Tizenhét éves koromban két héten át cserediák voltam Angliában, egy Gloucestershire-i faluban. Házigazdámat Alannek hívták, teljesen kopasz fejjel és fekete, hátán Technics feliratú pufi dzsekivel. Amikor leosztották a magyar gyerekeket, Alan még iskolába járt, viszont mire mi kiérkeztünk, õt már kirúgták. Így én, mint az õ vendége nem nagyon mehettem be az iskolájába, bár nagyon kedvem sem lett volna a dologhoz.

Napjaink így elsõsorban fûszívással teltek, amit a képeslapra illõ angol sorházukkal szemben lakó dílertõl vásároltunk, és a bottle-bag nevû, kétliteres kólásüvegbõl és nejlonzacskóból álló primitív, ám nagyot ütõ pipából fogyasztottunk el. Néha az Alannél sokkal súlyosabb 14 éves öccse is csatlakozott, aki amúgy gyakorlatilag speeden élt. Egyszer pedig megittuk az anyám által a vendéglátó család apukájának (aki csak Alan nevelõapja volt) küldött üveg Vilmost.

Esténként elmentünk mindenféle bulikba meg kocsmákba, ahova Alan rendkívül részeg, a kacskaringós, gyönyörû sövényekkel szegélyezett utakon száguldozó haverjai szállítottak minket lepukkant Vauxhalljaikkal. Mivel magyar osztálytársaim hülyék voltak a mûvelt nyugathoz, és én voltam az egyetlen, aki hajlandó volt nagyobb mennyiséget inni illetve kábítószert fogyasztani, ezekben a Hound and Hare meg hasonló nevekre hallgató idilli kocsmákban rám várt a magyarok becsületének megmentése. Hétvégén voltam Alan csapatának focimeccsén, amelyben õ volt a kapus. Utána elmentünk valami haverjához valami rallys játékkal versenyezni a számítógépén, amit borzasztóan untam. Késõbb elmentünk a helyi, természetesen pakik által üzemeltetett chipshopba, és fish and chipset fogyasztottunk.

Alan barátai a boldog jövõt egytõl egyig vagy focistaként, vagy rockzenészként képzelték el, és annyira mérhetetlenül buták voltak, hogy végig számoltam a napokat, mikor jöhetek már haza. Így utólag visszanézve azért érdekes volt az a két hét, de hogy én még egyszer belekóstoljak a vidéki angol suttyók életébe, arra akkor sincs esély, ha az övék minden idõk legsikeresebb brit bemutatkozó lemeze.

3,6 - Bede

Belle & Sebastian: The Life Pursuit

Két és fél évvel ezelõtt, az akkor megjelenõ Belle & Sebastian lemez kapcsán azt kértem, hogy oszoljon föl a zenekar, hiszen "még felemelt fejjel megtehetik". Szerencsére nem fogadtak szót, hanem továbbhaladva azon az úton csináltak egy még jobb lemezt, amely ugyan nélkülözi azt az újszerûséget, amit a Dear Catastrophe Waitress magabiztos és telt megszólalása jelentett, viszont még egységesebb, és szerencsére nincsenek rajta I´m A Cuckoo-féle negédes bénaságok sem, amik kicsit rontottak az elõzõ album összképén.

A The Life Pursuit-nak tulajdonképpen egyetlen komolyabb hiányossága van, nevezetesen, hogy februárban jelent meg, nem pedig valamikor júniusban. Stuart Murdochnak és hat társának ugyanis sikerült egy összehasonlíthatatlanul könnyed, nyárias hangulatú albumot összehozni, amit sokan annak is tulajdonítanak, hogy a sztárproducerrel, Tony Hofferrel Los Angelesben dolgoztak együtt. Persze mindebben szerepet játszhatott az is, hogy a negyven felé közelítõ Murdoch egyre inkább cikinek érezhette a korai Belle & Sebastian kamaszos durcásságát, és végre teljes erõvel a szép dallamok gyártására koncentrál.

A kezdetben meghatározó indie és folkpop hatások mellé még egy rakás másik stílus is társult, és ez a lemez is - amellett, hogy mindvégig megõrzi az együttes eddigi ismertetõjeleit - beskatulyázhatatlanul sokszínû, a funktól kezdve a pszichedelikus popon át a glam rockig. Murdoch szövegeiben ugyanúgy nem értem a vallásos utalásait, mint eddig, de ez miért is érdekelne, amikor ennyire dúsan és szépen hangszerelt számok követik egymást a lemezen. Most ki lehetne térni egyenként mindegyikre, de ez írásban nehezen visszaadható, inkább elégedjünk meg a hasonlattal: a The Life Pursuit olyan, mint egy jól sikerült kerti buli sütéssel, berúgással és naplementével. Még az se rontja el, ha valamelyik vicces kedvû idióta nekiáll bohóckodni a locsolócsõvel (We Are The Sleepyheads), egy másik kuplékat próbál játszani félrészegen a nappaliban porosodó pianínón (Act Of The Apostle II), míg néhány vadidegen teljesen részegen ugrabugrálni kezd a nyugágyak mellett (Sukie In The Graveyard).

A felszabadultság és a jókedv végig megmarad, és tulajdonképpen tényleg hülyeség lenne feloszlani, nem metál- vagy punkzenekarról van szó, azok tényleg hülyén néznek ki harmincöt év felett, hanem csak idõtlen popzenérõl. Szóval igen, merjük várni a folytatást.

8,3 - Inkei

Pannonia Allstars Ska Orchestra: Budapest Ska Mood

Amikor az egekbe magasztaltuk a PASO demóját, leginkább attól estünk hasra, hogy a soktagú együttes milyen tökéletesen tudta egyesíteni a ska három hullámát, az eredeti jamaikait, a brit 2-tone-t és a harmadik generációs skapunkot. Az azóta eltelt két évben a PASO a profiltisztítás mellett döntött, és fokozatosan a legmélyebbre nyúló gyökereket ásta ki, Coventry 1980 és Los Angeles 1994 helyett elsõ stúdióalbumukra szinte már csak az 1967-es Kingstonból jutott. Amennyire követem az eseményeket, a váltás bizonyos mértékig nyilván tudatos, viszont jó részben kényszerû is. A demó három énekesébõl ennek a lemeznek a felvételekor már csak az egyikük, Krsa volt az együttes teljes jogú tagja, Vera már nincs sehol, Jani pedig pár számban még közremûködött, azóta azonban már kívül van a zenekaron.

A demo és az amerikai kiadónál kihozott Budapest Ska Mood között volt nekik egy koncertlemezük is, amelyen a karibi múlt elõtti tisztelgést egészségesen egészítette ki az egészséges bulizás. A stúdiólemezre viszont az élõ partit nem lehetett átmenteni, így az album gyors tempójú számai inkább tûnnek lélektelen tekerésnek, mint önfeledt bulinak. A Police in Helicopter-feldolgozásukban semmi nem maradt az eredeti szám beszívva fenyegetõzõ hangulatából, az eredmény inkább csak kicsit bugyuta pattogás. A PASO mellesleg a Belga után már a második ígéretes magyar együttes, amelyik egy szinte tökéletes demónál gyengébb bemutatkozó stúdióalbumot készít. A magyar popzenének általában jót tesz a részleteket eltakaró kosz, ami egyébként egyáltalán nem baj, végül is a punk mint mûfaj teljes egészében erre lett felépítve.

Ezzel a Jamaika-mániával viszont már van baj, nagyjából ugyanaz, mint például a magyar hiphop legnagyobb részével: az egyszerû majmolás (mekkora rejtett poén, kedves náci barátaim!) a tribute-bandeknek való. Márpedig a Budapest Ska Mood számai közül kevés lép túl a hódolatnál. Hiába a kiváló hangszeres tudás, hiába Krsa egész meggyõzõ raggázása, azért nehéz bárkit becsapni: ezt a lemezt nem négerek játszották fel Coxsone Doddal a Studio One-ban.

Két okból is furcsa nekem a PASO szigorú ragaszkodása Jamaikához. Egyrészt mert hát az már bizonyítva vagyon, hogy európai embernek, sõt, magyarnak is tud jól állni a ska. Nem csak a Selecter meg a Specials mutatták ezt meg, hanem a nyolcvanas évek zseniális itthoni együttesei is, elsõsorban a Skanzelizé és a Fals. Másrészt pedig a Budapest Ska Moodon szerepel négy bónuszdal, amelyek közül három is köröket ver a lemez "hivatalos" részének bármely számára. Ezek állítólag azért lettek csak bónuszok, mert az együttes nem akarta, hogy a lemez túl hosszú legyen, illetve mert szerzõjük az a Jani, aki már nincs az együttesben. Borzasztó kár, mert ezek a túlnyomó részükben magyarul énekelt számok, a Sebaj, még inkább a Policeman és valamennyiük felett a Lakótelep gyönyörûen megmutatják, hogy a PASO akkor a legjobb, amikor el mer távolodni a kályhától. A színvonal helyenként majdnem clashi magasságokba emelkedik, a Lakóteleprõl konkrétan a Wrong 'Em Boyo jutott eszembe, és most ne kelljen abba belemenni, hogy mekkora megtiszteltetés õvelük egyáltalán egy mondatban szerepelni. De még tovább megyek: a Lakótelep a magyar ska Ghost Townja, a reménytelen Coventry helyett a rohadt, ám romantikus Pesttel, amelynek ablakába mindig besüt a nap. Évek óta a legjobb magyar nyelvû szám, de tényleg. Kár, hogy magára a lemezre tulajdonképpen rá sem fért.

5,3 - Bede

Sparks: Hello Young Lovers

Normális esetben egyáltalán nem lenne érdekes, hogy egy 35 éve pályán levõ, a slágerlistákon utoljára jó tíz éve szereplõ együttes megjelenteti a huszadik albumát. Még talán akkor sem, ha elhisszük, hogy Ron és Russell Mael jó képességû, rutinos zenészek és dalszerzõk, de hát hatvan felé közeledve amolyan biztonsági játékot várna tõlük az ember. Ehhez képest a Hello Young Lovers nemcsak köröket ver az idei mezõny legtöbb albumára, de még a Sparks karrierjén belül is kiemelt helyet érdemel.

A nálunk leginkább a When Do I Get To Sing "My Way" címû kései eurodiszkó-slágerrõl ismert együttes több különbözõ stílusban próbált már szerencsét, és mindegyikben maradandót sikerült alkotnia. Legyen az a Kimono My House-korszak kabaré-glam-popja (erre építette korai sikereit a Queen), a Giorgio Moroderrel közös elektrodiszkó, vagy a nyolcvanas évek elsõ felének újhullámos power popja. Aztán az évtized végére kifulladtak, majd hat év szünet után újra sikerrel tértek vissza, akkor még szintipopban utazva. 2002-ben pedig egy nagyzenekari kísérettel felvett albummal jelezték, hogy még van a tarsolyukban.

A Sparks most ismét kísérõzenészekkel egészült ki, és a Hello Young Lovers ezt a hangzást vegyíti rock-elemekkel, és az egyik legõrültebb, legnehezebben besorolható alkotás az egész pályafutásuk alatt. Ron (billentyûsök, Hitler-bajusz) továbbra is elsõrangú dalszerzõ és hangszerelõ, Russell pedig ugyanolyan biztosan énekli ki a magas cét, mint 30 évvel ezelõtt. A zene a legkevésbé sem kiszámítható, és ha valamit, akkor inkább a korai glam-korszakot idézi, csak még annál is idétlenebb. Sõt, helyenként már fárasztó: meg tudom érteni, ha valakit esetleg idegesít. Bár sokat veszít vele.

Az albumot két valóságos mini-opera foglalja keretbe, de a köztük levõ többi dalra sem jellemzõek a hagyományos verzé-refrén-verzé szerkezetek, sem pedig az azonos stílusjegyek. Végig jelen van viszont a Sparkstól amúgy sem idegen humor, már a számcímek szintjén is: példa a (Baby Baby) Can I Invade Your Country?, vagy a When I Sit Down to the Play the Organ in the Notre Dame Cathedral. És ugyan a legtöbb számot valóban felfoghatjuk viccnek is (egy-két szám nem sokban különbözik a zenei giccstõl), de minden egyes dal zseniálisan meg is van komponálva, így aztán hiába szoktunk mi itt a Matulán felemelni a hangunkat az egyszerû, háromperces popdalok mellett, most mégsem tehetünk mást, mint behódolunk az olyan tökéletes szerzemények elõtt, mint a Perfume, a Waterproof vagy a Metaphor. A Hello Young Lovers-hez hasonló album közel-távol nincs a placcon 2006-ban, érdemes hát megemészteni, fõleg, ha ilyen könnyen hagyja magát. Valahogy így érdemes megöregedni.

8,7 - Inkei