyáltalán nem pop. Cincogó, magányos húrok, digitális szöszmötölés és Godard-filmekből csent párbeszédek nedvesítették minden magára valamit is adó sznob gatyáját.
