Ahogy az már a Matulán mindenféle kontextusban le lett írva, a retro a hülyék mentsvára. Mivel azonban Magyarország nem rendelkezik kurrens éttermi kultúrával, a jó budapesti éttermek közül több is kénytelen szinte mindent múltból meríteni. Ez a helyzet ugye a Menzával, és a teljesen máshogy és másoknak főző, teljesen másképp is kinéző Múzeummal is. (Amelyről mindenek előtt érdemes leszögezni, hogy a névazonosság és a szomszédság ellenére nincs sok köze a nappal unatkozó egyetemistáknak, hétvégénként reggel nyolckor pedig a poszt-szétesés állapotában haldoklóknak otthont adó non-stop Múzeum Cukrászdához.)
A Múzeum a bejárattal szemben álló, így meglehetősen rémisztő ruhatártól kezdve a pincérek modorán át a terítékig és a nyolc méter magas belső térig a boldog békeidők és a szocializmus luxusának furcsa keveréke. Talán az a legfurcsább, hogy a Múzeum olyan, mint egy 1980-ban megnyitott, szándékosan 1926-ot idéző étterem, ha még követhető vagyok. Ne ijedjünk azonban ettől meg egy csöppet sem. Az ántivilág értékeinek megőrzése ugyanis egyben azt is jelenti, hogy innét tökéletesen hiányzik minden, ami oly borzalmassá teszi a Manna Euthentic Lounge-ot és társait. Azt hiszem abban mindannyian egyetértünk, hogy ha három ember, egy horthysta csendőrezredes, egy csepeli ÁFÉSZ-igazgató kiskirály és egy mai harmincas banki középvezető közül kettőt választhatunk vacsoravendégnek, akkor melyik is dögöljön inkább éhen.
Vitéz Nagybányai és a Fiumei Fattyú alatt ugye rend volt, és rend van a Múzeumban is. Most így hirtelen egyetlen budapesti éttermet sem tudnék mondani, amelyik ennyire megbízhatóan szállítja az egyenletes minőséget, márpedig egy korrekt, megbízható étteremnél nagyobb érték szinte nincs is egy felnőtt férfi életében. Nyolc-tíz látogatásból egyetlen egyszer sem kellett csalódnom, és bár nem mindig minden fogás kiemelkedő, az ingadozások abszolút belül mozognak az elfogadható hibahatáron.
A Múzeum konyhája szigorúan klasszikus, nagyon enyhe mediterrán-francia beütéssel, de annyira enyhével hogy az étlap két legjobb fogásán kívül nem is nagyon lehet tetten érni. A Provence-i báránybordák és a kemencés báránysült egyaránt Budapest emlékezetes ízei között vannak, majd ha egyszer bedolgozok a Lonely Planet Hungarynak, direkt beleírom majd, hogy best lamb in town. Hogy a kettő közül melyik a nyerő, késre menő viták tárgya lehet az asztalnál, az én szavazatomat mégis a bordácskák kapják, mert a kéregszerű fűszerbevonat rajta egészen különleges, meg egyébként is, nincs nagyobb élmény a csontok lerágásánál.
A Múzeum ereje azonban, és most már tényleg sejtheted kedves olvasó, hogy TÉNYLEG így van, ha már egyszer másodszor írjuk le, hogy igen biztos kézzel nyúl a legtöbb alapanyaghoz. A narancsos vadkacsacomb és a kemencében sült bébiangolna egyaránt bőven kiemelkedik a hazai mezőnyből, sőt, a Múzeum még édesség-fronton is tud nagyot alkotni. A városban valamiért az utóbbi egy évben számtalan komolyabb étterem étlapjára felkerülő csokifelfújt a Barakán kívül itthon kóstolt legfinomabb. Ahol kell, kemény, ahol kell, szétfolyik, istenem, a költő itt most biztos valamilyen szép női testes hasonlatot vetne be.
Nem olcsó, de itt szó sincs lehúzásról. A közönség legszórakoztatóbb szegmense a minden bizonnyal évtizedek óta idejáró nyugdíjasok, akik a hétvégi kedvezményes ebédmenüt kihasználva fantasztikusan kicsípve flörtölnek egymással. Jó és megbízható, utoljára mondom
Múzeum Kávéház és Étterem
VIII., Múzeum krt. 12
338-42-21
www.muzeumkavehaz.hu
A Matula Magazinban megjelenő étteremkritikák tárgyául szolgáló ételeket a szerző a saját, esetleg a közvetlen környezete pénzével kifizeti, nem pedig a kiadó állja a cehhet. A minősített vendéglátóipari egységet legalább háromszor keressük fel. Meggyőződésünk, hogy e két tényező együttállása jobb, szebb és valósabb kritikák megszületéséhez járul hozzá.
